Talán nincs is a kortárs magyar irodalomban Csukás István mellett még egy alkotó, aki olyan szerethetővé és bájossá képes „teremteni” egy ághegyen hintáló szőrsapkát, egy kitömött bársony csacsit, egy nyikorgó széklábat, egy izgága radírgumit vagy egy szomorú szamovárt, ahogy ő tette és teszi sok évtizedes irodalmi munkássága során, megannyi mese, vers, színdarab és ifjúsági film alkotójaként. Csakis olyasvalaki képes erre, aki maga is dédelget odabenn, a lelke mélyén egy gyermeki ént, kinek kedvében szeretne járni egy-egy ízes történettel; emellett óriási szív is szükségeltetik hozzá, legalább akkora, amekkorába majd’ százkötetnyi mese és egy regiment mesefigura elfér. Meg persze több millió gyerek. Lehetetlen ugyanis, hogy abban a szívben, abban a kényelmes vacokban ne legyen hely mindazon gyermekembereknek, akikhez szól, akikhez odafordul, akikhez odakuporodik a Nagy Mesemondó, elvégre ő sok-sok napkelte és napnyugta óta mást sem tesz, csak nekik, nekünk mesél. Miközben kackiás-kunkori bajusza mögül somolyogva, csillogó tekintettel és víg kedéllyel szemléli a világot, halhatatlan mesefigurákkal és örök érvényű történetekkel ajándékoz meg bennünket, mesekedvelőket, s mi, legyünk bár kölykök vagy idősebbek, kik már kinőttük a gyerekruhát, gyakorta odatelepszünk egy-egy Csukás-kötet mellé a díványra, odakapcsolunk egy-egy Csukás-rajzfilmre, -bábfilmre a tévében, és valamelyik Csukás-mesefilm betétdalát dúdoljuk, hogy jókedvünk kerekedjék. Generációk tekintenek Mirr-Murr, a kandúr, Szegény Gombóc Artúr, Süsü, a sárkány, Festéktüsszentő Hapci Benő, a Radírpók, a Tintanyúl, a Madárvédő Golyókapkodó, Oriza-Triznyák, Pom Pom, a Nagy Ho-ho-ho-horgász, Kutyánszki Kázmér, Vakkancs vagy Töf-töf elefánt figurájára jó barátként. E teremtett lények kalandjai, akár velünk estek volna meg, olyan ismerősek, s legfrappánsabb szójátékaikat idézzük, miként nagy emberek aforizmáit szokás.
Csukás István nyolcvanadik születésnapját ünnepli ma, és ünneplünk vele mindannyian: hallgatói, olvasói – lévén, hogy a mesefaragás-mesemondás közvetlenséget feltételez elbeszélő és befogadó között, s némi családias meghittséget is, hisz csak efféle közegben képes élni, hatni és visszahatni a mese, összefűzve mindazokat, akik kapcsolatba kerültek vele. Családon belül pedig, még ha a mesebarátok népes családjáról is van szó, e szép, kerek évforduló közös esemény. Az eme apropóból született sajtóinterjúk, tévés beszélgetések kivétel nélkül arról tanúskodnak: sokan, nagyon sokan tartják fontosnak, hogy említést tegyenek e jeles alkalomról, illetve a mögötte álló, irodalmilag termékeny évtizedekről. Egy egészségügyi folyóiratban bukkantam minap az általam olvasott legfrappánsabb Csukás-interjúra, mely nemcsak a tartalma, hanem a környezete miatt is különleges. A cikk körül ugyanis gyógyszerreklámok kaptak helyet, mintha a szerkesztők azt szeretnék sugallni, hogy Nagy Mesemondónk alkotásai egészségjavító, kedélyjavító hatásúak, akár a különböző csodabogyók.
Mi mást kívánhatnék hát Csukás Istvánnak, aki sorsszerűen Andersennel egy napon született, és születésük napján ünnepli a világ a gyermekkönyvek nemzetközi napját, mint hogy ezentúl gyógyírként írják fel meséit minden gyereknek, és isten éltesse alkotói egészségben még sokáig, sőt annál is tovább?!
