Az erdélyi Figura Stúdió Színház társulata Füst Milán Boldogtalanok című drámájával nyitotta meg a kisvárdai fesztivált, és ugyanezzel a produkcióval mutatkozott be a 8. Új Várszínházi Fesztivál szerbiai közönségének. A díszpolgári címmel kitüntetett Bocsárdi László gyergyószentmiklósi színháztársulata 1984-től törekszik eleget tenni a kisvárosi polgárok kulturális igényeinek. Erdély egyetlen kísérleti színháza 1990-től, amióta intézményes formát szerzett Figura Stúdió Színház néven, a hagyományos színházi előadások mellett kísérleti és modern darabokat állít színpadra. Több mint 150 bemutatóval dicsekedhet, amelyben mintegy 350 alkotóművész vett részt.
Albu István magyarországi származású, jeles romániai rendező „sajátos művészfilmként” állította színpadra a Kossuth-díjas Füst Milán (1888–1967), a magyar irodalom egyik legnagyobb íróművésze legismertebb drámai alkotását. Az együtt élő szerelmi hármasról 1913-ban megjelent újsághír alapján született Boldogtalanok c. darab sokáig, a hatvanas évek végéig ismeretlen volt a színházrendezők előtt. Füst Milán minden munkájában van valami mágikus, ami megragadja a színészeket. A Boldogtalanok által fölrajzolt képről eszünkbe jut a nagynénénk, nagybátyánk, nagymamánk, testvérünk és a hozzájuk való viszonyunk. Az újságcikk alapján íródott történet láttán a mai ember megállapítja, hogy a viselkedési minták lényegében nem változtak száz év óta. Az ember lelke nem változik. Ma a repülőgép fedélzetén ugyanazokat a szorongásokat hurcoljuk magunkban, mint száz évvel ezelőtt a vonaton, gépkocsin utazók. Füst Milánt elkomorította a világban tapasztalható gonoszság, ostobaság, szerencsétlenség. Közben azonban elválasztotta az igazi pesszimistáktól feltétlen emberszeretete, embertisztelete és együttérzése a szomorúakkal.
A Boldogtalanok Húber Vilmosa televíziós gyártásvezető, akit hidegen hagynak mind az emberi érzelmi kapcsolatokat illető konvenciók, mind az illő viselkedésformák. Szereti a nőket, bár évek óta együtt él gyermekének anyjával, Rózával. A nő megelégeli a folyamatos félrelépéseket, és úgy dönt, magukhoz költözteti Húber legújabb szeretőjét és munkatársát, a mindössze tizenhét éves Vilmát. A bizarr állapotot tovább fokozza a Húber anyjának nem kevéssé komikus alakja, családi hátterük, Róza kitörési kísérletei a mérgező kapcsolatból és gyermekének elvesztése. A közösen és külön-külön megélt szörnyűségek nyomán életük többi szereplője lassan kikopik mellőlük, ők pedig egyedül maradnak valami elemi egymásrautaltságban, a külvilág számára kibírhatatlan, feloldhatatlan boldogtalanságban.
A fojtogató légkörű térben játszódó előadás szövege, a kritikusok meglátása szerint a boldogtalanság fogalma köré szerveződik. Mindenki boldogtalan valami miatt – Húber Vilmost, eredetileg papi nyomdászt (Moşu Norbert-László) az alkata teszi képtelenné hosszabb ideig tartó érzelmi elköteleződésre, Gyarmaky Róza nyomdai munkáslányt (Kányádi Anna) a viszonzatlan szerelme (valamint a vele járó megpróbáltatások, a pénztelenség, a megalázottság), Víg Vilma (Sosovicza Anna) szerelmes munkáslányt pedig a túlzott naivitása teszi végzetesen boldogtalanná. Sirma Ferenc (a darab zeneszerzője, Kolozsi Borsos Gábor alakítja) zsíros és nehézkes, buta, bárdolatlan hentes, akibe emberség szorult ugyan, de jól kifejezni nem tudja azt. Dr. Beck Gyula (Dávid A. Péter) kórházi orvos takarja magányát. Vilmos özvegy, hóbortos édesanya (Tamás Boglár) rosszul alakult öregsége miatt szerencsétlen és sajnálatra méltó. Gonoszkodásai, kisebb-nagyobb hazugságai csak apránként lepleződnek le, újabb és újabb meglepetésekkel szolgál – halálakor egy pillanatig azt hinni, hogy ez alkalommal is csak színlel.
