– Jólesik, hogy valaki észrevette, mégsem élek hiába ezen a földön – mondta az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének Szenteleky-díjas, nyugalmazott tanára, a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületi tagja, az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ elnökségi tagja, a Magyar Kultúra Lovagja, sokunk megbecsült és szeretett Piroska tanárnője, amikor felkerestük otthonában.
Nagy családban nőtt fel, öt gyerek mellett. A nővére, a bátyja és ő hárman voltak édestestvérek, de a két unokatestvérük is velük élt, mert megözvegyült az édesanyjuk.
– Az egyszerű, dolgos családban mindenkit arra osztottak be, amire alkalmas volt. Óbecsén nem volt magyar iskola, máshol pedig nem tudtak iskoláztatni, ezért be akartak adni fényképészinasnak, vagy ha hajlandó vagyok szerb nyelven tanulni, akkor gimnáziumba. Az utóbbit vállaltam, noha alig tudtam szerbül. Első évben azonban nem buktam meg, a másodikban jeles voltam, a harmadikban kitűnő, a negyedikben meg fölmentettek az érettségi alól. Tehát helyben tanultam, és közben őriztem a családunk gyerekeit – én voltam a „libapásztor”.
Szerb iskolában bizonyítottam, hogy magyarként is elboldogulok, és a nagy családban a legfiatalabb gyerekként is bizonyítanom kellett. A gimnázium után arra törekedtem, olyan iskolát válasszak, hogy a szüleimet anyagilag ne terheljem, és minél előbb munkába álljak. Minden nyári szünetben dolgoztam, és a gimnázium befejezése után Újvidéken francia–magyar szakra iratkoztam a kétéves tanárképző főiskolán. Az iskola életében 1959-ben először történt meg, hogy valaki, egy református barátnőm meg én, nem a szeptemberi–októberi vizsgaidőben, hanem már júniusban diplomáztunk. Időközben férjhez mentem, és Újvidéken maradtam. Albérletben laktunk. Egész nyáron munkát kerestem, de munka nem volt az iskolákban sem.
Hogyan kerültél az újvidéki Magyar Tanszékre?
– 1959. október 1-jén nyílt meg a Magyar Tanszék. Penavin Olga tanárnőm, aki nagy gondviseléssel figyelte diákjainak sorsát, ajánlotta, ha nem kapok munkát, kérjek ösztöndíjat. Meg is kaptam. Beiratkoztam a tanszékre, Gerold László volt a 4/59, én a 6/59, ami azt jelenti, én voltam a hatodik, aki beiratkozott az akkor megalakult tanszékre rendes hallgatóként, az egyetem ösztöndíjasaként.
Novemberben kellettek a könyvek. Volt ott vagy négyezer leltározott könyv, használhattuk volna, ha lett volna könyvtáros, aki katalogizálja őket. Kiírták a pályázatot. Boldog voltam, mert a főiskolai diplomámmal, jó átlaggal engem választottak könyvtárosnak, és 1960. január 1-jén munkakönyvvel a kezemben már dolgoztam. Nem mertem elkölteni a kapott novemberi–decemberi ösztöndíjat, aztán megörültem, hogy mégsem kellett visszaadni.
A könyvtárban jól éreztem magam, mivel sok gyerek között nevelkedve kicsi korom óta bennem volt a segíteni akarás. A főiskolán tanultunk pedagógiát, pszichológiát, így tudtam a diákoknak segíteni, ők pedig hálásak voltak. Aztán amikor felvettük a kapcsolatot a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral is, a rengeteg ajándékba kapott könyvet néha a diákokkal közösen vezettük be, én meg katalogizáltam és kiadtam őket. Két emeleten voltak a könyvek. A le-föl szaladgálást, a sok könyv cipelését, bizony, a lábam is megsínylette. Mivel a tanszéken tervbe vették, hogy a tanári alapszak mellett bevezetik az ágazati oktatást, a fordítói, könyvtár- és újságíró szakot, Bori tanár úr és más tanárok biztatására Budapestre mentem továbbtanulni, hogy megszerezzem a doktorátust könyvtártudományi szakon.
Budapesten lettél bölcsészdoktor, Újvidéken pedig az irodalomtudományok doktora.
– Így van. A pesti doktorátusomat azzal a munkával védtem, amelyet A jugoszláviai magyar könyv 1945–1970 kiadványban publikáltam 1973-ban, a másikat pedig azzal, amely Vajdasági magyar könyvek 1918–1941 címen látott napvilágot 1988-ban.
A Magyar Tanszéken 1975-ben kezdtem tanítani, és a nyugdíjba vonulásomig ott tevékenykedtem, különféle beosztásban. A könyvtártudomány, az olvasószolgálat tantárgyakat tanítottam, később, amikor összevontak bizonyos tantárgyakat, szinte mindent én tanítottam a könyvtárszakon.
Melyik könyvedre vagy a legbüszkébb?
