Whiplash, 2014. Írta és rendezte: Damien Chazelle. Fényképezte: Sharone Meir. Vágó: Tom Cross. Zene: Justin Hurwitz. A főbb szerepekben: Miles Teller, J. K. Simmons, Paul Reiser, Melissa Benoist, Austin Stowell.
Gigászok harca – így lehetne legegyszerűbben jellemezni a Whiplash-t. Két ugyanazon formátumú figura esik egymásnak e film kockáin, és harcuk nem a győzelem vagy a veszteség mezsgyéjét kívánja meghatározni, hanem egyszerűen jobbá szeretné tenni egyiküket.
Nem jobb emberré. Jobb dobossá.
Merthogy, mint az Damien Chazelle rendezéséből kiderül, a kettő egymásnak kötelezően szöges ellentéte.
A rendező 2013-ban mutatta be ennek a mozinak az ősverzióját, a pénzhiányból következően akkor még csupán húszperces Whiplash-t, amelyet a Sundence Fesztivál a legjobb rövidfilmnek kiáltott ki, megnyitva az utat a további finanszírozás felé. A sztori pont egy rövidfilmnyi: adott egy srác, Andrew, aki szeretne éldobos lenni (bár azon kívül, hogy egy dzsesszdobos képe van a szobája falán, a motivációjáról nem sokat tudunk meg), és adott egy elviselhetetlen mentor, Fletcher, aki nem épp a Pedagógia Nagy Etikai Lexikonából lépett elő. A tanár üvölt, manipulál, sérteget, tör-zúz, a diák pedig gyakorol, hogy végül bebizonyosodjon: az etikai kódexet a szemétbe kell dobni, a módszer működik, a jó dobosok pedig csakis a mindenkin és mindenen átgázoló szemétládák soraiból kerülhetnek ki.
A film forgatókönyve (amelyet csak azért jelöltek az adaptált forgatókönyv kategóriájában, mert a rendező saját kisfilmjét vette újra) több Oscar-képlet összevonásából született. Két egymást kioltó főszereplő harca, plusz a sportfilmek edzőjelenetei, plusz zene. Toposzgyűjtemény, és a nézettségi mutatókat figyelve azt kell mondjuk, hatásos.
Írói-rendezői gyöngyszemekből nincs itt hiány: a végtelen gyakorlások jeges kancsóba áztatott, kivérzett ököllel, az állandó tortúra és nyilvános megalázás pontos ábrázolása, Andrew egyre szebben kirajzolódó taplóságának precíz Rorschach-tesztje. A jelenetek olyan közhelyesek, mint a felhasznált dzsessz-sztandardok, de pont ettől érthetőek. Rendezői invenciónak természetesen nyoma sincs, iparosmunkát nézünk, nem vitás.
A kamera tompa színekkel, klausztrofób módon követi végig a fiú útját a magányos gyakorlástól a kilencperces nagyjelenetig. Ezt a klausztrofóbia-érzést az okozza, hogy szó szerint nincs olyan jelenet, amelyben Miles Teller, a főszereplő ne jelenne meg. A rendezés nem enged ki ennek a szerethetetlen szemétládának a fejéből.
A két főhős ugyanis egyre nagyobb léptékben válik paraszttá, míg a személyiségük pozitív oldalát folyamatosan kérdőre kell hogy vonjuk. Fletcher (J. K. Simmons egyébként patikamérlegen kiszámított alakítása) egy emberi pillanatában meghatódva gyászolja egy tanítványát, aki megölte magát. Ám nem sokkal később megtudjuk: a halálát ő okozta a folyamatos szekálással. Andrew küzdelme, hogy vérző ököllel ritmusban maradjon, akár metafora is lehetne, az emberi küzdelem költői képe. De emellett végignézzük, hogyan alázza le nála sikeresebb rokonait és hogyan rúgja ki barátnőjét, mert a lány feltételezhetően ártani fog (reménybeli) karrierjének.
Így múlik el a metafora dicsősége. A tipikus kapitalista gondolatban feloldódva: nagy ember csak úgy lehetsz, ha sáros bakanccsal gázolsz át mindenkin és mindenen. Beleértve saját magadat is.
Ha valamire igazán van esélye ennek a filmnek az átadón, az valószínűleg a legjobb hangkeverés díja. Egyéb zenés film híján valószínűleg meg is kapja. J. K. Simmons is hazavihet egy legjobb mellékszereplő-szobrot. A legjobb vágás kérdéses, a legjobb adaptált forgatókönyv úgyszintén. Ha pedig ez lesz az év filmje, az többet árul el az amerikai film etikai kiskátéjáról, mint amennyit szeretnénk róla tudni.
