Az Aracs folyóirat körüli felfordulásra máris több szót fecséreltünk, mint amennyit az valójában megérdemel. Az, hogy engem, mint a lap fő- és felelős szerkesztőjét valakik nagy lármával fölmentettek, a személyes gondomon túl lehet néhány velem együtt gondolkodó írótársam ügye, de a történet további burjánzása már azt a látszatot keltené, hogy a szabadkai kertvárosi döntés bármilyen súllyal is bírna. Ha lenne súlya, akkor lenne a határozatnak megindoklása is.
Mindössze annyi történt, hogy az Aracsról más volt a főszerkesztő és az őt támogató szerkesztőbizottsági tagok véleménye, mint a mostanára elbizonytalanodott hitszónokoké, akik magukat az „Aracs-szellemiség letéteményesének” tekintik. Hogy elbizonytalanodtak, az kiderül abból a helykeresésből is, melynek során a néhai Aracs társadalmi szervezet alapítványba menekült. Ám ebben az ügyben a folyóirat semmit sem tehet. Amit viszont a szerkesztőség megtehet, az, hogy jó lapot csinál. Márpedig a szerkesztőség 2011. november 9-ig jó lapot csinált – ezt nyugodt lélekkel kijelenthetem. Ezt azok az írói-alkotói műhelyek bizonyítják a legékesebben, amelyek az Aracs folyóirat arculatát és szellemét meghatározták. És persze azok az írások, amelyek ezekből a műhelyekből kerültek ki.
Igen, az évek során kiderült, más volt az én elképzelésem az Aracsról, mint azoké a szellemi disszidenseké, akik most habot vernek a folyóirat körül, viszont addig soha nem jutottak el, hogy véleményük helytállóságát művekkel (kéziratokkal) próbálták volna – ha nem is igazolni, de legalább – megmérni. Mindössze a szerkesztőséghez eljuttatott durcás üzenetek és pöfeteg vélemény-labdacsok jelezték, hogy az ellendrukkerek nem adják föl.
Istenem, nem adták föl! Mintha ezzel bármit is elértek volna!
Nem ez az egyszeri eset az érdekes, ahogyan az Aracs-cég fölszámolja magát. Efölött legfeljebb sajnálkozni lehet. Azon viszont már érdemes elgondolkodni, hogy miért ilyen gyönge nálunk a civil önszerveződés túlélési lehetősége!? Az én meglátásom szerint azért, mert még mindig nem rendelkezünk a polgári közösségek határozott valóságismeretével. És mert nem rendelkezünk a polgári közösségek határozott valóságismeretével, világlátásunkra rátelepednek a hamis képzetek és a szektás mítoszok. Amíg lehetőségem volt rá, főszerkesztőként ez ellen küzdöttem a legelszántabban. Hogy érthető legyek: soha nem fogadtam el az indulatot és a széthintett mérgeket, mert nem hiszem, hogy elbizonytalanodott közösségünknek arra lenne szüksége. Most éppen ezek a gyűlöletben terpeszkedő tehetetlenek tenyereltek bele a munkánkba.
Hogy tervezek-e „lépéseket tenni”? Meg sem fordult a fejemben! Attól a most pipiskedők nem lesznek jobb írók, nem lesznek tisztább fejű gondolkodók és a tőlük megszokott szándékaiknál nemesebb törekvésekkel sem fordulnak a közösségünk felé. Ők maradnak az örök szellemi disszidensek, akiknek vihogásától visszhangzik a füvészkert.
Amit viszont boldogan megteszek: megköszönöm az együttműködést azoknak a szerkesztőségi tagoknak, akik érdemesnek tartottak meghívni az Aracs folyóirat élére. Az ő törekvésük bátorított a munkám végzésében. Az írókat, a költőket pedig csak nem fogják leváltani holmiféle kertvárosi boszorkánykonyhákban?
