A Törökbecsén szombaton megtartott Gyöngyösbokrétán egész délután gyönyörködhettünk a szebbnél szebb táncos produkciókban. A látottak kapcsán a fesztivál művészeti szakbizottságának tagjai közül Sikentáncz Szilveszter, Putz Katalin és Kiss Zsélykó néptáncpedagógusok, koreográfusok véleményét kérdeztük.
Kiss Zsélykó, Sikentáncz Szilveszter és Putz Katalin (Fotó: Gergely Árpád)
Sikentáncz Szilveszter néptáncpedagógus, koreográfus arra mutatott rá, hogy a helyzet ellenére is fejlődést tapasztalt.
– Folyamatosan kapcsolatban vagyok a vajdaságiakkal, ismerem a munkájukat, de itt azért egy egységes képet lát az ember, és én fejlődést tapasztalok annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban minden ilyen jellegű tevékenység háttérbe szorult. Magasabb színvonalat tapasztaltam, mint két évvel ezelőtt, habár akkor ennek a produkciószámnak a háromszorosát néztük végig Horgoson. Nagymértékű fejlődést lehet látni a táncanyagokat illetően, a viseletek és a színpadra vitel tekintetében is, tehát sokkal élvezhetőbb koreográfiai megfogalmazásokkal találkoztam. Az összkép emelkedett, és ez azt jelenti, hogy a csoportok, csoportvezetők fejlesztik magukat, segítséget kérnek. Magam is sokszor járok Vajdaságba és nagy szeretettel fogadják azt a fajta segítséget, amit esetlegesen én, vagy más magyarországi szakember nyújtani tud. Így, hogy a Nemzeti Kulturális Alap népművészeti kollégiumában kurátorként tevékenykedem, van alkalmam betekinteni abba, hogy ki, milyen pályázatokat ad be, és azt látom, hogy a vajdasági magyar egyesületek, alapítványok, csoportok igényes dolgokra pályáznak, és ez is azt tükrözi, hogy jól kezelik a kultúrájukat, jól adják vissza a társadalmuknak azt a kulturális egységet, amit képviselnek. Ebből a tevékenységemből kifolyólag más szemszögből is figyelem a vajdaságiak tevékenységét, tehát nemcsak a színpadi produkciót látom, hanem megállapíthatom, hogy tudatosan van felépítve ez az egész egység, és ennél nincs fontosabb. Ami úgy egészében jellemzi a vajdasági rendezvényeket az az, hogy itt mindig kapunk egy kis inspirációt. Mindig megállapítjuk, hogy az a fajta természetesség, amivel itt az emberek felmennek a színpadra, legyen szó kisebbekről, nagyobbakról, na ez az, ami a legtöbbször hiányzik egy anyaországi fesztiválon. Ezt nem lehet tanulni és tanítani, ezekre a legbelsőbb megnyilvánulásokra csak rá lehet érezni, és ez itt, a Vajdaságban megvan és ugyanezt a természetességet tapasztalom Kárpátalján is.
Fotó: Gergely Árpád
Putz Katalin néptáncpedagógus, koreográfus azt emelte ki, hogy nagyon sok múlik azon, hogy melyik csoporttal, milyen mester foglalkozik.
– A fellépők száma az idén jóval kiseb volt, de színvonalban nem igazán látok gyengülést a két évvel ezelőtti seregszemléhez képest. Ezekben a nehéz időkben is több olyan szakmai csoport volt itt, a Vajdaságban, ahol nagyon komoly szakmai munkát tudtak végezni, ami csodálatra méltó, hiszen kevesebb alkalom volt próbálni, dolgozni. Ennek ellenére is nagyon szépen felkészült csoportokat láttunk, főleg a fesztivál első blokkjában. Úgy veszem észre, hogy szétválik a mezőny a hagyományőrzőkre, akik a saját falujuk táncát, viseletét hozzák, és ezt képviselik magas színvonalon, és azokra a feldolgozó csoportokra, akiknél vannak eltérések az előadás minőségében, a színvonalban. Nagyon sok múlik a feldolgozó csoportoknál azon, hogy milyen mesterek tanítják őket. Van, amikor csak megszólalnak a fiúk és tudom, hogy melyik pedagógus foglalkozik velük, mert olyan a hangjuk, hogy mindenkit leénekelnek, pedig csak egy egészen kis településről való néhány fiúról van szó. Rengeteg múlik tehát a pedagógus felkészültségén, lelkesedésén, és ami még itt kiemelkedő, hogy nagyon sok elmélyülést látok a saját anyagukban.
Kiss Zsélykó néptáncpedagógus, koreográfus arra hívta fel a figyelmet, hogy több együttesnek is szüksége van külső segítségre.
– Mi itt a Vajdaságban jó helyzetben voltunk a magyarországi egyesületekhez képest, az elmúlt másfél évben hozzájuk képest több alkalmunk volt próbálni dolgozni, de a felhozatal és a minőség vegyes. Igényes és nagyon jó produkciókat láttunk, ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy szükségük van a közösségeknek, az együtteseknek külső segítségre. Olyan csapatokat is láttunk, ahol nagyon ügyes gyerekek táncolnak, viszont látni, hogy helyben hiányzik a szakember, akivel heti rendszerességgel, célirányosan gyakorolhatnak, hogy ez által az a tehetség, vagy kincs, ami bennük rejlik, gyönyörűen ki legyen munkálva, és olyan fényben is tudjon felragyogni itt a színpadon.
