Apaképek. Szokatlan cím, szokatlan téma a tévékínálatban. Épp dokumentumfilmnek való, mondanám utólag, miután kedd este 20.25-től képernyőre tűzött egyórás film a Duna 2-n fotelbe ragasztott. Ritka élményt nyújtott a háborút gyermekfejjel megélt, majd a dokumentumfilm készítésének évében, 2000-ben már a hatvanas éveiket taposó férfiak vallomása, akik jó részének apja a fronton, hadifogolytáborokban, koncentrációs táborban pusztult el. Vagy ha nem, túlélte a megpróbáltatásokat, annak is megtört az élete, nem szolgálhatott igazi példával gyermekei számára. Milyen felnőttekké váltak ezek a gyerekek, akiknek eszmélésekor véget ért egy „békebeli” világ, melynek értékei még a XIX. századba nyúltak vissza. Ezt a XX. század negyvenes évei kataklizmája végérvényesen eltörölte. A „háború gyermekei” új értékrend szerint váltak felnőtté, és kerültek szembe apjukkal. Ezeket az apákat elragadta a történelem vihara, ezeknek a gyermekeknek pedig nem adatott meg a teljes család. Egy generáció, amely a XX. század közepén egy világégésektől és diktatúráktól terhes korban nőtt fel.
Schiffer Pál és Sipos András filmjében, az Apaképekben olyan vallomások hangzanak el, melyek megvilágítják ennek a nemzedéknek a nagy hasadékait. Fájdalmas, mélyenszántó vallomások sorakoznak benne, olyan mély érzelmeket kavarva, melyeket a meglett korban levő, vallomást tevő férfiak is nem egyszer megkönnyeznek. Egyikük bevallja, hogy apjával való kapcsolatáról szinte soha sem beszélt senkivel, nehéz érzelmeit szavakba önteni, kordában tartani, egyáltalán megérteni és megértetni, mi miért történt. Valamennyi közreműködő: Szabó István, Simó Sándor, Gergely Ágnes, Utassy József, Sváby Lajos, Szabados György, Ungváry Rudolf, Kézdi György hangjában és történetében azért ott a megértés, a megbocsátás, a korosodó emberek bölcsessége. Így szívbemarkolóan őszinte vallomásaikkal könnyűszerrel feledtetik az egyhangú vágást, a hosszú káderek „unalmát”, a csaknem fekete-fehér technikát idéző képi egyhangúságot.
Mielőtt részrehajlással bárki megvádolna, (bár felesleges) bevallom: nagyon tetszett a dokumentumfilm. Tetszett még akkor is, ha a Duna TV gyakran műsorra tűzi, én ugyanis még nem láttam. És szeretem azt is, hogy a Duna továbbra is helyt ad az effajta műsoroknak, melyek gondolkodásra serkentenek.
Mert, ezek a történetek mögött is ott lüktet a kérdés, mi van más generációkkal. Az én nemzedékemnek korántsem jutott ki ehhez fogható gyermekkor, de ettől még megvan a saját apánkhoz fűződő történetünk, de ugyanúgy anyánkhoz, nagyszüleinkhez, korunkhoz is. Mennyi ideje jutott a mi apáinknak ránk, akik ha többségükben nem is a szocializmust építették, akkor a megélhetésért lótottak-futottak. Ahány család, annyi történet. De, miért nem készülnek erre a témára dokumentumfilmek, egyáltalán miért készül ilyen kevés dokumentumfilm? Arról nem is szólva, hogy a szerbiai, vagy a magyarországi tévékínálatban miért ilyen ritka vendég a doku?
