Левиафан, 2014. Rendező: Andrej Zvjagincev. Forgatókönyv: Oleg Negin és Andrej Zvjagincev. Fényképezte: Mikhail Krichmann. Zene: Philip Glass. A főbb szerepekben: Alekszej Szerebrjakov, Vladimir Vdovicsenkov, Elena Lijadova, Roman Magyanov.
„Lehet-e horoggal leviatánt fogni, le tudod-e nyelvét kötéllel kötözni? Tudsz-e kákát húzni az orrán keresztül, avagy átfúrod-e pofáját szigonnyal?” – a Jób könyvéből vett idézet (40:26-28) egy pap szájából hangzik el a filmben, és vele Jób egész igazságtalan története, a Biblia talán legprovokatívabb része, amely nem a jóságos Atyaúristen képét vetíti elénk, hanem a kegyetlen ószövetségi Istent. Isten létének kritikája, amit Kolja firtat az atyánál, szinte közhelyes, bár főhősünk szenvedése valóban jóbi.
Hogy létezik-e az oroszok istene, azt nem tudjuk meg a filmből, sőt, esetünkben nem is érdekes.
A Leviatán viszont valós. Erre bizonyítékok vannak Oroszországon innen és túl.
Kolja (Alekszej Szerebrjakov) feleségével, Ljiljával (Elena Lijadova) az ősei házában él az északi tengerparton. Épp peres ügye van: a város mindenható ura, Vadim (Roman Magyanov) ugyanis lebontaná a házát, hogy számunkra láthatatlan felsőbb hatalmaknak engedelmeskedve „palotát” építsen a helyébe, és ezért még a megfelelő összeget se hajlandó megfizetni. Kolja segítséget kér Moszkvából Dmitrij, az ügyvéd személyében (Vladimir Vdovicsenkov), aki ismeri a városvezetőség összes mocskos ügyét. Bár a rendőrség nyakig ül a korrupcióban, a város hivatalnokai pedig Vadim kezében vannak, az ügyvéd megpróbálja sarokba szorítani a politikust.
Ha netán valaki elhiszi, hogy a kisember győzedelmeskedhet, az cikkünket valahol egy ismeretlen vagy lakatlan országban olvassa.
Bár a Leviatán gyönyörűen fényképezett, elképesztő pontossággal és ritmikával operáló filmalkotás (már az első képek Philip Glass színezte hullámverése felépít egy egész világot, és akkor a parton fekvő bálnahullát még nem is láttuk), mégsem ezért lesz fontos. Az Andrej Zvjagincev által körberajzolt hatalmi rendszer, amelynek tagjai kisstílű iszákos idióták, a valósággal már teljesen kapcsolatot vesztett püspökök, megvesztegetett rendőrök, feketére sározódott bírák, üvegfalak mögött ülő, hallhatatlan hivatalnokok, az ítéleteket csak elhadaró ügyészek – riasztóan, már-már idegesítően idézi eszünkbe Oroszország kistestvéreinek és porontyainak politikai felépítését.
Zvjagincev a kisembert se mossa tisztára. Amikor a városmajor meglátogatja Kolját egy részeg éjszakán, két tökrészeg, agresszív állat áll egymással szemben, és mi csak találgathatjuk, a bódult állapotból mikor lesz lövöldözés. Ljilja és Dmitrij házasságtörő kapcsolatba keverednek. Kolja kisfia, Roma pedig sokszor gonoszabb, mint az összes átlagember együttvéve – a kor gyermeke, az Állam (nem a platóni, hanem a Thomas Hobbes által megénekelt Leviatán) szörnyszülöttje. A rendőrök titokban halott orosz politikusok képére lövöldöznek szórakozásból, és a vodka úgy folyik, mint a csapvíz.
A körről körre egyre reménytelenebb filmből Jób könyvéhez képest egyetlen dolog hiányzik: a felsőbb hatalom akaratát megértő katarzis. Erről a hiányról, a védekezési lehetőség és a jog teljes hiányáról szól a Leviatán, és tévedünk, ha csak a keleti társadalmak problémáit véljük felfedezni benne. Az ügy, amely Zvjagincevet megihlette, ugyanis épp egy coloradói férfi esete volt.
A film epilógusa a város korrupt rendszerét újra felsorakoztató záróképsor, amelynek csúcsa a püspök üres és hazug beszéde. Ezzel a Leviatán a maga módján válaszol az „Átfúrod-e a pofáját szigonnyal?” kérdésre.
Nem. Mert túl sokféle pofája van.
A Leviatán bezsebelte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat a cannes-i filmfesztiválon és megnyerte a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Globe-ot. Az Oscar-díjat mégsem ezért gondoljuk, hogy neki fogják ítélni, hanem nyíltan Putyin-ellenes állásfoglalása miatt. De hogy miért, az mindegy. Jár neki.
