Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance), 2014. Rendezte: Alejandro González Iñárritu. Raymond Carver „Miről beszélek, amikor szerelemről beszélek” című novelláját fölhasználva a forgatókönyvet írta: Alejandro González Iñárritu, Nicolas Giacobone, Alexander Dinelaris, Armand Bo. Fényképezte: Emmanuel Lubezki. Vágó: Douglas Crise, Stephen Mirrione. Zene: Antonio Sanchez. A főbb szerepekben: Michael Keaton, Emma Stone, Naomi Watts, Edward Norton.
„Maga nem színész, hanem híresség, csak hogy tisztázzuk” – mondja a Broadway véresszájú kritikusa Riggannek, a Birdman főhősének, és bár a film az identitásválságok egész sorát felsorakoztatja, a motor fő alkatrésze mindvégig ez marad. Művészetről szól ez az alkotás, a színészről és a színház lehetetlen gépezetéről, álmokról és lehetetlen küldetésekről, sikerről és bukásról.
Ilyen őszinte és minden elemében bonyolult film nem kapott legjobb filmnek járó Oscar-díjat az Amerikai szépség 1999-es győzelme óta.
Riggan (Michael Keaton) Broadway-debütálására készül egy Raymond Carver-darabbal. A színész valaha a Madárember enigmatikus figurájával lett híres, és valahai filmszerepe, a talpig toll szuperhős, a mai napig kétségeket suttog a fülébe (amikor épp nem kísérti az utcán és a kórházi illemhelyen). A színdarab produkciójának döcögős útján hősünkhöz csatlakozik a narcisztikus Mike (Edward Norton), de itt nyüzsög körülötte menedzsere, ekszfelesége, lánya (Emma Stone), és még kismillió fura figura, New York utcáinak egész elmegyógyintézete.
A történet egyszerűnek tűnik, sőt, banálisnak, Alejandro González Iñárritu azonban sikerrel bontja ki a közhelyek héjából ezt a kesernyés, de minden harapásnál egyre szórakoztatóbb gyümölcsöt. Már a főcím dobszóra megjelenő betűinél (homage á Godard) érezni, hogy egy minden ízében kitalált és megvalósított munka két órája áll előttünk, és ez az érzés egy percre sem enyhül.
A rendező egyetlen vágás nélküli snittként valósítja meg a film kilencven százalékát (persze csak látszólag, de az érzet még akkor is tökéletes, ha tudjuk, hogy egy szűk rácson csakis vágástrükkel tudja átjuttatni a kamerát, és hogy nappalból éjszaka szabadtéren csakis úsztatással lehet), amivel szó szerint bezár minket főszereplője fejébe. Nem egy jó fej ez – Riggan hisztérikus, problematikus, a szukcesszizmus, sikerorientáltság és az igazi művészet felé vezető út peremén egyensúlyoz. Ez a karakter ugyanakkor elképesztően vicces is, egész környezetével (amely nála épeszűbb embert nem sokat sorakoztat föl). A kamera Riggant követi, de közben felépít egy világot, ahol folyamatos az átfolyás a színház és a valóság, a film és a valóság, az alternatív valóság és a valóság között, a terek felfoghatatlan labirintusokká válnak, amelyek tér- és időfüggetlenek: a színész például egy szimpla állítópróbáról indul színházi körútjára, de mire négy percen belül visszatér a színpadra, ott már az előbemutató tart.
Amellett, hogy apró idézetek és viccek tömegét rejti el a filmben (e sorok írójának a Macbethet szavaló munkanélküli őrült színész egyperces figurája és a film egészét a háttérből végigkísérő, de az utcán három másodpercre lelepleződő dobos a kedvence), Iñárritu vállaltan hódol a mágikus realizmus nyújtotta végtelen lehetőségeknek és a Twitter és a Facebook tövében könnyedén, magyarázkodás nélkül dobálózik telekinézissel, levitációval, mitikus szereplők megjelenésével, az utca kellős közepén egyszerre csak kitörő háborúval, és mindeközben még azzal se spórol, hogy fricskát osztogasson Holywood azon sztárjainak, akik képregény-adaptációkban tündökölnek az utóbbi években.
Ez a film igazi jutalomjáték Michael Keatonnak, aki legnagyobb mozisikerét ’92-ben (a filmbéli Madárember című mozi bemutatójának éve is ez!) Tim Burton Batmanjében aratta, de Edward Norton figurája is kirobbanóan expresszív a maga brutális egomániájában.
Iñárritu nem engedte meg magának, hogy egyetlen elhibázott, félrecsúszott pillanat is legyen a Birdmanben, és ezért többszörösen is megkapta megérdemelt jutalmát. Csemege, élvezet, igazi óda tehát ez a film: óda minden bukott kísérlethez, minden sikertelen művészhez, minden álomhoz, amit nem adtak fel, és mosolygó kritika az olcsó műfajok felé.
Az Oscar tizenhat évvel az Amerikai szépség fődíja után ismét klasszikust avatott.
