Bácska jeles fiának, Illés Sándor születésének századik évfordulóját ünnepeljük a napokban, de tartok tőle, hogy szülőfalujának lelkes olvasóin kívül Délvidék-szerte kevesen fognak megemlékezni a jeles évfordulóról. Szűkkeblű történetírásunk – mint a szülőföldjét elhagyó renegátot – őt is száműzte az emlékezésre méltó személyek sorából, holott nem is a Magyarországra történő távozásával van gondja a hivatalos számadóinknak. Számukra sokkal zavaróbb a körülmény, hogy a partizánterror elől elmenekülő szerző műveiben – tárcáiban, elbeszéléseiben és regényeiben – leplezetlenül szólt kisebbségi magyarságunk tragikus és fájdalmas sorskérdéseiről. Illés Sándor azon íróink sorába tartozik, akikről közel fél évszázad során – a szerb–jugoszláv elkötelezettség megsértése nélkül – nem volt ildomos, és főleg nem volt tanácsos érdemben szólni: Herczeg Ferenc, Csuka János, Tamás István, Prokopy Imre, Illés Sándor vezeti azt a népes seregletet, akikről hivatalos körökben illett megfeledkezni. Ők voltak a bácskai és a bánsági magyarság renegátjai, a revizionisták, a nacionalisták – Tamási István Egy talpalatnyi föld című kiváló művéről azt tartja az irodalomtörténetünk, hogy „a regény jelentőségét és valódi értékét csökkenti, és szinte semmissé teszi az események és a főhős szerepének értelmezésében megnyilatkozó irredenta törekvés”, holott életük során nem tettek mást, mint számon tartották és szóvá tették a magyarságunk ellen elkövetett bűnöket és sérelmeket. Ha kellett, regényt írtak a kisemmizettekről, vagy monográfiát a közösség önszerveződési kísérleteiről, ha kellett, a Népszövetségnél emeltek panaszt az üldözöttek érdekében, emellett mozgalmat szerveztek a kisebbségi ügyek felkarolására, és anyagi támogatást biztosítottak a délvidéki magyar lapok megjelenésére, vagy a művelődési egyesületek működésének támogatására. Hogy a polgári életrend elkötelezettjeként nem rajongtak a királyi Jugoszlávia nacionalizmusáért – azt az elmúlt száz év eseményeinek ismeretében nem kell különösebb érvekkel indokolni.
Illés Sándor életét végigkísérte annak az 1944 késő őszi éjszakának az emléke, amikor titokban elhagyta szülőfaluját, Temerint. Holott ő a háború dúlta Nyugatról, a lerombolt Európából még a hazatalálás reményével indult útnak, és hazaszökése során mindvégig bízott abban, hogy szándékára és jóindulatára szüksége van a temerini magyarságnak – s ebben nem is csalódott. „Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz” – írta egyik visszaemlékezésében. Csak hát 1944 őszén és telén már a temerini magyarság sem dönthetett szabadon a sorsáról, az otthona felé igyekvő azonban erről mit sem tudott. A pazovai vasútállomáson azután nagy fordulatot vett a sorsa: a peronon vigyázó „titóista katona” leparancsolta a vagon tetejéről, félrevonta, és azt súgta a fülébe: „Sanyi bácsi, ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!” Egyik temerini rokona figyelmeztette ezekkel a szavakkal a hazafelé tartó volt honvédet. Ő azonban látni akarta a mamát, ezért folytatta az útját hazafelé. Csak a szülői rémület bírta rá, hogy néhány napi rejtőzködés után valóban felkerekedjen, és úgy hagyja el az ősi földet, mint aki már tudja, hogy nincs többé visszatérés erre a tájra. Később a Búcsú a Bácskától című írásában így emlékezett arra az éjszakára: „Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – minta minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? (…) Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nem csak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel.” Illés Sándor ezt követően hatvanöt éven át – egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig – a mama kezét kereste, és azt a bácskai világot, amelynek kínjaitól megkérgesedtek azok a drága kezek.
