Mira Banjac több mint hatvanéves kiemelkedő színművészeti munkájáért nemrég átvette a Pavle Jovanović tartományi művelődési elismerést, amelyre a székvárosi Szerb Nemzeti Színház és a Sterija Játékok vezetősége terjesztette fel.
Mira Banjac, eredeti nevén Mirjana T. Banjac az első színésznemzedéknek a tagja, aki 1950-ben színművészeti iskolát fejezett be Újvidéken. 1929. november 4-én született a szerémségi Erdővég (Erdevik) faluban. A Sremska Mitrovica-i és Banja Luka-i színházi munkája után 1951-től 1970-ig az újvidéki Szerb Nemzeti Színház társulatának volt a tagja. 1970-től a fővárosi Atelje 212 társulat szerződtette.
A színházi szerepekért számos elismeréssel jutalmazták, sok tévédrámában és televíziós sorozatban lépett fel. Például főszerepet alakított a Marija Stipe Delić c. sorozatban, továbbá több főszerepet bíztak rá Milenko Vučetić drámáiban, valamint játékfilmekben, főleg Goran Paskaljević alkotásaiban. A Laku noć Šnjuka c. rövidfilm forgatókönyvének pedig ő a szerzője.
Polcára került többek között két díj a Sterija Játékokról, továbbá Joakim Vujić-szobrocskák, Újvidék város októberi díjai és Belgrád októberi díja, a Július 7-ei díj, három pulai arany Aréna-díj, Zágráb városának díja a Marija c. tévésorozatért, az életművéért Arany Babérkoszorú (Szarajevó, 1991.). 2000-ben neki ítélték oda a Dobrica Milutinovićról elnevezett Dobričin-gyűrűt, mint Szerbia legnagyobb színészi elismerését.
A népből származó női alakokat pályája során legtöbbször egyéni humorral fűszerezve adta elő...
– Tudom a közönség legtöbbször azonosít ezekkel a kisebb-nagyobb női alakokkal, és én ezekre a szerepeimre igen büszke vagyok. De sem Ljubica, sem Marija, sem Ruža nem lett volna, ha kezdetben mint fiatal színésznő nem játszottam volna a klasszikus színházi repertoár szerepeit. A kisember megformálása azonban különös kihívás, mert ilyen figurákkal a közönség naponta találkozik, az utcán és másutt, összehasonlít velük, és könnyen ellenőrzi, hogy hűen eljátszottam-e. Soha nem voltam fizikailag ideális. Viccelődve szoktam megjegyezni, hogy az én méreteim mind arról árulkodtak, amivel egy színésznő bezzeg nem dicsekedhet: alacsony termet, rövid láb, apró szem. Ennek ellenére tisztesség, őszinteség jellemez, és az, hogy dolgozom, amíg élek – mondta. – Nem sajnálok egyetlenegy napot sem, amelyet a színházban töltöttem. Szívesen emlékszem a színészpályám kezdetére Sremska Mitrovicán és Banja Lukában. Ott mintegy húsz évig játszottam, Sterija- és más díjakkal tüntettek ki. A fővárosi Atelje 212-be való átmenetem, szerződésem különös kihívást jelentett a számomra, mert amennyire az újvidéki Szerb Nemzeti Színháznak a műsora klasszikus volt, annyira provokatív és modern volt az Atelje műsora, tele híres színházi személyiséggel.
Mégis visszajött Újvidékre?
– Igen, mert nyugodtabb életre, nyugodtabb kikötőre volt szükségem. Nem ábrándultam ki, mert mindazt, amit itt hagytam, még az embereket is, akikkel éveken át barátkoztam, megtaláltam. Azt hiszem, hogy a színházi Újvidék soha nem bocsátotta meg a színházi Belgrádot.
Mintegy száz szerep után a színpadon, harminc a filmvásznon, húsz tévésorozatban, és hogy szinte szó szerint bejárta az egész világot, és Párizsban is többször járt, mint Kátyon.
– Így van, de Erdővég faluból származom, a gyermekkoromat Bingolában (Bingula) töltöttem, egyes legszebb éveim pedig Sremska Mitrovicához fűződnek. Éppen örülök, hogy szerémségi nő vagyok. Sok minden jót, amit elértem az életben, ennek a vidéknek köszönhetem. Megtanultam, hogy szervezett legyek, hogy harcoljak, hogy szeressem az otthonomat. Ma is szívesen látogatok haza. Bingolában élnek a rokonaim, oda járok esküvőre és temetésre is.
