Bányai Jánossal a Bölcsészettudományi Kar falai között találkoztam először pontosan negyed századdal ezelőtt, amikor a Bevezetés az irodalomtudományba nevű tantárgy első óráján Umberto Ecóról és a regényeiről tartott előadást, arról az Ecóról, akit másfél nappal sikerült túlélnie. Bányai tanár úr azon az órán olyan lelkesedéssel és vehemenciával beszélt az irodalomról, annak tanulmányozásáról, hogy elragadtatottsága átragadt ránk is, s az óra után azonnal rohantunk a könyvtárba kikölcsönözni A rózsa nevét, hogy minél előbb elolvashassuk. Azon az órán a Tanár úr napi kétszáz oldalban irányozta elő az olvasási penzumot, s ismerve olvasottságát, biztos vagyok benne, az utolsó napokig tartotta is magát ehhez a kvótához.
Azelőtt is sokat olvastam, de Bányai tanár úrnak köszönhetően, akkor egy olyan világ kapui nyíltak meg előttem, amely mögött addig ismeretlen kincsek lapultak. Az irodalom értésének, megismerésének olyan dimenziói, melyek között ő már régen otthonosan mozgott, s ennek az otthonosságának köszönhetően mi, a diákjai is úgy érezhettük, nem vagyunk egyedül ebben a bábeli labirintusban. S valóban így volt, rá mindig számíthattunk: ha olykor-olykor el is tévedtünk, tudtuk, mint Vergilius Dantét, ő majd kivezet bennünket a betűk sűrűjéből.
Minden óráján, s később a Forum Könyvkiadóban is nyitottságra, a tények tiszteletére, és precizitásra tanított bennünket, kedvenc olvasmányairól olyan szeretettel és értéssel tudott beszélni, hogy mi csak szemlesütve szégyenkeztünk, ha még nem olvastunk egy Nemes Nagy-verset, egy Füst Milán-regényt, de a velünk egykorúak írásait is sokszor jobban ismerte, mint mi magunk. Enciklopédikus tudása irigylésre méltó volt, egy olyan generáció vezéralakját tisztelhettük benne, amely szervesen részt vállalt kulturális és tudományos intézményrendszerünk kialakításában, fenntartásában, működtetésében. Hiányával pótolhatatlan űr keletkezett a magyar és a szerb kulturális térben.
Az utóbbi időben gyakran megkért, hogy ha Magyarországon járok, szerezzek be számára könyveket. A lista alapján, amit leadott, mindig pontosan tudtam, éppen mit kell olvasni, tévedhetetlen volt abban, mely könyveket kell kiválogatni, hogy az ember az irodalom ütőerén tarthassa az ujját.
A legutolsó listáról egy könyvet kicsit körülményesebben sikerült beszereznem, így csak pár nappal ezelőtt tudtam eljuttatni hozzá. Esterházy Péter és Szüts Miklós A bűnös című könyvéről volt szó. A szöveg keletkezésének történetét ismerve félve küldtem fel hozzá a kiadványt, ismerve egészségi állapotát aggódtam, nehogy baljós előjelként értelmezze azt, de mégis kötelességemnek éreztem, hogy a kezébe kerüljön, hiszen tudtam, addig nem nyugszik, még nincs tulajdonában az, amit olvasni szeretne. A könyv eljutott hozzá, de sejtem, már nem olvashatta el idelent. Abban viszont biztos vagyok, magával vitte az égi könyvtárszobájába, hogy Ecóval és az irodalom nagyjaival jókat vitázhasson róla.
Jó olvasást Tanár úr, nyugodjék békében!