Mostanában hajlok arra, hogy Illés Sándor könyveit egy hatalmas, délvidéki krónika fejezeteiként olvassam, úgy, mint a nagy klasszikusaink – Szentkláray Jenő, Dudás Gyula, Iványi István vagy Érdújhelyi Menyhért – történelmi műveit: élete során ő is egyetlen nagy vallomását, a szülőföld pusztulásának látványa fölötti fájdalmát és kétségbeesését foglalta írásba. Bármerre is tekintsen a nagyvilágba, a bácskai ember nyomorát és kisemmizettségét látja: a floridai senyvedő akácban az otthontalanságot, a dalmát karsztokon a lélektikkasztó aszályt – az idegenséget és a száműzöttséget – vélte fölfedezni. Századokat látott ő akkor is, amikor a széthordott tanya udvarán állt, és elegendő volt a szülői sors ismerete ahhoz, hogy az egész Délvidék sorsáról ejtsen szót. „Én legszívesebben a szülőfalumban, a régi házban indulok el a képzelet szárnyán” – fogalmazta meg történelemélményét az Éjszakai látogató című vallomásában. És amikor benépesedik az udvar, megjelennek körülötte az idők tanúi is: „Mi, a mamával ketten a kiskonyha küszöbén ülünk, apám nekitámaszkodik a kútkávának, a Szüle előhozta a szobából a fonott kis székét, azon gubbasztott ölbe tett kézzel. A nagyapa a pincében járt, hozza a füleskorsót, tele borral. Sorra kínál bennünket, aztán az égre pislantva azt mondja: »Ma éjszaka megint nyugtalan álmom lesz… Tegnap is bikákkal álmodtam. Teli hold van…«” Nagyapa, az egykori huszárobsitos, akit holdas éjszakákon rendre megkeresnek a kínzó álmok, édes Szüle, az egykori nazarénus napszámos – a nincstelenség örök megtestesítője –, a világháborúból a szibériai fogságot is megjárt apa és a jóságos mama, akinek a galambleves gyógyírt jelentett minden testi és lelki fájdalomra.
A legendás nagyapa volt az, aki az unokájának a legfényesebb mécsest gyújtotta meg. Egy alkalommal, a cirill betűkkel bajlódó kisiskolást egy régi, a századfordulón kiadott, magyar olvasókönyvvel ajándékozta meg. Az volt a pillanat, amikor a gyermek előtt egy addig soha nem látott, csodás világ látványa nyílt meg. Toldi Miklósról, Kinizsi Pálról, Mátyás királyról, a magyar múlt nagyjainak történeteiről – Széchenyiről és Deákról – a bácskai magyar ifjaknak akkoriban már sejtelmük sem volt. Nevüket csak a szülői-nagyszülői házban hallhatták és tanulhatták meg. A falusi iskola tábláján görcsös cirill betűk sorakoztak, ez kísérte végig ifjúságomat – emlékezett a gyermekkorára Illés Sándor. „Cirill betűs regények. Otthon csak a Himnuszt tanultam meg a nagyapámtól. Azután szerb gimnázium, majd az első magyar költemény íze. Olvasni csak titokban lehetett magyarul. Lopva leírt magyar szavak, nevek.”
És A mécses után a Lámpafény című elbeszélésben is egy régi, a magyar történelemhez fűződő esemény elevenedett meg. Március idusa sokáig családi ünnepnek számított, akkor ünnepelték a nagymama, a kedves Szüle születésnapját. Ilyenkor „fekete arcú parasztemberek, meg napszámosok” jöttek a távoli határrészből is, hogy együtt ünnepeljenek a tanyasiakkal. És csak jóval később, fél évszázad múltán derült ki, hogy a szüle tulajdonképpen decemberben született, a nagyapa, az obsitos huszár csak kitalálta a március 15-ét, hogy megünnepelhessék a forradalom évfordulóját. Az ablakba kitett lámpa is azt jelezte, ünnep van a magyar szívekben. „Rég kihunyt már a fény abban a távoli ablakban – írta a gyermekkori emlékeket idézve az író. – A tanya is romokban hever, a kútágas férebillent, tetejét széthordták. A pusztulás, a sötétség és reménytelenség dajkálja a határt. Nem tudom, akad-e még, aki újra lámpát gyújt egyszer az éjszakában, hogy megtalálják egymást a sötétségben a magyarok?”
A nagyapa emléke mindamellett a kenyér ízével is összeforrt. Valamikor egy régi-régi nyárban ketten együtt indultak a határba. Végigmentek a Gyepsoron, és a nagy fűzfákat elhagyva értek a búzatáblákhoz. Az idős ember ott ünnepélyes mozdulattal letépett egy kalászt, kellő áhítattal megszagolgatta, majd a tenyerében szétmorzsolta. „A pelyvát szétfújta, a búzaszemekből néhányat a szájába vett, és összerágta. Hunyt szemmel ízlelgette. Kenyéríze lehetett.” Köröttük akkor már zengett a világ, a parasztudvarokban az üllőkön kalapálták a kaszák élét. „Akár a nyarat üdvözlő madarak, úgy kiáltoztak az üllők, a kalapácsok.” Másnap hajnalban indult az aratás, a tarlókon, búzamezőkön „dobogott az élet szívverése”: a kenyérnek valót takarították be, és az Temerinben is szent munkának számított.
