Zongorista focista – focista zongorista?

A 15 éves Sári Iván neve nemcsak a futballpályán, hanem a zenei világban is egyre ismertebbé válik. A tordai fiatalember különleges tehetséggel bír: míg a sport fegyelmet és kitartást követel tőle, a zene szabadságot és önkifejezést ad neki. E két szenvedély között egyensúlyozva építi jövőjét, és már most példaértékű szorgalommal és tudatossággal halad előre. Sári Iván már gyermekként megmutatta tehetségét mindkét területen. A labdarúgás és a zongorajáték kezdetben párhuzamosan haladt az életében, majd a sport fokozatosan előtérbe került. Ma a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium sporttagozatán tanul, hogy futballkarrierjének biztos hátteret teremtsen. A zongora azonban soha nem tűnt el a mindennapjaiból – amikor csak teheti, újra és újra leül a billentyűkhöz, mert számára a zene nem csupán egy hobbi, hanem az identitása része. Mi a titka ennek a kettős tehetségnek? Hogyan lehet egyszerre brillírozni a pályán és a billentyűkön? És hogyan fér meg egymás mellett a „zongorista focista” és a „focista zongorista” szerep? Erről mesélt nekünk Sári Iván, akiről még biztosan sokat hallunk.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

– Négyévesen találkoztam először a komolyzenével, amikor a családunk Havasi Balázs egyik albumát hallgatta. A dallamok annyira megérintettek, hogy három éven át minden születésnapomra csak egy dolgot kértem: hadd menjek el egy koncertjére. Hetedik születésnapomon végre teljesült az álmom. Ott ültem a budapesti Arénában, és élőben hallhattam őt játszani. Az élmény annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy a szüleim úgy döntöttek, beíratnak a nagybecskereki Josif Marinković Zeneiskola zongora szakára. Az intézményben töltött hat év alatt számos köztársasági, nemzetközi és körzeti megmérettetéseken vettem részt, szép eredményekkel. A legbüszkébb a Banja Luka-i nemzetközi versenyen elért kimagasló helyezésemre vagyok, de ugyanígy büszke vagyok a családomra is, akik időt, energiát nem sajnálva kísértek végig és támogattak ezen az úton.

A zene mellett a sport is fontos szerepet játszik az életedben. Hogyan talált rád a labdarúgás, és mikor érezted, hogy ez több mint hobbi?

– A zenével párhuzamosan a sport is nagy szerepet kapott az életemben. Már gyerekként is sokszor rúgtam a labdát, mígnem tízévesen bekerültem a magyarcsernyei Roham Labdarúgóklubba, amely a topolyai TSC egyik felkészítője Bánátban. Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a focival, és négy év kemény edzés után Mészáros András edző ajánlására öt hónapig a topolyai TSC Labdarúgóklub felkészítő edzésein vehettem részt. Nem volt könnyű időszak, hiszen a zeneiskola és a sport között kellett egyensúlyoznom, de tudtam, hogy mindkettőben helyt akarok állni. A hétvégi mérkőzések, a heti többszöri edzések és a zeneiskola rengeteg időmet felemésztette, de tudtam, hogy el kell jutni a célig. Egy ideig a Nagykikindai Labdarúgóklubban is edzettem, majd két éve a tóthfalusi Nyers István Akadémia sportegyesületéhez szerződtettek, így az akadémia bentlakójaként folytatom labdarúgó-pályafutásomat.

Hogyan tudsz emellett még a zongorázásra is időt szánni?

– A tóthfalusi kollégiumban van egy zongora, így ha akad egy kis időm, mindig játszom rajta. Szentmiséken zongorázom, alkalmi eseményeken és tordai rendezvényeken is fellépek, ha felkérnek rá. Nemcsak klasszikus darabokat, hanem könnyűzenét, popot, jazzt és filmzenéket is szívesen játszom. Néhány éve még feltettem a kérdést a szüleimnek: lehet-e valaki egyszerre futballista és zongoraművész? Létezik-e zongorista focista? Mára úgy érzem, hogy a zene örökké az életem része lesz, de a sport az igazi hivatásom. Nem volt könnyű meghozni ezt a döntést.

A labdarúgásban is határozott céljaid vannak. Mi hajt előre, és milyen áldozatokkal jár, hogy folyamatosan fejlődni tudj?

– A siker nem jön magától, ezért rengeteget edzek, és még az edzések után is folytatom a munkát, hogy napról napra jobb legyek. Biztos vagyok benne, hogy a futball számomra nem csupán egy sportág vagy egy meccs. Ez az életem. Közösségépítő, az együvé tartozás érzését kapom meg tőle. Az egykori edzőm, Borbély Zsolt mindig azt mondta: a csapat sikere a befektetett munkán és energián múlik. Egyetlen megpattanó lövés sem véletlen, mögötte hosszú órák, kemény edzések és kitartás állnak – nemcsak a mi oldalunkon, hanem az ellenfél részéről is. Tavaly a tóthfalusi csapatommal a Nemzeti Összetartozás Kupán Móron aranyérmes csapat lettünk, és ez az élmény is megmutatta, milyen erős köteléket hozhat létre a sport. Áprilisban egy hatalmas lehetőség vár rám: próbajátékra megyek a szombathelyi Illés Labdarúgó Akadémiára. Ha jól teljesítek, akár a vajdasági válogatottba is bekerülhetek – ez most a legnagyobb motivációm.

Fiatal korod ellenére nagyon tudatosan építed a jövődet. Honnan ered ez a mentalitás? Mi adott neked ekkora kitartást és elhivatottságot?  

– Mindig a saját utamat járom, és hiszek magamban. Minden reggel úgy kelek fel, hogy azt mondom magamnak: Én vagyok a legjobb, meg tudom csinálni. Ez önbizalmat és lendületet ad a mindennapjaimhoz és segít abban, hogy a maximumot nyújtsam. Cristiano Ronaldo a példaképem, aki mindig hitt abban, hogy ő a legjobb – és igaza lett. Megtanított arra, hogy az álmokat soha nem szabad feladni, és nem szabad hagyni, hogy a negatív vélemények eltántorítsanak. Fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik hisznek bennünk és támogatnak minket. Aki hisz magában, és úgy áll hozzá a dolgokhoz, hogy sikerülni fog, annak az élet is visszaigazolja ezt.

A zene és a sport két teljesen eltérő világ. Hogyan segíti egyik a másikat az életedben?

– A sport kitartásra és fegyelemre nevelt, a zene pedig az én menedékem, ahol önmagam lehetek, ahol kikapcsolhatok, inspirálódhatok. Edzések előtt mindig zenét hallgatok – segít fókuszálni és feltölt energiával, hogy a pályán is a legjobbat hozzam ki magamból. Az álmom, hogy egy napon profi labdarúgóvá váljak. Szeretnék nagy csapatokban játszani, és az életemet a futballnak szentelni.