A burka egy egész testet elfedő muszlim női viselet, csak a kézfejet és a szemeket hagyja fedetlenül. Általában a hétköznapi ruhák fölött hordják, és miután a nők hazaérnek otthonukba, leveszik. Sok muszlim hiszi, hogy a Korán és az összegyűjtött hagyományok (hadísz) elvárják a nőktől a szerény viselkedést és öltözködést nyilvánosság előtt, az Afganisztánban hatalomra került tálib rezsim ez okból kötelezte a nőket burka viselésére. Noha ezt megelőzően nem volt elterjedt a városokban, mára az afganisztáni, pakisztáni nők zöme, személyes biztonságuk miatt, gyakran viseli e ruhadarabot.
A Nyugat-Európában élő muszlim populáció nőtagjai körében nem gyakori jelenség a burka viselése, aki pedig viseli, részint hagyománytiszteletből, részint a célból teszi, hogy a muszlim vallási közösséghez tartozását jelezze vele, s vannak olyanok is, akik az ellenállás szimbólumaként hordják, hogy ezáltal tiltakozzanak azon holland kezdeményezés ellen, mely a burka viselésének betiltására irányult. A betiltást kezdeményező értelmiségiek és politikusok érveinek helyénvalósága (miszerint e ruhadarab akadályozza a személyazonosság megállapítását, a szabad mozgást…) azonban mellékes tény, az Európában élő muszlimok az iszlám elleni támadásként értelmezik, s egyre többen szorgalmazzák a viselését.
Napjainkra a burka jelképpé vált: az iszlám európai jelenlétének, a másságnak, a csorbult női jogoknak, a kultúrák közötti, gyakran áthidalhatatlan távolságnak és ellentétnek, az ellenállásnak, a fenyegetettségnek, az európai kultúra veszélyeztetettségének jelképévé. Emiatt tartom kiváló szerkesztői-kiadói koncepciónak, hogy Michel Houellebecq Behódolás című, nagy politikai vihart kavart regénye magyar kiadásának címlapjára a burkát viselő Mona Lisa képe került, mely találó szimbólumként magában foglalja a regényben kifejtett problémakört: a Nyugat és a Közel-Kelet kulturális, ideológiai, vallási különbözőségeiből és ellentéteiből eredő feszültségek meglétét, s az iszlám európai térhódításában rejlő veszélyt.
A Behódolás rendkívül sokrétű alkotás. Valóság és fikció mesteri keveréke, melyben a szerző a jelen Franciaországának politikai-közéleti történéseit, állapotát veszi alapul, és ehhez kreál egy fiktív jövőt. Nem tesz azonban nagy időugrást, mindössze néhány évnyire, 2022-be utaztat, egy éppen esedékes elnökválasztás küszöbére, amelynek kimenetele befolyásolhatja nemcsak Franciaország, hanem egész Európa jövőjét.
Főhőse, a 44 éves, irodalomtanár François, aki a francia értelmiség mintapéldánya lehetne, hisz, saját elmondása szerint, maga körül is hozzá hasonlóan életunt, kiégett, apatikus embereket lát, akik pénzszerzésen és karrierépítésen kívül mással nemigen foglalkoznak. Társas kapcsolataik leépülnek, felszínessé válnak; párkapcsolataik kudarcba fulladnak (a média és a reklámok diktálta társadalmi elvárások függvényében a nyugati családmodell szerint élő, dolgozó nők és az agyonhajszolt férfiak is kifacsarva, átverve érzik magukat); a politika pedig csak érintőlegesen érdekli őket, hisz belekényelmesedtek a „középszerű politikai kínálatba”, melyben a jobbközép és a balközép ciklikusan váltja egymást a hatalmon, „mindez nem más, mint hatalommegosztás két rivális banda közt” – véli a főhős, s őt magát is, ismerőseihez hasonlóan, csak annyiban foglalkoztatják a politikai történések, amennyiben azok befolyásolhatják munkahelyi pozícióját. Az elégedetlenek szava nehezen ér el az ábrázolt értelmiség füléig, hisz „azok, akik egy adott társadalmi rendszerben élnek és boldogulnak, valószínűleg képtelenek magukévá tenni olyan emberek nézőpontját, akik, mivel soha semmit nem várhatnak ugyanettől a rendszertől, különösebb szívfájdalom nélkül el tudják képzelni az elpusztítását”.