Távolról érkezett az édes szüle a temerini Gyepsorra és a tanyára. Csak úgy lekezelően, Tóth Tecának szólították az új asszonyt, aki a nagyapa első hitvesének a halálát követően, második feleségként vállalta a nyolc árva fölnevelését. Addig a Tisza-parti Moholon volt napszámos, leánykorában hol marokverőnek szegődött, hol pelyvahordóként dolgozott a cséplőgépnél, de mosni is eljárt az orvosékhoz, és takarítani a jegyzőékhez. „A család nehezen fogadta be a szegény napszámoslányt, aki majdnem puszta kézzel érkezett – fordult annak emléke felé határtalan szeretettel az író. – Azért majdnem, mert az egyetlen bútordarab, amit hozott, egy fonott kisszék volt. Azon üldögélt néha elkeseredve a gang végében, siratva régi szabadságát. Csak én lehettem a szövetségese, aki később születtem, és nem ismertem a régi nagymamát. Nekem ő volt az »igazi« szüle. Nagyon szerettem, hiszen ő nevelt fel a mama mellett.” Ő volt az, aki az iskolás gyereket hazavitte a tanyáról, majd látva a tehetségét, mindent megtett azért, hogy gimnáziumba írassák – ami a paraszti világban nem is volt egyszerű dolog, hiszen együtt járt a fölemelkedéssel, a földtől való elszakadással. Az első magyar olvasókönyvtől a gimnáziumig – ez volt az út, amelyen a nagyszülők fogták a szeplős arcú, szőke ifjú kezét.
Az apával kapcsolatos első emlék az a bicegő koldus volt, aki egy tavaszi hajnalon, rongyosan bekopogott a gyepsori ház ablakán. A mama fölkiáltott örömében, megérkezett az orosz fogságból a férje. És mint aki pótolni szeretné az elveszített éveket, a felépült férfi hatalmas lendülettel vetette magát a munkába, a két kezével teremtette meg a gyermeki világ édenkertjét, azt a paradicsomot, amely – korántsem meglepő módon – később ugyancsak a történelmi időket idézte. A gyermekkor kertjét a bejárati ribizlibokrok után a szőlőfajták hosszú sora díszítette, mögöttük ott sorakozott a lombos gyümölcsfák erdeje, a korán érő körtefák, a piros termést érlelő almafák sora – melyeknek gyümölcsét karácsonykor illett megosztani az állatokkal –, távolabb, a nyári éjszakák hűvösét őrző, öreg diófával. „Ezt még talán ükapád ültette – mondta a kertjére büszke férfi –, amikor ide telepedett a család egy rozoga szekéren a Jászságból. Itt pusztaság volt. Akkor építették újjá a magyarok a községet, amelyet a szerbek felperzseltek a szabadságharc kezdetén.” A kiskertben bazsarózsa virított álmosító, édeskés illattal. Egy későbbi szeptemberi hajnalon aztán ez a lassú járású ember vitte a diákot a közeli nagyváros gimnáziumának első osztályába is. „Nekem büszkeségem volt az a sovány parasztember, aki szakadt bocskorban járta a barázdát az eke után, aki szép mozdulatokkal vetette a magot, kaszálta a lucernát és aratott, gondozta az állatokat, és aki beszélni is tudott velük. Amikor a lovak fülébe dünnyögött, azok a vállára hajtották a fejüket.” Alakja az időben egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.
