Az Úrban leld örömed, s ő betölti szíved vágyait (Zsolt 37,4) – a vasárnap reggeli és esti szentmisén Balažević Dušan atya elbúcsúzott a szenttamási hívektől, ugyanis a jövő héttől a püspök atya döntése értelmében ezentúl Újvidéken teljesít szolgálatot. Ebből az alkalomból beszélgetésre invitáltam a fiatal atyát, akit a helyiek nagyon megkedveltek. Első kérésem az volt, hogy mondjon néhány szót magáról, illetve mikor és miért döntött a papi hivatás mellett. Dušan atya elmesélte, gyermekkora olyan volt, mint a többi gyereké. 1992-ben született Szabadkán, öt évvel fiatalabb húgával és özvegy édesapjával éltek együtt.
− A szabadkai műszaki szakközépiskola elvégzése után az ottani műszaki főiskolára iratkoztam. Tanulmányaim vége felé jött a gondolat, belső hívás, hogy forduljak Isten felé. Bár hívőként rendszeresen jártam templomba, barátkoztam a papokkal, nem akartam pap lenni. A Jóisten hívásának elfogadása felé vezető úton nagyon sokat jelentett számomra az ima és a jó papokkal való találkozás. A belső harc magammal és Istennel közel két és fél évig tartott, majd elhittem Istennek, hogy nekem ezt az utat szánta. Megházasodhattam, családot alapíthattam volna, hivatásszerű munkám is lett volna, de bíztam az Ő akaratában. Hittem abban, hogy Isten pontosan tudja, mit tesz velünk. A döntést követően msgr. Pénzes János akkori püspök a papnevelő intézetbe küldött, majd a horvátországi Diakovárra (Đakovo), a katolikus teológiai főiskolára kerültem, amelyen öt évet töltöttem. Ezek az évek sokat segítettek, miután Szenttamásra érkeztem – sorolta Dušan atya.
Szavai szerint Diakovár és Szenttamás a különbségek ellenére is csaknem egyforma kisváros. A nyelv számára nem jelentett akadályt, mivel a hívek többsége beszél szerbül, és megértették egymást, bár Szabadka, Diakovár és Szenttamás között azért ebben nagy különbségek vannak.
− Szenttamáson a hitnek jelentős szerep jut a hívők, elsősorban a magyar közösség identitásának megőrzésében. Mindez a magyarországi testvérvárosokból, az anyaországból érkező támogatásokon is észrevehető. Azonkívül itt a nagyobb egyházi ünnepek, mint a karácsony, a húsvét, az úrnapja, a templombúcsú alkalmával mindig felcsendül a Himnusz. Ez a régió híveinek szép szokásai közé tartozik. Ugyanakkor a vasárnapi misére érkezők aránya az összlétszámhoz viszonyítva meglehetősen nagy − bár ez inkább az idősebb generációra vonatkozik –, s mindez nagyon pozitív.
Milyen feladatai vannak jelenleg a megyében és az általános papi életben?
− Legtöbbünknek ugyanaz a feladata: keresztelők, temetések, szentmisék és gyóntatások, esküvők és bérmálások. Minderre megbeszélés alapján került sor Zsúnyi Tibor plébánossal. Nem sokkal a papszentelésem után az ókéri plébánián kívül Cservenkán és Veprődön is szolgáltunk. Négy közösség, négy történet. Úgy gondolom, mindkettőnknek nagy és gazdag tapasztalata van az emberek és helyzetek terén. Közben msgr. Slavko Večerin akkori püspöktől azt a feladatot kaptam, hogy tanuljak meg magyarul. Nagyon örülök, hogy az itt eltöltött pár év alatt valamennyire elsajátítottam a magyar nyelvet, s ígérem, a jövőben igyekszem elmélyíteni eddigi tudásomat. Papi hivatásomban annak örülök a legjobban, amikor gyóntathatok, és találkozhatok olyan emberekkel, akik őszintén keresik Istent.
A család és a hit általában az élet alapja. Ön szerint mennyire van szükségük az embereknek, különösen a fiataloknak a család támogatására az életükkel kapcsolatos döntéseik meghozatalakor? Mert úgy tűnik, hogy ez gyakran hiányzik.
– A család támogatása rendkívül fontos, de a legfontosabb példa az, amit a mai szülők mutatnak gyermekeiknek. Mert a gyerekek mindent a szüleiktől tanulnak. A család mindig a béke otthonának számít, egyfajta biztonságos menedék, ahol a fiatal vigasztalást, elfogadást és bátorítást keres és talál. Természetesen vannak konfliktusok és békülések, de ez is az élet iskolájához tartozik, amelyben az áldozatnak nagy szerepe van. Az áldozat a szeretet bizonyítéka. Egyszer egy újságíró megkérdezte Kalkuttai Szent Teréz anyát, mit tegyen, hogy a világ megjavuljon. Mire Teréz anya azt válaszolta: menjetek haza és szeressétek a családotokat! Úgy gondolom, hogy a családnak ismét a másik és a más elfogadásának helyévé kell válnia.
Hova és hogyan tovább?
– Csaknem három év után msgr. Fazekas Ferenc püspök Szenttamásról Újvidékre, a Mária Szent Neve Római Katolikus Templomba, illetve plébániára helyez át. Ezekben a napokban a bosznia-hercegovinai horvát nemzetiségű földművesek jámbor gyakorlata jut eszembe. Ugyanis a szántóföldi munka kezdetén az ott élő ember keresztet vet, és azt mondja: Isten nevében! Hőség, csapadék és minden más, ami velem és mindannyiunkkal megesik az életben, Isten nevében történik. Azaz Istennel és Istenért.
Mit üzen a szenttamási római katolikus hívőknek?
– Amit az imént mondtam: Istennel és Istenért. Egyúttal nagy köszönet minden jóért, és nagy bocsánat mindenért, ami rossz volt részemről. Egyúttal pedig egy kérés: légy Istené, imádkozz, élj az evangélium szerint, és Isten megáld!
Nyitókép: A vasárnapi szentmisén Balažević Dušan atya elbúcsúzott a hívektől (Paraczky László felvétele)
