Itt állunk Bányai János előtt. Az elmúlt fél évszázad során több baráti kávé mellett mondta Újvidéken, Szabadkán, másutt is, hogy egyszer Feketicsre is el kellene együtt mennünk. Most került rá sor. Évek során az ember rájön, hogy sok minden nem folytatódik. A halasztás sem. De ha egyenleget igyekszem készíteni, azt is mondhatnám, hogy a generációnkat nem halasztások jellemezték. Bányai Jánost különösen nem. Az az ember volt, aki nem halasztott, hanem teremtett esélyeket. A hatvanas évek elején azok között volt, akik esélyeket ragadtak meg – és esélyeket teremtettek – hogy sorjázó felkiáltójelek közé kérdőjelek legyenek iktatva, és hogy gondolkodás lépjen bizonyosságok helyébe. Bányai Jánosnak meghatározó szerepe volt az Új Symposion gondolkodásának alakításában, és a folyóirat szervezésében is. Aztán, ahogyan következtek az évek és évtizedek, kultúránknak szinte minden fontos intézményében kulcsfontosságú feladatokat vállalt. A Magyar Tanszéken is, a Hídban is, a Fórumban is, a Szenteleky Napok és a Kanizsai Írótábor szervezésében és fenntartásában is, másutt is. Ez volt az élete. Tudjuk – többen jobban is tudják, mint én –, hogy kritikáiban, esszéiben, tanulmányaiban, Bányai sok értékes gondolattal járult hozzá a magyar és délszláv irodalmak értékeléséhez, és lényeges szerepe volt abban, hogy rendszerben is lehessen látni a vajdasági magyar irodalmat. Tagja lett, Bori Imrét és Szeli Istvánt követve, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiának is – és itt engedtessék meg, hogy a Bányai családnak is, és minden gyászolónak, tolmácsoljam az Akadémia tiszteletét és együttérzését.
Bányai János olyan ember volt, aki tisztes távolságot tudott tartani eseményektől is, emberektől is. Így talán jobb rálátása is volt dolgokra, többet tudott észrevenni, mértéket is tudott tartani. Egy írásában a hatvanas évek elején ezt mondja:
„Nincs tökéletes költészet és tökéletes kritika: tökéletes kulturális környezet sincs. A mienk sem az. Senki sem teheti azzá, csak megmozdíthatja. S ez a megmozdítás már pozitívum.”
Valóságot csak a valóságból kiindulva lehet látni, bírálni, és megmozdítani. Bányai János azt is tudta, hogy nem egy képzeletbeli világban kell magyarként megmaradnunk. Magyarságot csak abban a tényleges világban lehet – és kell – folytatni, ahol vagyunk. Azt is tudta, hogy meg kell érteni, hogy hol vagyunk, meg kell ismernünk azokat is, akikkel vagyunk. Megismerés nélkül nem tudjuk helyünket látni, és nem lehet helyet teremteni. Megismerés nélkül a tagadásnak sincsen esélye.
Kultúránk megőrzése érdekében Bányai János tetteket, írásokat, kételyeket, véleményeket, napokat, éveket tett egymás mellé. Most már egy életet is.
„A szó a létezés részese.”– mondja egyik esszéjében Bányai. Ebben a mondatában eddig csak igazságot láttam, most reményt is. Reményt, hogy van további létezés a távozás után is. Az első Symposion-generációból eltávoztak a „B” betűk: Bosnyák, Brasnyó, Bányai. Maradnak leírt szavak. Sok szó, és fontos szavak. És marad az emlékezés is. Egy közösség értéke és fennmaradása nem csak azon múlik, hogy kik születnek közöttünk, hanem azon is, hogy kikre tudunk emlékezni. Bányai Jánosra emlékeznünk kell.
A Symposion könyvek 5. kötetében 1964-ben megjelent esszéinek Bányai János a „Bonyolult örömök” címet adta. Akkor úgy láttuk, hogy valami pozitív van abban, hogy bonyolult dolgokat is látunk. Még az örömökben is. Ha ki akarunk lépni a képletekből, tudnunk kell, hogy vannak a képleteken túl is kanyarok, hogy elemzésre is szükség van, nemcsak elismerésre és ismétlésre.
Ez ma is így van. De most mégis elfordulnék a bonyodalmaktól, elemzésektől. Ami most itt van előttünk és közöttünk, az egyszerű tisztességes gyász. A Bányai család gyásza, valamennyiünk gyásza. Emberséges és megosztott gyászban ott van a megnyugvás esélye is.
Kívánom Bányai Jánosnak, hogy nyugodjék békében!
(Elhangzott a bácsfeketehegyi temetőben.)