És az elképzelt parasztudvar árnyékában mindenki fölött ott áll a mama, a hatalmas őrangyal, aki mindenűvé elkíséri a kisfiát, vele van a napsütésben, és vele a menekülő, viharos éjszakában. Lélekben elkíséri őt a lengyel harcmezőkre, és megmutatja néki az utat a bujdosásban. A mama kezét fogva „megyünk szótlanul ketten a kertben, lengeti hajunkat a gyenge szellő, érzem a fanyar birsalmaillatot, meg a kapor szagát, és elnyom az álom. S hallom álmomban is nehéz szekerek kerekének zörgését, lovak patáinak dobbanását, s valahol egy csikó nyerítését.” A mama mindig vele volt, végigkísérte őt az egész életen át. Molnár Marcella. „Olyan szép volt ő is, mint amilyen a neve: hajlongó virág egy falusi kertben, kékszemű csodálkozás kitárulkozása a világra.” A mama keze után nyúlt, akkor is, ha beteg volt, és akkor is, amikor megkísértette a halálfélelem. „A mama jött el hozzám, lám, újra itt a mama! – írta az Eljött hozzám a mama című jegyzetében. – Emlékszem: egyszer gyermekkoromban is így ült az ágyam szélén, tartotta a tányért a kezében, s kanalazta a számba a levest. Galamblevest főzött. Azt tartotta, hogy az a legjobb orvosság.”
Ott ülnek, ők négyen (ötödikként az emlékező ifjú), a temerini parasztház udvarán, miközben a nyári illatoktól fűszeres éjszakában fölcsendül az ismert tárogató hangja. Balázs Pista, a napszámos repeső lélekkel fújta Rákóczi a kurucainak muzsikáját, és szeretett volna másokat is megajándékozni ezzel a csodával. „Ezért a langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta, fújta: Krasznahorka büszke vára… Valami leírhatatlanul csodálatos volt, igazi élmény, egy régmúltról éneklő tárogató. Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájában. Akkor hallottam először Krasznahorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanultunk a szerb gimnáziumban” – írta Illés Sándor A tárogató halála című, szép elbeszélésében. „Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek – emlékezett –, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogatóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak – s magyar, aki bizakodik a jövőben. – Majd hozzátette –: Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó.” Balázs Pista 1944 dermesztő őszi estéin is kinn ült a gang lépcsőjén, és fújta a tárogatót, hogy meggyilkolt unokáját elsirassa. „Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka.” A legenda szerint partizánok törték össze a hangszert, és a darabjait elégették. „Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsiratom” – emlékezett a tragikus időkre az író. Zárt parasztarcok, félelemmel teli tekintetek lakják azóta a déli vidéket.
Öten ültek azon a hajdanvolt, és az időben legendává nőtt parasztudvaron, és alakjukat körülfonta a történelem: a Jászságból érkezett ősök feltörték az ugart, és gazdagon termő kerteket teremtettek a porták körül, melyeket 1848–1849-ben szerb martalócok égettek föl. Nagyapa még huszárként védte a hazát, ami az első világháborúban a fiának már nem sikerült. A volt honvéd a hadifogságból hazatért, és parasztként újra nekilátott földet művelni, olyan elszánt szorgalommal, ahogyan tették azt napszámos és zsellér elődei és sorstársai. Azonban idők fordultával jött a kisebbségi sors, és fogyásnak indult a közösség ereje és pusztulásnak indult a régi világ: „Azt a régi tanyát a dűlőúton négy jegenye, a ház körül három akác őrizte, az udvarán pedig elgallyazott eperfák ültek kotlósként. Ezek alatt, a kisszéken ülve tanított meg a mama a betűvetésre. (...) Eltűnt az út menti csárda is, betyárok és gazdag kupecek már nem járnak erre.” A Szultán, a kedves szürke ló sem él már régen, „de álmomban néha berobog lobogó sörénnyel, ő a vágyaim fehér lova, amelynek hátán gyermekként vágtatok”. És ha a mama elcsendesíti a rettenetes kísérteteket, Rozi ángyi, a jó tündér baracklekvárral megcsorgatott fánkjának az illata is újra belengi a ház környékét.
A hősökre azonban a Délvidéken évtizedeken át csak titokban lehetett gondolni. Az emlékekkel a tarsolyában, Illés Sándor Kiáltás! című írásában úgy fogalmazott: „Egyre szűkebb területre szorítják vissza a kisebbségben élő magyarok nyelvét, kultúráját, hovatovább már csak otthon tudnak egymással anyanyelvükön beszélgetni a vajdasági magyarok. (....) Van annál kínzóbb fájdalom, mint a kisebbségbe szakadt népünk száma sorvadását látni?” A mécses című jegyzetében folytatta a gondolatot, amikor rámutatott: a múltról való tudatos hallgatás az etnikai elnyomás legerősebb fegyvere, „próbára teszi a kisebbséget, ugyan meddig bírja erővel a rázúduló viszontagságokat egy nép, ha nem ismeri eléggé eredetét, ahonnan érkezett, s amelyik nem képes belekapaszkodni a múltjába, mert ezáltal gyökértelen. Ez manapság is az elnyomás, az elmagyartalanítás egyik bevált eszköze.”
