Nyolcvanhét éves korában, 2021. december 30-án elhunyt Kalász Márton, Nemzet Művésze díjjal kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. „Egyszerre német is vagyok és magyar is vagyok… van egy anyanyelvem, a német, és van egy szellemi anyanyelvem és habitusom, amely összeköt engem a magyar kultúrával” – vallotta Kalász Márton, akinek gondolkodását, nyelvezetét és egész életét meghatározták anyanyelvével és választott anyanyelvével, a magyarral kapcsolatos élményei, amelyek minden alkotásában is tetten érhetők. Életét végigkísérte német gyökereihez való ragaszkodása: fordított és lektorált német szövegeket, többször járt Berlinben ösztöndíjasként, dolgozott a berlini Magyar Kulturális Intézet munkatársaként (1971–74) és a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatójaként (1990–94). Az elhunytat az MMA és az Emmi saját halottjának tekinti – olvasható a Magyar Művészeti Akadémia honlapján.
Kalász Márton 1934. szeptember 8-án született Krisztmann Márton néven a Baranya megyei Sombereken. Tízéves koráig csak németül beszélt. Anyanyelvhez való viszonyát, akárcsak lírai életművének ívét kivételessé teszi az, hogy tízéves koráig jóformán csak német szót hallott odahaza, aztán első költeményeit mégiscsak magyarul írta: „Nekem magyartanulás szempontjából fontos volt ez a közeg – emlékezett vissza azokra az évekre. – Utólag nehéz megmondani, hogy miért magyarul, hiszen tízéves koromig németül beszéltem. Amikor bekerültem Pécsre a ciszterciták gimnáziumába, pap-költő tanárom, Ágoston Julián fölém hajolt, ahogy ültem a padban és csak annyit kérdezett – megdöbbenésemre nagyon szelíden: »Édes jó fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?«"
Monográfusa Bartusz-Dobozi László megfogalmazása szerint Kalász Márton „a versei nyelvéül a maga által választott magyar irodalmi nyelve mellé nagyon hamar visszaszerette magához anyanyelvét, a németet. Fordításai, irodalmi barátságai, külföldi tapasztalatai, munkái, mind ezt a kettőséget bizonyítják. Itt sincs eleje vagy vége az életrajzi ívnek. Úgy érezzük, hogy nem egyiktől a másikig mutat, mint valami lingvisztikai útjelzőtábla, sokkal inkább olyan, mint az iránytű két szára: elválaszthatatlanul, folyamatosan és konstans módon kapcsolódnak egymáshoz, még ha közben ellentétes irányba is mutatnak."
Az ifjú Kalász Márton tehetségére Pécsett felfigyelő irodalomtörténész, Ágoston Julián katolikus körökben nagyra becsült irodalomtörténész volt: „Ágoston Julián könyveket adott nekem, foglalkozott velem, és elküldte költeményeimet a Vigiliához, Rónay Györgynek – emlékezett vissza Kalász Márton. – 1953-ban közöltek először, büszkén mutattam édesanyámnak a folyóiratot, benne a versemmel. Ágostont később internálták, Rónay azonban továbbra is segítette a költői pályám kibontakozását, és megismerkedtem Csorba Győzővel, a Dunántúl című folyóirat munkatársával, ő szerkesztette első kötetemet, a Hajnali szekereket. Ágoston Juliánnal leveleztem, amint lehetett, ő meghalt a hatvanas években, de az első kötetemet még elolvashatta."
1953-tól Kalász néven publikált, két évvel később hivatalosan is felvette írói nevét – ebben az évben jelent meg első verseskötete Hajnali szekerek címmel. 1960-tól az Európa Könyvkiadó, 1967-től az Új Írás munkatársa volt, majd a nyolcvanas években a Vigilia és a Jelenkor szerkesztőjeként dolgozott.
Kalász Márton évtizedekig gyűjtötte a Magyarországon élő németek múltjára vonatkozó dokumentumokat, visszaemlékezéseket, interjúkat. Prózaíróként a bűnösnek bélyegzett németség meghurcolása foglalkoztatta leginkább. Ez ösztönözte két regény, a Téli bárány, illetve a Tizedelőcédulák megírására.
„A bárány egy szeretetre méltó kis jószág, és a Megváltó jelképe – hangsúlyozta a költő. – A magyarországi németségnek megvan a saját szenvedéstörténete, ez adott ihletet a Téli bárány megírásához. Sem ez, sem a később írott Tizedelőcédulák nem összegzése az általam gyűjtött anyagnak.”
