A palicsi filmfesztivál vendége volt Pálfi György is, akinek Hukkle című filmjét láthattuk az elmúlt évekre visszatekintő új magyar film programrészben. Ami a filmkészítést illeti, Pálfi György bizakodóan tekint az eljövendő időszakra. Mint elmondta, erre minden oka megvan, hiszen új filmet készít. Beszélgetésünket is ezzel kezdtük.
Valóban javul a helyzet, látni a fényt az alagút végén?
– Rosszabb nem lehet. Annyira mélyen voltunk, hogy ebből a gödörből már csak kifelé jöhetünk. Csak a jobb jöhet annál, hogy nincs filmgyártás, vagy ha továbbra sincs, akkor megmarad ez az állapot. Eddig a sebnyalogatások és a szomorúság ideje ment, most viszont arra törekszünk, hogy minél jobb film kerüljön a nézők elé. Optimizmusom annak köszönhető, hogy támogatást kaptam a következő filmemhez.
Mit dolgoz majd fel a film?
– Toldi történetét. Ilosvai Selymes Péter és Arany János műve nyomán megpróbáljuk e hőstörténet mai verzióját létrehozni. Olyasmit kerestünk, ami Magyarországon mindenkit érint, amiről mindenki tud. Toldi Miklós márpedig senki számára sem ismeretlen. Izgalmas ez a lehetőség, hogy sok embert megszólítsunk, és a Toldi-történet is izgalmas. Régóta szeretnék egy harcos, küzdős, szerelmes kalandfilmet csinálni. Néhány évvel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy milyen az a film, ami miatt rendező vagyok. Szerintem ez lesz az.
Milyen lesz ez a film?
– Szélesvásznú és látványos, de több mindennel vegyítenénk. Remélhetőleg megjelennek majd benne azok a szerzői, elsősorban filmnyelvi ötletek, amelyeket nem vár az ember egy nagy klasszikus filmtől. Megpróbálunk egy mai filmet készíteni, amely megállja a helyét a fesztiválokon, de szélesebb körben is megszólítja a nézőket. Szerintem egy filmkészítő legnemesebb feladata összeegyeztetni az összeegyeztethetetlen, ami a feltételeket és elvárásokat illeti.
A filmfesztiválon a Hukklet láthattuk, ez a film hogyan készült?
– Ez a Csuklani kéne, de valójában maga a címe egy hangutánzó szó, a csuklásé, amit nehéz leírni. A diplomafilmemről van szó. Nem ezt szerettem volna az első filmemnek, inkább valami látványos kosztümöset, de be kellett látnom, hogy első filmre nehéz ehhez elegendő pénzt összeszedni. Emiatt szerényebb vállalkozásba kezdtem. Arra gondoltam, hogy zene nélküli zenés filmet készítek, megkísérlek hangokra, ritmusra felépíteni egy filmet. Hang csak ott keletkezik, ahol mozgás van, a mozgás az élet, és ezen az úton már lehetett elindulni. Vidéki, falusi környezetet választottunk helyszínül. Azért nem várost, mert a városban túl sok a zaj, elválaszthatatlanok a hangok. Csendesebb helyeken például a kutyaugatás, a báránybégetés, az autó hangjai elválasztódnak, és kezelhetőbbek. A helyszínen elkezdtem gyűjteni a hangokat, ezzel jöttek a történetek is, majd kialakult a forgatókönyv terve. Amíg pedig elkészült, megtaláltuk a szereplőket is.
Mely filmek követték a Hukklet?
– A Taxidermia azért készült, hogy másmilyen legyen, mint a Hukkle. A tanárom, Simó Sándor is mindig azt mondta, hogy saját magunkból kiindulva, úgymond „így jöttem én” filmet készítsünk. Nekem ez sehogy sem ment, ezért csináltam egy „így mentem el” filmet. Ez lett a Taxidermia, és a film alcíme is. Családtörténetről van szó, amelyben használtuk a tipikus családregény elemeit. Érdekes kihívás volt megérteni a generációkat, az apák bűneit és erényeit, mindezt a történelem viharában. A Taxidermiát folytatta a Nem vagyok a barátod improvizatív film. A koncepció az volt, hogy néhány jó emberrel, bármilyen boltban elérhető videó technikával készítsünk olyan filmet, ami mögött nem áll nagy támogatási rendszer, míg a szereplőket saját közegben, saját ruhában mutatnánk be. Ez egy háromrészes nagy vállalkozás pont erről is szólt: a közegről. Egyik része az ovisokat mutatta. Egy videokamerával betelepedtünk közéjük és figyeltük az életüket. Ezt megcsináltuk felnőttekkel is, azután pedig betettük egy a kasztingos részt is, amelyben az embereknek a saját életükről kellett mesélni. Százharminc ember élettörténete nagyon izgalmas információt ad a társadalmunkról. Ez egy nagy ívű kísérletezés volt. Legutóbbi filmünk tavaly Cannes-ban debütált, és teljes egészében a „hogyan lehet pénz nélkül bármit is csinálni” kategóriához sorolható. Ez a Final Cut – Hölgyeim és uraim, amelyet 450 klasszikus filmből, az elmúlt 116 év moziterméséből vágtuk össze. Itt már nem is forgattunk, csak újrafogalmaztuk az emberiség legősibb történetét, a női és férfi kapcsolatot. Ez volt a leghúzósabb kísérleti munkánk, de a nézők által legkedveltebb.
Ezek után újból a jövőbe nézve, mennyiben hoz majd kihívást a Toldi-történtet feldolgozó új produkció készítése?
– Megint valami más lesz. Újból megtapasztalhatjuk, milyen stábbal forgatni, egy egyívű történetet létrehozni, akciójelenetekkel. Nem szeretném alulmúlni magamat, sem pedig megválni a rám jellemző filmnyelvtől, ugyanakkor viszont szeretném, ha a filmem a közönséggel is találkozna. Szeretném megszólítani az embereket, remélem ez a vágyam teljesül.
