Lezárt életmű, nyitott kérdések
Egykönyves szerzőnek lenni és főművet írni nem ugyanaz. Kertész Imrének a Sorstalanság a főműve, de nem az egyetlen fontos alkotása. Lezárt életmű, nyitott kérdések. Kertész Imrét íróként a létezés radikalizmusa érdekelte; azzal találkozott egészen korán. Csepelen, amikor a nyilasok elfogták, a téglagyárban, a vonaton, a táborokban, a hazatérés során. Művészként lett bölcselő; Camus-höz mérhető zseni.
(Szegő János, a budapesti Magvető Könyvkiadó szerkesztője)
A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk a Földön. (Kertész Imre)
Hiába erős a Saul fia, elsikkadna sokrétűsége, ha nincs a formanyelv, amely egyidejűleg ugyanazt mondja: alig látunk;
ha látunk, homályosan látunk;
rálátásunk részleges, perspektívánk elfogult;
elfogultságunk illúzió,
illúziónk pedig az egyedüli ködlámpásunk.
Meg az ilyen alkotások. Valószínűtlen, mégis lehetséges alkotások.
Hogy a Saul lehetséges, valószínűtlen, de hogy éppen mifelénk lehetséges, belőlünk, mégsem az: az alaptételek, az alapkihívások már adottak a Sorstalanságban.
Azaz mintha minden szándékos feledékenységünk ellenére valahol a mélyben vagy éppen a kondenzcsíkokon túl kirajzolódna egy ív 1975-től 2015-ig. Valakik – nem az ország, a nemzet, a nép, sem a kormány, az oktatás, netán az értelmiség – elvégeztek valami munkát, amitől errefelé kicsit jobb a levegő, több a fény.
Ezért is annyira méltatlan, hogy Kertész Imre éppen azon a napon halt meg, amikor egy európai rangú bíróság minden felelősség alól felmentett egy helyi háborús bűnöst.
Azaz reménytelenül sok a dolgunk.
Vagy Kertész szellemében: reménytelenül is sok a dolgunk.
(Bakos Petra, a budapesti Közép-Európai Egyetem doktorandusza)
A Teremtés gondolata
...Hogy mégis kísért a boldogság, „mint valami kikerülhetetlen csapda”, az utcasarkon túl, „a kémények mellett”, „a kínok szünetében”, az első szerelemben, ködben az Árpád hídon, a Kurfürstendamm platánsora alatt sétálva részegen, az íróasztal előtt, „miután elengedi a kormányt és behúzza az evezőt”, egy meg nem született gyermek képében – valami mellékesként tűnik föl, mégis nyugtalanítóan, az alkotás ellentettjeként, nem természetesként, kínzóként. Azaz megmagyarázhatatlanul és félelmesen. Mint amilyen csak egy odavetett mondat lehet, amely írás közben hirtelen kézhez áll.
„Isteni az örömben tükröződik, mint teremtő gondolat vagy a Teremtés gondolata.” Világosabb pillanatokban ez tudható.
Ha ugyan kérdik. S hacsak el nem felejtjük: továbbmeséljük.
(Kocsis Árpád, a Pécsi Tudományegyetem doktorandusza)
(Az összeállítás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