Füst minden szereplőjét (pl. a főszereplő Vilmos öntudatos és kokott Rózsi testvérét – Szilágyi Míra játssza) érzékenynek, figyelmesnek rajzolta, történetük így annál elkeserítőbb – sorsokat és karaktereket látunk, melyek a legkülönbözőbb módon, nehéz küzdelmek ellenére mind az emberi élet nyomorúságát és keserű céltalanságát bizonyítják.
Urbán Balázs kritikus szerint a közönség a kisvárdai fesztiválon úgy érezte, minta moziban ülne. Hasonló benyomásuk volt a 8. Új Várszínházi Fesztivál nézőinek is, de az Újvidéki Színház nézőinek is, akik külön láthatták az erdélyi színház különös előadását. Méretes filmvászon várta őket, amelyre érkezésükkor már vetítettek. Méghozzá előzeteseket, akár a mozikban. Igaz, nem filmelőzeteseket, hanem a színház más bemutatóinak trailereit – szigorúan fekete-fehérben.
Két órában Albu István rendezése mintegy korabeli fekete-fehér filmként prezentálta Füst Milán drámáját, azaz egyszerre mutatta meg a színpadi valóságot és annak filmszerű lenyomatát. Ugyanis a nézők között működő Forizs László, Kányádi Szilárd és Kozma Péter operatőröknek köszönhetően az előadást a háttérben levő vásznon is végig követhettük. A kamerák folyamatosan változtatták a fókuszt. Esetenként tükör volt a film a szereplők számára is; akik akarva-akaratlanul is kapcsolatba kerültek a maguk és a társaik vásznon megjelenő alakváltozataival – emelte ki Urbán Balázs kritikus.
Sikó Doró fekete és a fehér árnyalatú jelmezei kortársi szabásminták alapján készültek, de sokat árultak el viselőikről. Húber csak feketében járt, többnyire zárt, fekete ruhát hordott Róza is, Vilma fiatalosabb öltözködésében viszont hangsúlyozottan jelenik meg a fehér árnyalat.
A vetítés, a fekete-fehér színkontraszt egyeduralma egyfelől alapvetően meghatározta az atmoszférát, másfelől átpozícionálta a dráma eredeti közegét és némiképp az értelmezési tartományát is. Huber nem nyomdász, hanem gyártásvezető – bár a fényképei művészi ambícióiról is árulkodnak.
Az időtlenítést szolgálta szolgálta Huszár Kató díszlete. A nézők és a vászon közötti játékteret egy nagyméretű, szabálytalan alakú, nagy, természetesen szintén fekete-fehér asztal uralta (sok néző zongorának látja). Lehet dolgozóasztalként használni, lehet rámászni, ráfeküdni, alábújni, körbe rohanni. Ezt az életteret írhatjuk le a fekete-fehér, illetve a valóság és a vászon kontrasztjával, illetve azzal az erőteljes atmoszférával, amelyet a látvány, a zene és maga a komor, tragikus szenvedélyeket gyönyörű költői erővel megszólaltató Füst Milán-i szöveg megteremt. Kolozsi Borsos Gábor színpadi zenéje, amely szinte folyamatosan szólt, segítette a ritmusváltásokat, és megteremtette a játék légkörét.
A fesztivál közönsége megtapsolta az erdélyi színészeket, akik szuggesztíven ábrázolták a megjelenített világ kegyetlenségét, az eltorzuló szenvedélyeket, ugyanakkor egyes reálszituációkból eredően humorral is árnyalták a játékot.
