(Fotó: Lakatos János)
Tisztelt Gyászoló Család, gyászoló gyülekezet, mindenki, aki jelenlétével és azok is, akik innen távol, gondolatban, lélekben ebben a szomorú pillanatban végbúcsút vesz Bányai Jánostól, engedjék/engedjétek meg, hogy a következő néhány percben barátként, a barátok és tisztelők nevében szóljak néhány szót.
Barátként annak alapján szólnék, hogy 1959 októbere óta, amikor Sinkó Ervin az újvidéki Bölcsészkaron megtartotta nevezetes tanszéki székfoglalóját, s ezzel megkezdte működését a vajdasági magyar művelődési élet mindmáig egyik legjelentősebb intézete, találkoztam Bányai Jánossal, akivel szinte azonnal szoros irodalmi és emberi kapcsolat alakult ki. Ami azóta János barátomnak a földi élettől való búcsúzásáig évtizedeken át szüntelenül és fölöttébb intenzíven tartott. Ez a kapcsolat a tanszéki tanulmányokat követően az Új Symposionhoz, majd a Hídhoz kötődve, illetve közös tanszéki tanári évtizedek során folytatódott, záró fejezetét pedig az utóbbi évek rendszeres szűkkörű heti baráti találkozói jelentették, amikor is nyíltan, őszintén beszélgettünk irodalomról, közéletről, politikáról, magánéletről, mindenről, ami életünket évtizedeken át kitöltötte, és ami összekötött bennünket immár zömmel nyugdíjas korú költőket, prózaírókat, kritikusokat, képzőművészeket, fordítókat.
Mindennek alapján érthető, miért vélem úgy, hogy barátként és a barátok képviseletében szólhatok Bányai János ravatalánál. És, gondolom, engedelemmel szólhatok mindazok nevében is, akik írókként, munkatársakként, tanítványokként, olvasókként közelebbi vagy akár távoli kapcsolatban voltak Bányai Jánossal. Több évtizednyi közös szellemi életünk nevében kell szomorú búcsút venni a baráttól, a szerkesztőtől, a tanártól, a kritikustól, irodalmunk igaz hívétől, figyelmes, tudós, értő és érző, féltő és szerető olvasójától.
Bányai János élete az irodalom volt. Ezt tanúsítják könyvei, tanulmányai, kritikái, irodalompolitikai írásai, műelemzései, szerkesztői munkássága, a közvélemény számára ma már kevésbé ismert prózaírása, nemkülönben egyetemi órái, tudományos tanácskozásokon előadott dolgozatai, gazdag könyvtára és szüntelen olvasói érdeklődése, szorgalma.
Bányai János, néhányunkhoz hasonlóan, tudatosan és készséggel vállalta egy kis, előbb módszeresen önszerveződő, majd szép eredményeket felmutató, mostanság viszont egyre fogyatkozó, fennmaradásáért küzdő nyelvi, szellemi közösség művelődési mindenesének szerepét, amit a vajdasági magyar szellemi, s ezen belül kiemelten az irodalmi életben olyan jelentős irodalmárok tartottak feladatuknak, mint Szenteleky Kornél, Herceg János vagy Bori Imre. Az általuk kialakított, hagyománnyá tett, elhivatott küldetéstudat jegyében élt és dolgozott kritikus, szerkesztő, tanár – értelmiségiként Bányai János.
Annak ellenére, hogy Bányai János nem írt sem írói monográfiát, sem összefüggő irodalomtörténetet, tanulmányai, esszéi, s mindenekelőtt kritikái a vajdasági magyar irodalom történetének téglasoraiként épülnek egymásra. Olyan virtuális egészként állnak előttünk, melynek szerzője az irodalom széleskörű megismertetését a megértés és szeretet vezérelte olvasószempontú vállalkozásnak tekintette. Ahogy első, csak kritikákat tartalmazó kötetének Babits Mihályt idéző mottójában olvasható: a kritikus „olvasó, aki ír”. Nem magának olvas, hanem másoknak, azoknak, akiktől az életet jelentő irodalom befogadását reméli. Az ő javukra számol be alapos szakmai tájékozottságú és személyes érintettségről tanúskodó olvasmányélményeiről. Olyan olvasó, aki sokat, mindent tud az irodalomról, s aki ezt a tudást magától az irodalomtól kapta. Ezt köszöni meg, adja vissza, amikor kritikáiban, esszéiben, tanulmányaiban a művet szólaltatja meg, megmutatva az egyes mű belvilágát jelentő, sajátos, meghatározó szerkezeti, nyelvi, műfaji eszközeinek esztétikai minőséggé, értékké történő rendszerét. Ezenközben a kritikus szerepét az olvasó versről, regényről, drámáról való gondolkodása igényének felébresztésében látja. Azzal, hogy Bányai János a kritikus személyének és véleményének abszolutizálása helyett a meglátásaiban kételkedő, de kivételes szakmai felkészültséggel és ugyanakkor személyes empátiával megnyilatkozó olvasóként szólal meg, együtt-gondolkodásra ösztönöz. Talán így kell, illetve így lehet értelmezni az olvasásra választott irodalmi alkotást, fogalmazza, fogalmazta meg sajátosan egyéni hangnemben, gondolat- és mondatszerkesztés tekintetében felismerhetően Bányai János-i lélegzetvétellel, egyszerre céltudatos pontossággal és kérdésre biztató módon. Mondhatnánk: együtt olvasott az olvasóval, ami igaz is, meg nem is, mert mindig legalább egy lépéssel az olvasó előtt jár, akit olyan partnernek tekintett, kit vezetni, irányítani kell. Ezt a kritikusi attitűdöt fejlesztette példamutatóvá, de ugyanakkor egyedi hangzásúvá Bányai János az Újvidéki Rádióban elhangzott ötszáznál több, akárha márkajegynek is tekinthető Olvastam egy könyvet kezdetű, heti rendszerességgel írt kritikai élménybeszámolójában. Bányai János halálával ez a rovat, melynek anyagából három, a magyar kritikaírás történetében egyedülállónak tekinthető, sajnos a kritika részéről nem kellő figyelemmel fogadott kötet készült, melyek egyfelől méltó lezárása lehetnének egy sok évtizedes irodalmi elkötelezettségű tudósi s tanári életútnak, másfelől viszont Bányai János szerepe és jelentősége a vajdasági, de az egyetemes magyar (és a nem magyar nyelvű kötetekről írt kritikái alapján akár a szerb) irodalmi gondolkodásban arra szólít fel bennünket, hogy ne tekintsük lezártnak az opust, ne hagyjuk parlagon a hagyatékot sem. Ezt a kivételes intellektuális, szellemi összképet, amit Bányai János életművének, sőt életének egészét jelenti.
Sok mindenről kellene még szólni búcsúzásul. Bízzunk benne, hogy az opus megannyi figyelmet érdemlő, jelentős vonulatáról itt-ott még szó esik. Számomra azonban most már csak a végső búcsú maradt. El kell, János barátom köszönni tőled. De hogyan? Talán úgy, ahogy te köszöntél el Mészöly Miklóstól: „Istenhozzád!” Nyugodj békében.
(Elhangzott a bácsfeketehegyi temetőben, megjelent a Vajdaságma portálon, a Portéka című rovatban)
