Újra ki kellett adni azt az egykori magyarkanizsai épületeket bemutató könyvet, mely először több mint húsz éve jelent meg, mert egyrészt hiánypótló, másrészt olyan értékeket mutat be, melyeket a múlt homálya fed. Nem mellékes az sem, hogy annak idején olyan kapós volt a kötet, hogy mára már alig lelhető fel belőle még a könyvtárban is, kézről-kézre járt, és nagy valószínűség szerint sok magyarkanizsai, az építészet, a történelem, a néprajz iránt érdeklődő polcán máig előkelő helyen áll. Klamár Zoltán, a Magyarországon élő, Topolyáról származó, ám Magyarkanizsát otthonának tekintő szerző bővítette az ismeret- és képanyagot, így került most egy gazdagon illusztrált, a szemet is vonzó kötet az olvasó kezébe, aki azzal a szent meggyőződéssel lapozhatja azt át, hogy olyan információkra is bukkan, amelyek eddig nem voltak a birtokában. Valkay Zoltán építész szakmai lektorként vállalt oroszlánrészt a könyv megjelenésében, mely garantáljanem csak a szakmaiságot, hanem a dolgok mélyére ásását, a lelki sík építészetbe való beemelését is.
A magyarkanizsai József Attila Könyvtár, a helyi önkormányzat, illetve az anyaország felkarolásának köszönhetően az újabb kiadás már megjelent, és újra ugyanolyan népszerű, mint húsz éve volt, ezt bizonyítja az a telt ház a könyvbemutatón, melyet rég nem látott érdeklődésnek is nevezhetünk.
A beszélgetést Vranić Váradi Lívia terelgette oly játszi könnyedségű szakértelemmel, hogy a hallgatóság együtt lélegezhetett az alkotóval és a szakmai lektorral, akik úgy göngyölítették a szavak fonalát, hogy az idő összefogott múltat, jelent és jövőt.
– A Magyar Szó Tiszavidék mellékletében megjelent cikksorozatban, melyből a könyv aztán kinőtt, olyan lényeglátás és szeretet volt, amivel Klamár Zoltán jellemezhető. Amit meg tudunk szeretni, meg akarjuk ismerni, vagy amit megismerünk, azt tudjuk csak szeretni – kezdte Valkay, aki röpke perceknek érezhető, ámde hosszú és tartalmas beszédét úgy szőtte, hogy általa kirajzolódott nemcsak a könyv, hanem a jelhagyás és a múlt tiszteletének fontossága, a gondolatiság való életben történő észszerű alkalmazása, úgy az építészetben, mint a hétköznapi életben. Elég csak arra a mondatára gondolni, hogy a mai ember a földet nézve jár-kel az utcákon, bűnösséget érezve, melyet a föld elnyel. Azonban nem árt feljebb is emelni azokat a tekinteteket, abba a közegbe, ahol ma is él a múlt, és a kikristályosodott térbeli akaratot kell, hogy tükrözze. – Az építészet az idő és az emlékezet rabul ejtéséről szól, ezért könnyű az emlékezetet visszahívni a képeken keresztül – mondta Valkay, utalva ezzel Klamár könyvének fontosságára.
A könyvbemutatón az is elhangzott a szerzőtől, hogy Harkai Imrével Topolyát járva magával ragadta az épített örökség, és úgy érezte, a belső rajongását meg kell mutatnia. Szót ejtett a magyarkanizsai építészeti remekekről és a múlt megbecsülésének fontosságáról is, ötleteket is adva a jelenlevő városvezetésnek az értékeink és örökségünk, de a jelenlegi építkezési és városszemléletformálási, de turistacsalogató szándékának teljesítésére is. Külön nyilatkozatában arra is rávilágított, hogy Magyarkanizsa sokat változott az előző kiadás óta.
– Sajnos meglehetősen rossz tapasztalatom van, sok homlokzatot lecsupaszítottak, így az az anyag, amit évtizedekkel ezelőtt készítettem, mára dokumentum értékű lett – mondta Klamár, akitől megtudtuk, hogy legalább hatvan százalék az, ami már a múlté, ami elveszett. – Érthető ez, hiszen az emberek szeretik korszerűsíteni a saját házukat, ez teljesen normális állapot. Az a nem normális, ahogyan ehhez a műemlékvédelem viszonyul. Csak rendeletekkel nem lehet műemlékeket védeni – hangsúlyozta ezzel a pénz fontosságát is, kiemelve az állam központi szerepét ebben, mely alapvetően rossz gazda és nem sáfárkodik úgy az értékekkel, ahogy kellene. – Én nagyon jól érzem magam Magyarkanizsán, amibe beleszerettem annak idején, és úgy látom, még mindig élhető, aranyos, pezsgő kulturális élettel rendelkező város – mondta Klamár, aki legszívesebben a Fő teret látogatja meg, amikor itt jár, ugyanis szerinte az még mindig a századfordulós hangulatot idézi, ám a gömbakácok eltűnését is fájlalja, többek között, melyek nem takarták el az épületeket, de az elhibázott megoldások kapcsán is hangot adott véleményének, segítő szándékkal. A kötet kapcsán elmondta, hogy a szerzőnek a könyv kicsit a gyermeke is, ez a javított kiadás pedig a továbblépést is mutatja, és úgy tette ki a pontot, hogy szent meggyőződése, hogy jönnek utána olyan generációk, akik olyanokra is ráakadnak, amikre ő nem, és így kellene, hogy egymásra épüljenek a dolgok.
A közösség emlékét óvó, könyvbe csomagolt értéket a magyarkanizsai könyvtárban lehet megvásárolni, mely egy átfogó (szó szerint is) képet ad a kanizsaiságról.