Kalász Márton költészetében és hitében a bárány alapélmény. „Úgy is, mint valóság, úgy is, mint a szenvedés metaforája – ahogyan Szakolczay Lajos kritikusnak mondta. – Egyik versemben, amely megtalálható a Rejtek (1990) című kötetben, meg is írtam ezt az élményt: »gyerekkoromban a bárány / húsvét előtt a kerten túl a / rétet legelte; / ölelhettük a nyakát – nem hasonlított / arra, akit fölfüggesztenek / a keresztre / szemünk kvarcfény, szeme sugár / a bárány szemében / zöld, zsenge levél volt – / s örvendtünk; rá eszméltünk, amikor péntek délután / önmagát siratta énekünkön át / fönt a hegyen a félholt / aki napkeltére aztán föltámadott / e bárány testébe vissza / vértelen sebbel tért; / szökdelt a páston – senki se gondolt vele, / hogy ő lesz, / akit megölhetnek majd vétkeinkért." (Bárány)
A Téli bárányhoz képest a Tizedelőcédulák a legkevésbé sem regényszerű: szűkszavú, dokumentumokkal árnyalt passzusaiban ábrázolja a félrecsúszott hatalom nehezen megbocsátható indítékait, s azt az egyes népcsoportokra irányuló históriai kínszenvedést, amelyet a politikum magaslatain előre elgondolva szított a hatalomhoz jutott téboly. Az a tragédia, amit a Tizedelőcédulák elbeszél, voltaképpen akarva-akaratlan elkülönül szereplőitől, s mint figyelmeztető és parancsoló történelmi gondolat élt tovább: mindig valami magas szerephez jutó tudatzavar teszi lehetővé, hogy a Káin kezében szorongatott husáng újra és újra lecsapjon.
Ezek mellett az 1987-es, Ki olvas éjszaka verset? és 2006-ban megjelent, Kezdő haláltánc című versesköteteit tartotta legfontosabbaknak, mert ezekben gyermekkorát és édesapjával kapcsolatos élményeit írta meg. A hajdani szülőföld őseinek világát és hagyományát idézte meg élete alkonyán novellák, versek és esszék által a Gyermek-Bábel (2015) című kötetében.
Kalász Márton három évig a Vörösmarty Társaság (1988–91), hat évig a Magyar Írószövetség (2001–2007) elnöke volt. Közel két évtizeden át tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen. 2009-től az MMA társadalmi szervezet tagja, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt.
A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség és a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalmi esttel köszöntötte Kalász Mártont 80. születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2014. szeptember 16-án. Orbán Viktor miniszterelnök Kalász Mártont köszöntő levelében akkor többek között kiemelte az ünnepeltet ért gyermekkori élmények meghatározó voltát: „Ön olyan közösségben nőtt fel, melyet különböző kultúrákból érkező és különböző nyelven beszélő emberek alkottak, költeményei megalkotásához mégis a magyar nyelvet választotta – írta a miniszterelnök. – Köszönöm, hogy a szülőfalujában tapasztalt kulturális sokszínűséget megtartva művészetével a magyar irodalmat gazdagítja, s hogy személyes élményei mellett a svábság történetét is megörökíti, hiszen a szemtanúk elbeszéléseiből tanulhatunk legtöbbet közös történelmünkről."
Az MMA megbízásából 2016-ban Változatok a reményre címmel készült róla portréfilm. A Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról című kismonográfia-sorozatában 2017-ben jelent meg összegzés irodalmi pályájáról. Művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán is olvashatók.
2019-ben, 85. születésnapján szintén a PIM-ben köszöntötték. Erre az alkalomra látott napvilágot Kalász Márton elmúlt években írt, de ki nem adott verseiből Zsille Gábor összeállításában az Annyi ábrándunk című válogatás.
Utolsó kötete, a Virrasztó – távol a költő harmincegyedik verseskönyve. A 60 verset tartalmazó kötet a közelmúltban készült el, várhatóan 2022 januárjában vehetik kézbe az olvasók. Új verseinek többsége a koronavírus-járvány szorongató helyzetében íródott. Az őrmezei lakótelepen található nyolcadik emeleti lakása, akár a hölderlini toronyszoba, központi motívuma lett e kötetnek, egyfajta mikrouniverzumként jelenik meg: az a hely, ahol a költő a mindennapokból kiemelkedve átfogóbban szemlélheti, értelmezheti a válságot.
Fontosabb díjai és elismerései:
József Attila-díj (1971 és 1987), Európa Könyvkiadó nívódíja (1983, 1984), Radnóti-díj (1985), IBBY-díj – a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa Magyar Szekciójának nívódíja (1987), IRAT-nívódíj – az Írók Szakszervezete – IRAT Alapítvány díja (1991), Weöres Sándor-díj (1996), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1996), Artisjus Irodalmi Nagydíj (1996), Arany János-díj – a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa díja (2001), Prima-díj (2006), Stephanus-díj – a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány díja (2007), Szépirodalmi Figyelő-díj (2008), Balassi Bálint-emlékkard (2012), Kossuth-díj (2013), 2014 – Magyar Örökség díj (2014), Nemzet Művésze (2016) – olvasható a Magyar Művészeti Akadémia összeállításában.
