Ennek itt hiába mondom, hogy viszmír dinázépp, cak néz rám, mintha hányhatnékja volna. Ennek a Zinge néninek. Akkor behívatja a Líza nénit, az kivezet a moszdóba ész vécépapírral megtörli az orrom. Úgy fogja a kezem, mintha törékeny tojász lennék, közben mondogatja, hogy ó, ármisz kint, ármisz kint. Mondom neki, hogy nem vagyok Ármin, hanem Józi, ész ki isz mennék, hogy kifújjam kint, de nem érti, látom. Nem tudok még németül. Ezt, hogy töröld meg az orrom, a Lujzika tanította meg velem, mászt még nem tudok. Itt betettek az óvodászok közé. Nem nagyon bánom, mert itt isz ugyanazt cinálom, amit otthon az iszkolában. Kapok kifesztőket, azokat szabad fesztegetni, nézegetem a meszészkönyveket, szok itt a játék. A többiek külön játszanak, de nem baj, mert úgysze értem, hogy mit mondanak németül. Tatám azt mondta, hallgassz, majd mész iszkolába, mikor mész. Itt jó helyed van, kapsz reggelit, uzonnát, ebédet. Tényleg jókat eszek itt, olyan jókat, hogy azt sze tudom, mit.
Ezt a viszmírt is nehezen tanultam meg, de muszáj volt, mert egyszer, még az elsző napon, kint voltunk a hintáknál az udvaron, én meg kifújtam az orrom. Ahogy szoktam isz, két ujjal befogom az orrom, aztán nagyot fújok, úgy kiszáll belőle, aminek ki kell szállnia, hogy cak na. Bent ezt nem szoktam cinálni, cak kint. Tatám tanította meg velem, még egészen kici voltam. Na mikor így kifújtam az orrom az udvaron, a Zinge néni nagyot kiáltott, akkorát, hogy mindenki rám nézett. Lujzika mondta aztán, hogy behívatta őt a Zinge néni, ész mondta, hogy ilyet nem szabad többet cinálnom, hanem hordjak magammal zebkendőt. Ha meg ninc nálam, legalább szóljak, hogy töröljék meg az orrom.
Lujzika mindennap elhoz engem az óvodába meg értem isz jön. Lemegyünk a föld alá ész beülünk a vonatba. Aztán kibújunk a föld alól ész már ott vagyunk az óvodánál. Mi moszt Lujzikáéknál lakunk. Öten vagyunk, meg ők négyen, meg a szógor, de ő ott maradt a határon nemrég, mert nem engedték át a rendőrök. Nem tudom, miért nem. Mikor eljött hozzánk, hogy majd minket elvezesszen Németországba, azt mondta, na jól megúsztam a határon. Akkor azt gondoltam, a határ az egy nagy víz, amit majd át kell úszni, de nem szokat törődtem vele, mert a tatám tud úszni, gondoltam, majd ő átvisz bennünket valahogy. Aztán nem isz kellett, nem volt szemmi víz a határon, cak betonút.Tatám azt mondta akkor a szógornak, hogy jól van, szógor, cak egy baj van. Hát mi az az egy baj, kérdezte a szógor. Az a baj, mondta a tatám, hogy én összevertem a kocit. Hogy akkor moszt mivel megyünk Németországba?
Cabi akkor mindjárt oda isz állt a szógor elé ész megmutatta a homlokán azt a nagy szebet, ami attól volt, hogy beleverte a fejét az ablaküvegbe az autóban, meg a bal karját isz megmutatta, ami végig zöld volt meg lila. Cabi attól volt olyan, hogy a tatám kipróbálta a kocit, amit aznap vett meg a Szávó bácitól. Cabi meg én beültünk a hátszó ülészre, ész amikor a tatám nekihajtott az útjelző táblának, én legurultam az ülész alá. Cabi meg nekieszett az ablaküvegnek ész beleverte a fejét meg a kezét, cak aztán gurult be az ülész alá. Ez isz cak azért történt, mert az autó felfordult. A tatám le volt kötözve, cak a kezét ütötte meg, amikor megpróbált kimászni a kociból. De még ennyi baj sze lett volna, ha a tatám nem issza meg az áldomászt a kocira a próba előtt a Szávó bácival. Mert engedélye, az volt neki, láttam isz, milyen jól kormányozta a kocit. Még az a szerence, hogy a Dórit nem hoztuk. Úgyisz olyan ijedősz.. Azt mondja a mamám, azért ilyen a Dóri, mert úgy megkínozták, mikor bevitték a kórházba. Hagyták volna szépen mellette, nem lenne szemmi baja. Én otthon voltam, mikor a mamám kinyomta a Dórit, kint játszottam az udvaron a Cabival. Tatám mondta, hogy addig nem mehetünk be, míg a mamám ki nem nyomja a kiszbabát. Aztán bemehettünk, ész mondták, hogy kiszlány, ő lesz a Dóri. Dóri viszított, nagymama akkor már megfürdette, bebugyolálta ész beletette a disznókopasztó teknőbe. De tett alá dunnát. Cabit isz abban hintáltam, mikor kiszbaba volt. Igen ám, de másznap Dóri már nemcak viszított, hanem ugrált isz, pedig akkora volt cak, mint egy kisz macka. Pirosz volt az arca nagyon. Tatám elment az orvoszért, aztán nemcak az orvosz jött vele, hanem két rendőr isz, meg még két néni. Fogták a Dórit, gyorszan kivették a disznókopasztóból ész elvitték, de még a mamámat isz! Cak előbb nagyon kiabáltak. Tatám mondta: „Nézzék má, a másziknak szemmi baja! Őtet isz itthon nyomta ki! Cak a Józit nem, azér ilyen, az az orvoszok hibája!” Ez a Józi én vagyok. A mászik meg a Cabi. A tatám ezzel el isz hallgatott, mert a bajuszosz rendőr rákiabált, hogy: “Jobban teszi, ha hallgat, mert ha ez a két kici nem lenne itt, magát isz elvinnénk!” Aztán mikor szok nap múlva a Dóri meg a mamám hazajöttek a kórházból, Dóri rendesz volt egy napig, aludt isz éjszaka, de másznap újrakezdte a viszítozászt. Moszt már nem viszít annyit, mert már három évesz. Cak nagyon félősz. Meg néha fekve ugrál. Olyankor a mamám kihúzza a nyelvét a szájából ész addig szimogatja a hátát, míg a Dóri elcendeszedik. Aztán alszik egy fél napot.