Illés Sándor a kilencvenes évek rettenetes háborúinak eseményeiről már csak a pesti otthonába érkezők beszámolóiból szerez tudomást, a bácskai Tiborc hozza el neki azt az utolsó körtét is, amelyet induláskor a régi udvar kivágott körtefájáról szakított le. Az író A mama mosolya című jegyzetében szólt arról a mindössze fél négyzetméternyi kis asztalkáról, amelyen az otthonról származó emlékeit őrizte. Csöndes kis szigetnek nevezte, amelyen elfér az élet valamennyi figyelemre érdemes részlete, közöttük kunkorodó bajusszal nagyapa huszárfotográfiája is. A bibliai Szodoma képe rémlett föl a lelkében, amikor a szülőföld sorsa fölött tépelődött. „Engem mostanában mégis a múlt elvesztése tart remegő izgalomban: Uram, ha csak egy pillanatra is, de engedd meg, hogy visszapillantsak – írta a Fuss, de nézz vissza! című vallomásában. – Aztán vesszen, pusztuljon minden akaratod szerint, ahogy írva vagyon, de még egyszer látni akarom a szívemben hordozott emlékeket, mielőtt végleg kiszórom tarisznyámból. A régi gyereket, ha láthatnám még egyszer, Uram, aki voltam, aki a réten futott, aki anyja kezébe kapaszkodva indult az iskolába, aki hontalanná válva tévelygett azután, menekülve az éjszakában az ellenségei elől. Szeretném még egyszer, utoljára megfogni a mama kezét (…). Többet ennél úgysem kaphatok már. Ha találtok majd valahol megperzselődött akácfa alatt egy öreg sóbálványt, az én leszek. Megégtem. De megérte.” Távozóban még eloldja az elhagyott tanyaudvaron a kocsikerékhez láncolt kutyát, majd maga is elindul emlékezni az idegenek által feldúlt temetőbe. Meggyőződése azonban változatlan: „továbbra is hiszek abban – üzente a jobb sors reményében –, hogy szívünkben tiszták maradnak mindig azok a régi kis patakok, és örökké illatoznak gyermekkorunk hársfái” – mondta, amikor megérkezett otthonába a temerini harangszó.
Illés Sándor a legnagyobb történetíróink egyike, műveiben – az elbeszélésektől, a karcolatoktól és a jegyzetektől kezdve egészen a nagy lélegzetvételű regényekig – mindig történeteket írt, mintha azt szerette volna népének visszaadni, amit hatalom és erőszak elvett tőle: szerette volna visszaadni az emberek, a családok, a falvak és városok, és (mindezek együttesében) a közösség történeteiben magát a történelmet. Ő, az otthonából elüldözött, világosan fölismerte, hogy igazán szabad ember csak népe történelmének a birtokában lehet, csak úgy lehet a sorsát alakító értelmiségi, ha élenjáró szószólója lesz a hagyományok és a szellemi örökség értékteremtő hatalmának. Csak úgy lesz fölszabadult gondolkodó, ha megtanul emlékezni. Regénysorozatban írta meg a délvidéki magyarság kisebbségi történetének egy-egy fejezetét: A pénzcsináló (1980) az 1920 utáni kisebbségi élet, Az utolsó napok (1982) a második világháború befejező eseményeinek, A fekete bárány (1983) a magyar-szerb együttélés egyedül méltó formájának, a Vihar után szivárvány (1988) pedig a bukovinai székelyek sorsának nagy regénye. Aki azonban ilyen makacs elszántsággal hajol a történelem tátongó mélységei fölé, az nem kerülheti meg a tragédiáról szóló beszámolót sem. Illés Sándor – az oknyomozó és tényfeltáró újságírás nemes eszközeinek a segítségével – három történeti munkájában szólt az 1944-es esztendő temerini tragédiájáról: a Sirató (1977) és az Akiért nem szólt a harang (1991) című könyvében a partizán-vérengzés magyar áldozatainak, az Irgalom nélkül (1994) című munkájában pedig a szülőfalujából deportált zsidóknak állított emléket. A XX. század második felében rajta kívül talán Herceg Jánosnak volt ilyen mélységű, népismereten alapuló tudása, és a saját sorsából eredő látomása a magyar Délvidékről. Száz év kínjai és csodái együtt érlelték páratlanul nemessé azt a hatalmas vallomást, amely a temerini születésű író életművéből felénk sugárzik.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
