A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.
Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.
A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.
Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.
– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?
– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít.
– Mit álmodtál azon az éjjelen?
– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni. Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.
– Mi látszik ezen az álomképen?
– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.
– Nem furcsállod a jelenséget?
J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.
Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.
– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.
Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.
– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!
J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:
„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”
A fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