Na szóval mikor azt mondta a tatám a szógornak, hogy összeverte a kocit, a szógor cak nevetett ész mondta, hogy nem gondoltad tán szógor, hogy hajtod a kocit Németországig? Messze van az nagyon. Majd jöttök velem a kombival. El isz hozott bennünket ide, tatámat elvitte a nagy emeletesz házhoz, hogy azt építgessze, aztán másznap elment a szógor messze, hogy vigye az árut, azt mondta. De telefonált már eszte, hogy megfogták a határon ész nem tudja, mikor engedik el.
Ez a Németország nagyon nagy, ez biztosz, mert ez a városz isz nagyon nagy. Lujzika mondta, hogy van még majdnem száz ilyen városz ész az mind Németország. Nekem az a furca itt, hogy olyan szép a városz meg a föld alá lehet bújni vonatozni meg jókat lehet enni az óvodában, én mégisz legtöbbet a kutyámra gondolok, hogy mi lett vele. Még mindig nem írt levelet az Annusz néném, hogy elvitte-e a háztól. A mászik dolog ami nekem itt nagyon furca, hogy mit bámul itt rajtam mindenki, ha a Lujzikával megyek az óvodába vagy ha beszállunk a vonatba a föld alatt. Ész nemcak hogy bámulnak, hanem van aki meg isz cóválja a fejét. Én úgy láttam már többször, hogy a kezemet nézik. Kérdeztem a Lujzikát egyszer a vonatban, hogy ő isz úgy látja-e, hogy ezek itt a kezemet nézik. Lujzika azt mondta, ne törődj velük. Ezt akkor kérdeztem, mikor az ajtónál álltunk, hogy majd leszálljunk, ha megáll a vonat. Én isz kapaszkodtam az oszlopnál meg Lujzika isz. Akkor megnéztem, úgy kapaszkodok-e, mint a többiek, akik megbámultak. Azt láttam, hogy ők isz egy kézzel kapaszkodtak, ész volt nekik még egy kezük. Mint ahogy nekem isz van még egy, cak rövid. Itt lóg, az oldalamon. Azzal nem tudok megfogni szemmit, de a vonatban az oszlopot elég isz egy kézzel fogni.
Ez a kezem, ami rövid, mindig így lógott. Otthon az iszkolában mégisz én mentem krétáért minden nap, mert engem küldött le a tanító néni. Én tudtam hozni a krétát a jó kezemben. Ész szenki sze cóválta a fejét, ha meglátott. Szóval mégisz jobb volt otthon, mint itt, pedig ott szoha nem ettem olyaszmit, amiről nem tudom, hogy mi, ész mégisz jó. Az isz jobb volt, mint itt, hogy a tanító néninél mindig volt zebkendő, ész nem kellett mondani hogy viszmír dinázepp, sze szemmit. Mert mindig észrevette, ha folyt az orrom. Cak odajött, azt mondta, hogy nézlek cak! – ész megtörölte az orrom. Ész szoha nem vágott olyan képet, mint akinek hányhatnékja van.
Moszt míg ezt mind végiggondolkoztam, itt állunk a Lujzikával a föld alatt, várjuk a vonatot. De már hallom, hogy a vonat messziről fütyül, hát akkor abba isz hagyom a gondolkodászt, mert mindjárt ideér, ész akkor gyorszan kell beszállni, különben odacuk az ajtó. Cak még az jutott az eszembe, hogy milyen szokat gondolkoztam én moszt, míg itt álldogáltam. Ész milyen jó lenne ha valaki meg isz mondaná, hogy jól gondolkoztam,vagy nem. A legjobb az lenne, ha a tanító néni mondaná meg, de ő nagyon messze van moszt ahhoz, hogy megmondhassza. Vele mindennap olyan jókat beszélgettünk, ha mászkor nem, hát szünetben, amikor nem kellett tanítania a többieket, akik szokan voltak. Hej, a tanító néni volt az én barátom, még ha nagy barát volt isz, mert jó magasz a tanító néni. Különöszen akkor volt ő az én jó barátom, amikor leült velem szemben, én meg meszéltem, ő meg hallgatott, aztán kérdezett, én meg válaszoltam, ész egyszer cak azt mondta, hogy jól gondolod, Józi.
______________
viszmír dinázépp: Wisch mir die Nase ab – töröld meg az orrom
Oh, armes Kind! – szegény kis gyerek
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