– Óriási munka eredményeként jött létre a tekintélyes, háromkötetes Srpskohrvatski–mađarski rečnik/Szerbhorvát–magyar szótár I–III., amelyet egy munkaközösség készített. Azt hiszem, Sörös Dávid szerkesztő bátyámnak és nekem ez az életművem. Akkor kezdőként még nem volt nyomtatásban megjelent munkám, de a szótár titkáraként tizenöt évig irányítottam a munkát, és az értelmezők és átnézők közt szerepel a nevem.
Elsősorban bibliográfiákat, dokumentumtárakat készítek. Sokan haszonnal forgatták munkáim közül a Bori Imre-bibliográfiát, a Kókai Sándorral közösen összeállított „Az írás szavai szerint” – A Délvidék egyházi jellegű kiadványainak bibliográfiája 1815–2000 kötetet. Konferenciákon, kongresszusokon elhangzott előadásaimból, tanulmányaimból született meg a Könyv, könyvtár, olvasó, továbbá A könyvek világa, az Árpád-házi Szent Erzsébet-év kapcsán a Szent Erzsébet-ábrázolások Vajdaságban.
A Forum Könyvkiadó első 25 éves jubileuma ünneplésére összeállítottam a kiadó kiadványainak bibliográfiáját, az 50 évesre szintén. A 60 éves jubileumra elkészült összegező adattáram a nyomdában van, ennek kapcsán a „még nem megjelenő könyvekről” beszéltem az idei kanizsai írótáborban.
Az Aranyszóló pintyőke magyar népmesekötetet esti mesék helyett Anita unokámnak válogattam, akit messze sodort tőlem az élet vihara.
Milyen könyvtáros és pedagógus voltál?
– A tanítványaimat az elmélet helyett a gyakorlati munkára neveltem. Tapasztaltam ugyanis, mit jelent belecsöppenni a könyvtárosi munkába útbaigazítás nélkül. Óbecsén egy pék volt a könyvtáros. Azt hittem, könyvtárosként csak abból áll a munkája, hogy kiadja a könyvet, én meg visszaviszem. Pedig a könyvtáros munka hivatás. Szakma is, mert ha nincs szakszerűen földolgozva a könyvállomány, akkor az ember nem találja föl magát.
Úgy kezdtem a tanszéken 19 évesen tanulni a szakmát (mert a hivatást nem lehet megtanulni, az benned van), hogy az igazgató tanácsára amikor nem voltak olvasók a könyvtárban, a raktárban egyenként húztam ki a könyveket. Megnéztem, mit tartalmaznak, hogy ha bizonyos könyvek után érdeklődnek a diákok, tudjak nekik a több ezerből adni, mert még nem készült katalógus. Ha valaki három könyvet kért Adyról, mondtam, jöjjön értük óra után. S akkorra három helyett tízet ajánlottam neki – Bordás Győző író, szerkesztő azért tartott engem a tanszék legendás hírű könyvtárosának.
Valóban szerettem a munkámat, mert ezzel segítettem az embereket a munkájukban. Sokakat megtanítottam, melyik könyvhöz nyúljanak hozzá, s akkor már tőlük függ, hogy az információt hogyan hasznosítják. A leggyöngébb diákok is megtanultak kutatni, csak lassabban készültek el a szemináriumi dolgozatokkal és a diplomamunkával.
Nyolcvanadik életévedben mi motivál munkára?
– Amit szeretek, azzal nem megterhelés foglalkozni. Sok kiállítást készítettem évfordulók alkalmával: például Szentelekyről, Csuka Zoltánról, Németh Lászlóról, a magyarok írásbelisége és más témákról. És akár magamnak, akár másnak kutattunk órák hosszat valamilyen adat után, amikor megtaláltuk, elégedettség töltött el.
Örülök, hogy a könyvtárba került diákjaim mind megállták a helyüket itthon is, Magyarországon is – ott két könyvtárszakos doktoromról tudok. Heinermann Pétert az újvidéki Matica srpska Könyvtárban a „legkönyvtárosnak” tartják. Ő is, Náray Éva, Léphaft Pali meg Klemm Öcsi is a diákom volt. Aki nem könyvtárosként dolgozik, az is minden idézett gondolatot alátámaszt a forrás feltüntetésével.
A családi örömök is munkára serkentenek. Anita unokám tavaly sikeresen megvédte a mestervizsgáját, ő is egyfajta kutatómunkát végez. Piroska lányomék külföldön élnek. A vejem mondta egy alkalommal: nagy szerencse, hogy egész életemben azzal foglalkozom, amit szeretek. Valóban igaza van. Kiment két mérnök Kanadába, s betanított munkásként kezdte a pályafutását, én meg nem is voltam végzett ember, amikor bekerültem a könyvek közé. A gyerekekkel egyetemi tanárként annyira szerettem dolgozni, hogy nem éreztem, a tanítás más, mint amit addig csináltam a könyvtárban.
Nem hiszem, hogy véletlenül lettem könyvtáros – nekem oda kellett mennem, és ez lett a hivatásom!
