Szűkre húzott szeme sarkából tanultuk meg, hogy az irodalmi mű nem ígér válaszokat, csak kérdéseket tesz fel, amelyeket megválaszolni már nem az író dolga, hanem a befogadóé, az olvasóé, a mi dolgunk. Tőle tudjuk azt is, hogy a jó vers rendre és cselekvésre taníthat bennünket, és hogy az irodalom és általában a művészetek határainak a kitágítása birtokbavétel is egyben. Tőle tanultunk fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Neki köszönhetően gyarapodott otthon könyvtárunk, és a legfrissebb könyveket – különösen a strukturalizmus legújabb köteteit látva – a régi szótárak, stilisztikák, verstanok és a „spenót” borzongással és tisztelettel szorultak összébb a polcon.
Szigorú volt hozzánk, mint a dolgát jól tudó fiatalság, mert világosan látta az utat. Életműve így szemünk előtt mélyült egy nagy egyéniség kutatásainak és gondolkodásának gyűjteményévé. A tárgyilagos ész mondatja azóta is velünk, hogy az „egész” mindössze egy fogalom, a rész, a részlet, a szó, a pont és a vessző pedig akár maga a valóság is lehet. Ahol a tömörség ilyen fokú, ott minden nyelvi jel – az írásjel is – jelentést hordoz. Sőt… És miközben vizsgálódott, kutatott és tanított, doktori disszertációját védi előttünk, diákjai előtt, akik vele együtt izgulnak, neki szurkolnak: „Alvó szegek a jéghideg homokban…”
Amikor a Híd főszerkesztője lett, a témák tolulnak a keze alá, és mégis odafigyelt ránk is: mind az irodalom ifjú titánjaira, mind pedig az éppen „csak” tanárnak készülő buzgólkodókra. Mi mindenre volt szeme és türelme? Például arra, hogy egy filmről szóló vitára fölfigyeljen, és már a következő folyóiratszámban leközölje egyik hallgatójának élete első, csetlő-botló filmkritikáját: 141 perc a befejezetlen mondatból. És később is biztassa… Élni is tanított, s fegyelme, metsző és simogató szigora nemcsak a jelenre volt érvényes, hanem a jövőre is, mert egyszerre mondta ki a megmaradás lehetőségét és feltételét.
A Tanár Úr, aki mindig előre tudta, mit fog a másik mondani, s ezért újabb kérdéssel tetézte meg, mindig kissé félrefordított fővel leste, hogyan kászálódunk ki egy-egy nyelvi, stilisztikai szöveghínárból. Mit kaptunk hát Tőle? Átszíneződését egy kritikai magatartásnak, mely – bár becsületesen vállalta mindig a különbözés, a nézetütköztetés kockázatait és következményeit – a legszerencsésebben úgy termékenyítette meg a változó időt, irodalmunk folyamatát, hogy maga is állandó változásban volt.
Búcsúzva a Tanár Úrtól egy olyan felelősséggel teli kritikusi, irodalomtudósi, tanári életpályája előtt tisztelgek most, amely olvasótól, tudóstól és diáktól egyaránt megkívánja, hogy felelősséggel nézze sorsát, jelenét és jövőjét. Köszönjük, Bányai Tanár Úr!
