Amíg nyelvünk él, addig van otthonunk és hazánk – írja Pomozi Péter Lőrincze-díjas nyelvész a Magyar nyelvű otthon címmel, 2017-ben útnak indított lélekemelő könyvsorozata bevezetőjében. Illyés Gyula Haza a magasban c. költeményét idézi fel – az ország, a nemzet darabokra tépetését, a trianoni sorstragédiát, melynek következtében el nem veszíthető hazánkat, otthonunkat hol másutt, mint a „magasban”: szavainkban, anyanyelvünkben, irodalmunkban találhatjuk meg.
Ezen a nyomon elindulva szól hozzánk, az anyaországtól elszakított, a Kárpát-medencében és a világ más részein élő magyarokhoz, felmutatva nagyszerű közösségi kincseinket, érzékeltetve, hogy nincs okunk csüggedésre, hiszen anyanyelvünk révén mindnyájan összetartozunk. Nyelvünket, kultúránkat megőrizve az egyetemes magyarság része, a nyelvközösség élő, életerős tagjai lehetünk. Szétszóratottságunkban is vannak világra szóló értékeink, s ha megőrizzük és egyesítjük az eredményeinket, az megerősíti közösségi tartásunkat.
Magyarok és magyarul tudók mindenütt élnek a világon. Ahány ország, annyiféle helyzetben – többségi vagy kisebbségi környezetben, tömbben, szórványban vagy diaszpórában.
Trianonnal, a határok újrarajzolásával nemcsak a nemzetrészek közötti fizikai szálak szakadtak meg, hanem sajnos az összetartozás tudata is megfakult. Már nemigen érezzük, hogy nyelvközösség vagyunk. A lelki összetartozás-tudatnak a megerősítése végett olyan szerzőket kért fel közreműködésre a szerkesztő, akiknek szívügyük, hogy bárhol élünk is magyarként a világban, Venezuelában-e vagy ebben a 200 ezres vajdasági magyar nyelvközösségben, úgy érezzük: nemcsak e kis közösségnek vagyunk a tagjai, hanem a tizenöt milliós magyar közösségé is.
A többnyelvűség érték – húzza alá dr. Pomozi. De csak, ha egyenrangúan művelik a nyelveket. Nem asszimilációra, hanem disszimilációra van szükség. Ha két nyelvből két kultúra marad, akkor kulturális nyereségről beszélhetünk. Hiszen egy nyelv nem lesz kevesebb, ha mellette megmarad egy másik is, a terület pedig megőriz valamit a kulturális sokszínűségéből. A többnyelvű történelmi Magyarországon nem volt presztízskülönbség az egyes nyelvek között. Milyen nagyszerű lenne, ha ezt a gyakorlatot fel lehetne újítani.
Egy ismert amerikai nyelvész már 1994-ben arról írt, hogy a világ nyelveinek döntő többsége 100 év múltán kihal. Az azóta is élesedő globális kultúrharc még a nagyobb nyelveket sem kíméli. Általános jelenség a nyelvek fogyatkozása, a meglévők színtelenedése – véli az ELTE docense. – Hiba lenne hát azzal áltatni magunkat, hogy a magyar nyelvet semmilyen veszély nem fenyegeti. Legalább ilyen hiba lenne azonban tanácstalanul kétségbeesni is. Nyelvünk jövőjének egyszerű a kulcsa: beszélnünk kell, használnunk kell minél többet. Mindig és mindenhol, ahol magyarul értők élnek. Szürke reggeleken a munkahelyre menet, baráti körben, életünk meghitt pillanataiban, a családban vagy épp kedvesünkhöz fordulva egy alkonyi órán. Mindenekelőtt pedig gyermekeinkkel, hiszen ők nemcsak a mi jövőnk, hanem közös nyelvünk, magyar anyanyelvünk jövőjének záloga.
Tamási Áron szerint is „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ám bárhol legyünk is a világban, legnagyobb közös kincsünk, a magyar nyelv összetart bennünket, lelkünkben és nyelvünkben egyek maradhatunk.
Ugyanilyen szívhangokat penget Himnuszunk írója, Kölcsey Ferenc, aki ezeket a sorokat intézi unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is (…..), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.”
„Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnik az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe.” – figyelmeztet Tolnai Vilmos Halhatatlan magyar nyelv c. írásában.
Számtalan nagyszerű ide vágó gondolatot lehetne felsorolni még nagy emberek tollából arra, hogy az emberi közösséget összetartó legfontosabb kapocs a nyelv… s hogy mit jelent számukra rokontalan édes anyanyelvünk. Nekem mégis Kosztolányi Dezsőnek a következő pár sora, vésődött a lelkembe kitörölhetetlenül:
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőleges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülálló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
Szabadkán született költőnk nyelvünkkel foglalkozó írásainak válogatását tartalmazó kötet, a Nyelv és lélek című, véleményem szerint ott kellene hogy álljon minden magyar ember asztalán. Érzésem szerint a világ legjobb nyelvművelő kézikönyve ez. Mert lélekkel íródtak a sorai.
Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig – vélekedik Nagy László.
Illyés Gyula szerint: „Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.” Hajszálgyökerek c. esszéjében azt fejtegeti, hogy melyek a nemzettudat hajszálgyökerei, hogy mi táplálhatja s mi mérgezheti a nemzeti érzést. Hogy a létezésünkhöz kellő anyagiak megteremtésével párhuzamosan hogyan alakíthatjuk ki azt a közösséget, amely a szellemet is táplálja egészségesen, nemcsak a testet. Az ízes népnyelvhez fordulást sürgeti.
Móricz Zsigmond ugyanezen a véleményen van: ha valamely állam a jövőjét meg akarja erősíteni, szilárdítani, s a népét homogénné tenni, akkor gondolnia kell arra, hogy a nyelv ép, egészséges és tiszta legyen…(…) Figyeljétek meg a tiszta magyar nyelvet, és mentsétek meg ősanyát, a szent és szűzi népnyelvet.
Lőrincze Lajos, a szelíd hangú, legnépszerűbb nyelvművelőnk megállapítja: Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk. A nyelvművelés belső lényegét tekintve valójában emberművelés is.
Nagyszerű stilisztánk, a nemrég elhunyt Szathmári István, aki nyelvművelő műsort vezetett a Bartók rádióban, s szívügyének tartva a felnövő generáció nevelését, annak a lehetőségét vizsgálta, hogyan tudjuk a magyar nyelv és irodalom közvetítésével a legsikeresebben beleplántálni az új nemzedékbe az igazi nemzettudatot, a másik ember tiszteletét, megbecsülését, illetve a szép és kifejező stílust, a kulturált magatartást. A Szépen magyarul, szépen emberül címmel megjelent kötetben nyelvésztársaival együtt kifejtette, hogy szerves összefüggés van a magatartáskultúra és a beszédkultúra között, akárcsak az anyanyelvi műveltség és a nyelvhasználat között. A nyelvi lehetőségek egész sora áll rendelkezésünkre a szellemes, élvezetes, szép stílus megtalálásához. A szabály az, hogy: a beszéd tárgyától, céljától, a beszédhelyzettől függően válogatunk a rendelkezésünkre álló nyelvi eszközökben. A stílus tulajdonképpen válogatás. A nyelvi választást azonban korlátozza a mindenkori társadalmi magatartás, vagyis az, hogy egy-egy helyzetben valamit illik vagy nem illik mondani. De tudni kell, meddig lehet elmenni, hogy kulturáltak maradjunk.
Azt a cselekvést például, hogy valaki megszégyenülten elment, eltávozott, számos árnyalatban eltérő szóval tudjuk kifejezni: elsurrant, elsittyent, ellépett, meglépett, elszelelt, meglógott, elillant, olajra lépett, kámfort játszott, elpárolgott, elhúzta a csíkot stb. Hogy a sorból melyiket választjuk, ahhoz számos körülményt figyelembe kell vennünk, s kifinomult érzék kell a választáshoz.
Mit mondtak a külföldiek a magyar nyelvről?
Jakob Grimm, a XIX. századi nagy meseíró, aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is volt, ezt mondta: „a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”.
N. Erbersberg bécsi tudós megjegyezte: „Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.”
George Bernard Shaw drámaíró még tovább ment nyelvünk dicséretében: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” – írta.
Végezetül egyik legnagyobb „stilisztánkat”, Móricz Zsigmondot idézem. A Kelet Népében 1941-ben megjelent cikke ezekkel a ma is igen aktuális gondolatokkal zárul:
A magyar nyelvet nem kell félteni. A magyar nyelv ezer év óta mindenesetre itt él, és uralkodik (…) Az ezeréves szavak ahogy a sötétségből, oklevelek latin masszájából elő-előbukkannak, oly fényesek és ragyogóak, mint a csillagok. (…) Nem tudom azt, hogy hány nyelvből rakódott össze nyelvünk, míg ilyen fényes lett, már ezer év előtt! Semmiféle tudományos akadémia nem vigyázott rá, mégis csodálatosra érett. A magyar nyelv így fog tovább élni: a magyar ember erejének, életkedvének, életrevalóságának fegyvereként.”
Azt kívánom, éltessék, őrizzék, beszéljék, s adják tovább gyönyörű magyar anyanyelvünket, csiszolják, fejlesszék kifejezőkészségüket tovább, hiszen ez mindannyiunk közös érdeke, megmaradásunk záloga.
(A topolyai Kodály Zoltán MMK ünnepségén, november 5-én elhangzott előadás szerkesztett változata)