A belpolitikai helyzet azonban fokozódik, hisz megerősödik, sőt a legtámogatottabb politikai erővé válik a szélsőjobboldali Nemzeti Front, s megjelenik a pártpalettán egy új tényező, a Muzulmán Testvériség, mely egyre népszerűbbé válik a választók körében, eladdig, hogy e pártok jelöltjei a 2022-es elnökválasztáson maguk mögé utasítják az addigi két legdominánsabb politikai erőt, a Szocialista Pártot és a mérsékelt jobboldalt, az UMP-t, amelyek az Ötödik Köztársaság kezdete óta uralják a francia politikát. A második fordulóba tehát nem kis meglepetésre a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség jelöltje jut be. Az előbbi „Európa bennszülötteinek” védelmében száll síkra, az utóbbi pedig felszámolná a francia állam jogi kereteit, elsorvasztaná a világi oktatást, megszüntetné a nemek egyenlőségének elvét, engedélyezné a többnejűséget – mindezt nem radikális módszerekkel, hanem jól megfontoltan, józan hidegvérrel, a háttérben geopolitikai-birodalmi törekvéseket dédelgetve.
Franciaország tehát fordulópont előtt áll az elnökválasztás pillanatában, hiszen hirtelen darabjaira hullhat a „bejáródott” politikai rendszer, amely, miként a főhős fogalmaz: repedezett már egy ideje, és sejthető volt, hogy „a növekvő, sőt áthidalhatatlan távolság a nép és azok között, akik a nevében beszélnek – politikusok, újságírók – előbb-utóbb valami kaotikus, erőszakos és előre nem látható dologhoz vezet. Franciaország a többi nyugat-európai országhoz hasonlóan már jó ideje a polgárháború felé sodródik, ez nyilvánvaló volt, de egészen az utóbbi napokig meg voltam róla győződve, hogy a franciák hatalmas többsége beletörődő és közönyös… Hát tévedtem” – elmélkedik ekképp François az elnökválasztási eredményekre várva, miközben azon mereng, kollégáinak az események iránt tanúsított érdektelensége azért mégiscsak megdöbbentő, még annak függvényében is, hogy egyetemi tanárként a politika szele által érinthetetlennek hiszik magukat.
Houellebecq regénye politikai provokációként, társadalmi pamfletként, fricskaszóró utópiaként egyaránt értelmezhető. Azt vizsgálja, a hét évre előrevetített események vajon törvényszerű következményei lehetnek-e a jelenlegi francia (tágabb értelemben európai) politikának, amennyiben a Mindenkori Választópolgárok nem mérlegelnek felelősségteljesen, mielőtt voksolnának, illetve, amennyiben az aktuálpolitika képviselői nem változtatnak jelenlegi politikai beidegződéseiken, s nem próbálnak megoldásokat találni azon társadalmi gondokra, hiányosságokra, amelyekre a regénybeli muzulmán párt és az általuk képviselt iszlám szellemiség kínál válaszokat.
A Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségét ért terrortámadás és a hozzá hasonló radikális megnyilvánulások, valamint az egész kontinenst sújtó menekült/migrációs helyzet tükrében megállapítható, Michel Houellebecq Behódolásánál aligha kapható aktuálisabb, Európa lakosságát leginkább foglalkoztató témára íródott regény, mely azáltal, hogy egy lehetséges jövőképet kreál, a jelen visszásságaira reflektál, „gondolat- és felelősségébresztő vitairat”. Hogy mit tud kezdeni a vallási radikalizmussal, a fundamentalizmussal egy jóléti demokrácia, illetve, hogy hogyan reagáljon a felvilágosodás kultúrájával szembeni radikális türelmetlenségre egy felvilágosult értelmiségi – nehezen megválaszolható kérdések. A Behódolásban sem találhatók rájuk biztos válaszok. De François, ez az elmagányosodott, alkalmi szeretők hálószobái közt vándorló, irodalmi alkotásokba menekülő, töprengő és tipródó hős megtalálni véli a számára legkézenfekvőbb megoldást, mellyel saját egzisztenciáját, további kényelmes életét biztosíthatja: a behódolást. Fejet hajt az új kor új fuvallatai előtt, belátva, hogy a változás elkerülhetetlen. Houellebecqi fricska, hogy a döntésre a burkát viselő Mona Lisák „veszik rá”, azaz a pozícióhoz járó „ajándékfeleségek lehetősége”, hisz a rezignált értelmiségit (értelmiséget) már csupán a szexuális gyönyör hozza lázba, élete céltalan, sorsa irányvesztett. Hogy elvárható-e a változtatási szándék egy olyan társadalomban, melynek értelmisége közömbös, s az általános hozzáállás a „jöjjön, aminek jönnie kell”; politikusai pedig a biztonságos politikai keretek közötti ténykedést választják a legégetőbb társadalmi problémákkal való szembenézés helyett – döntse el ki-ki maga. Ez a Franciaországban majd egész Európában fontos közéleti vitákat generáló regény mindenesetre megteszi a magáét: megdöbbent, felháborít, elgondolkoztat. Kezdetnek talán ez is elég.