Hét novella, hét európai nagyváros – Brugge, Párizs, Brüsszel, Barcelona, Amszterdam, Velence és Lisszabon – hét különböző hangulatának ábrázolása, hét kaland élményszerű leírása, valóság és fikció egybemosása, hétköznapi és elképzelhetetlen kiegyenlítése, némi erotika, homályban maradó részletek – többek között ezt tartogatja az olvasó számára Nagy Abonyi Árpád idén megjelent, Kolumbusz és én című elbeszéléskötete. A novellák a történetek helyszíneit és a szövegek terjedelmét tekintve ugyan különbözőek, szorosan összetartja őket az én-elbeszélő személye, az a sejtelmes, megfoghatatlan hangulat, mely az összes írást áthatja, valamint a női szereplők állandó felbukkanása az írásokban.
Eltérőek, ugyanakkor néhány vonásukban hasonlóak ezek a nőalakok: mindannyian álomszerűek, kissé elmosódottak, néha-néha kétségbe vonható, hogy egyáltalán valóságosan létezőek-e. Bár nem a tökéletes női szépség megtestesítői, mindannyian az első pillanattól fogva különleges hatást gyakorolnak a főhősre: lebilincselik, megbabonázzák, esetenként irányításuk alá is vonják. A nőalakok közül kiemelkedik a kötet címadó novellájának szereplője, Manuela Rosado, akinek arca „valahol a rendkívüli szépség és a rendkívüli csúnyaság határvonalán egyensúlyozott”, s aki hol leopárd-, hol pedig férfialakban jelenik meg a főhős szemei előtt, teljesen összezavarva ezzel a szerelmi csalódás után megnyugvást kereső férfit.
A férfi, aki a történeteket egyes szám első személyben beszéli el, keveset árul el önmagáról, csupán egy-egy félmondatból értesülhetünk aktuális érzelmeiről, körülményeiről, állapotáról. S bár míg egyik novellában nős férfiként jelenik meg, a másikban összetört szívű, vigasztalódást kereső szerelmesként lép színre, s nevet – Esti Kornél – csak az utolsó írásban kap, mégsem tudjuk ezeket az alakokat elválasztani egymástól, sokkal inkább gondolhatjuk azt, hogy egy és ugyanazon személy az elbeszélő, akivel életének különböző szakaszaiban estek meg e hétköznapinak ritkán nevezhető kalandok.
A kalandok, melyek legtöbbször valóságosan indulnak, ám hamarosan hihetetlen, sokszor szürreális elemekkel vegyülnek, nem szólnak világmegváltó eseményekről, nem szolgálnak különleges tanulsággal, s időnként végkifejletük is homályban marad. A hézagok nem gyengítik, éppen ellenkezőleg, erősítik a hatást. Pontosan e bonyolult egyszerűség az, ami leköti az olvasót, s ami a kötetet szintre egy szuszra végigolvasandó művé formálja.
„Ez Amszterdam, itt minden másképpen van” – hangzik el a Mindörökké Amszterdam című novellában, így aztán nem lepődünk meg semmin: sem az aranyszínű vibrátorba rejtett kábítószeren, sem azon, hogy Janneke, aki a főhős barátjának barátnője, s akibe a férfi titokban szerelmes, prostituáltként dolgozik, s azon sem, hogy amikor a légyott végül létrejön, a nő keblei orgonaillatot árasztanak – éppen ahogy a főhős álmaiban élt. A szöveg olvasása közben egy kicsit mindannyian Amszterdamban járunk, mely – bár egyesek szerint „gennyes fertő”, mások szerint „jó város”, mely „erőt ad, felemel” – mindenképpen összetéveszthetetlen atmoszférával rendelkezik.
A Mousse au chocolat című írás az egyetlen, amelyben a nagyváros ábrázolása mellett a vidéki élet emléke is megjelenik, sőt, az ott átélt események kerülnek a középpontba. A férjben, aki felesége hűtlenségére gyanakszik, egy brüsszeli cukrászdában tett látogatás élménye ébreszti fel az elhomályosult képeket Jolandáról, „a Tisza-part legszebb lányáról”, aki szülővárosa, a bácskai kisváros cukrászdájában dolgozott, akivel gyermekkorában találkozott utoljára, s aki álmainak gyakori szereplője volt.
Mintha szélesvásznú filmet néznék, olyannyira léteznek, lélegeznek a szereplők, s olyan valóságos atmoszférák íródnak meg a Kolumbusz és én című kötet darabjaiban. Nagy Abonyi Árpád műve európai körútra invitál: nincs olyan olvasó, akiben ne támadna fel a vágy, hogy vonatra üljön, hogy testközelből élje át azokat a hangulatokat, melyeket a szerző mesterien ecsetel novelláiban.
Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.
