Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat azoknak a 40 évnél fiatalabb, szabadkai alkotóknak ítélnek meg, akik kiemelkedő kulturális munkásságukkal sokat tettek a város hírnevének öregbítéséért. Idén a díjazottak között van Csík Mónika író, költő, lapunk munkatársa is, akit a díj kapcsán a városhoz fűződő kapcsolatáról kérdeztünk, arról, hogy a lakhely milyen ihlető forrás, és Szabadkán melyek a kedvenc helyei.
Két városhoz is közel, Szabadka és Magyarkanizsa között, természetközeli településen nőttél fel, évek óta pedig Szabadkán élsz. Az alkotómunkádra hatással van-e maga a városi lét és az, ahonnan elindultál? A lakhely megihlet?
– Kanizsa környéke, a Tisza, a Körös, a végtelen gyümölcskertek, szántók, legelők, a lassan térdre hulló tanyák – számomra az Otthont jelentik, ugyanakkor Vajdaság esszenciáját is. Vajdaságra nemcsak mint határokkal szabdalt régióra, hanem mint élettérre, nyelvi, vallási és kulturális közegre is tekintek, amikor a kivonatáról beszélek. A vajdaságiság, mint létforma, és a hozzá kapcsolódó léttapasztalat erősen meghatározza az identitásomat. Természetesen az irodalmi műveimre is hatással van, sőt részévé, részeivé is válik. Azt tudom leginkább megragadni, arról tudok leghitelesebben írni, ami körülvesz, amit ismerek. S talán a rejtett valóját is annak sikerül megtapasztalni, majd átültetni a papír síkjára. Be- vagy átirodalmazni, ha úgy tetszik. Szülőfalum, mint nagybetűs Otthon, természetközeliségével, átjárható és belakható tereivel, sajátos energiájával a megpihenés és feltöltődés helye, emellett ihletforrás, ahogyan az ott élő, jellegzetes karakterek, az ott hallott történetek is azok. Szabadka pedig választott lakhellyé, s lassan Itthonná vált. A tényleges alkotómunka helyévé, hisz köteteim, egy kivétellel, már itt íródtak meg.
Szabadkán vannak kedvenc vagy valami miatt meghatározó helyeid? Ami mellett szívesen lassítasz, ha arra jársz, vagy ahová időről időre vissza is térsz?
– Szabadkának a hangulatát szeretem leginkább. Az évszázados épületek, a város történelme, az e helyhez kötődő művészek és alkotásaik, az itt élő, vagy innen indult irodalmárok szellemi termékei, s a saját diákkorom személyes eseményei képezik azt az időn és téren túli kavalkádot, amelyből az általam tapasztalni vélt hangulatot eredeztetem. Ahogy egy régi bútordarabot a múltja, a hozzá köthető emlékek tesznek egyedivé, változtatnak személyessé, úgy e város is az apró részletek, a róla hallott történetek, adomák, az utcáin járva szerzett tapasztalatok által kerül hozzám egyre közelebb. Meg az itt megismert művésztársaknak, könyvtárosoknak, művelődésszervezőknek, irodalombarátoknak köszönhetően, akikkel együttműködve izgalmas és termékeny alkotómunkát lehet kifejteni. Egyik kedves városi helyem egyébként a kertvárosi kistemplom parkjának szélső padja, ahol nagy-nagy nyugalomban lehet ücsörögni, olvasni, szemlélődni; másik kedvencem pedig a városháza toronyerkélye. Az odafönn perspektívája, a toronylét misztikussága folytán tartom különleges helynek, igaz, valójában még egyszer sem jártam a toronyban, képzeletben viszont annál többször bebarangoltam. Instant című kötetemben ugyanis prózahelyszínné változtatta az alkotói fantázia.