Újvidék mit jelent az életében?
– Ez az a város, amelyet lakóhelyemül választottam, és végül, hogy itt is haljak meg. Emlékszem arra a napra, amikor a Fruška goráról elindultam Újvidékre felvételizni a Színművészeti Iskolába. Mert akkor, természetesen, még nem létezett Színművészeti Akadémia. Két napig Erdővégről utaztam: teherautókon és gyalog, ahogy már feltaláltam magam. Így érkeztem Újvidékre, a felvételi bizottság elé, amely színészeket választott Jurij Rakitin orosz menekült rendező osztályába, aki nem sokkal később mentorommá és szinte apámmá vált. Az első újvidéki éjszakát a Duna parkban, egy padon töltöttem a Szerb Nemzeti Színház valamikori (jelenleg az Ifjúsági Színház/Pozorište mladih) épülete előtt. Szinte szédültem attól, amit az otthoniaknak mondtam: „Nem tudom, mi lesz velem, de azt tudom, nem megyek vissza!” Reggel tudtam meg, hogy felvettek. Amikor manapság az Ifjúsági Színházba lépek, mindig különös érzések töltenek el. Itt alapoztam meg az egész karrieremet. Amikor húsz évvel később Belgrádba szerződtem, már kiforrott színésznő voltam.
Azóta hatvan év múlott el. Ön is, a színház is, az épület is megváltozott. Vajon a város is?
– A városnak valamikor felismerhető légköre, mentalitása volt, felismerhető helyekkel, emberekkel. Pontosan tudtam, kivel hol találkozhatok: az Ifjúsági Tribünön fiatal költőkkel, színészekkel, festőkkel… Újvidék abban az időben valóban művelődési központ volt. Ma hiányzik nekem, hogy nincsenek olyan helyek, ahová mielőtt elmegyek, tudom, kikkel fogok találkozni. Most nálunk nagy a valamilyen másfajta világ beáramlása, emberek, akik nem eléggé alkalmazkodtak, és ami számomra a legborzasztóbb, hogy a jövetelükkor látott Újvidék város arculata egyáltalán nem érdekli őket. Nem akarnak lemondani a szokásaikról és temperamentumukról még akkor sem, amikor az lényegesen különbözik annak a környezetnek a temperamentumától, amelybe érkeztek. Így manapság népről beszélhetünk, de nagyon nehéz beszélni az „újvidékiekről”, beszélni, mert ezek többé nem olyan személyeket jelentenek, akiket definiálni lehetne.
Mi az, ami igazán számít az életében?
– Csupán a színészet és a család. Körülöttem mindig jó emberek voltak, ennek valódi értelmében. Akkor is, amikor a kávéházban a bohémekkel átbeszélgettük az éjszakát, senki nem bántott. Élt bennem a tudat, hogy fiam van, akinek szüksége van rám – mondta Mira Banjac, majd hozzáfűzte: Talán az egyik legszebb dolog a mi művészetünkben, hogy segítesz az embereknek, hogy megértsék az életüket. Mert az életről senki nem állítja, hogy könnyű, de azt sem, hogy nem szép. Sőt: némi erővel, bátorsággal, őszinteséggel és becsülettel – ahogy mondanánk – az egész világ a tiéd – mondta a híres színművésznő.
Valóban: a királyok, szerelmesek, hatalmasok, a végzet asszonyainak és a hősnők szerepeit megcsodáljuk. Amikor azonban kialszanak a fények, ráébredünk, hogy az egész látványnak igazi jellegét olyan valaki adta, akit talán első pillantásra észre sem vettünk. Kis pont, aki mindent összekuszált. Sokkal izgalmasabb Júlia vagy Antigoné szerepét játszani, de tudni kell Mira Banjacnak lenni, és Mira Banjacnak maradni. Ahogy a művésznő vallja: A színész olyan, mint az élesztő. Vagy kelt tészta lesz belőled, vagy csak bodag maradsz. Könnyen dagadhatsz, feszíthetsz katonaruhában, báli ruhában. De próbálj csak megnőni kimosott szoknyában és kendővel bekötött fejjel!
Neki bizony ez sikerült!
