Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy gyengén kivilágított folyosón álltam, melynek végén egy baba csücsült. Nevetett, de nem tett semmi különöset, csak ült, játszott a lábujjaival, egy nyitott ajtónál. Mellettem egy gondosan elhelyezett tőr állt egy kis szekrényen. A tőr mellett egy papírfecnit hagytak, melyre azt írták, vegyél fel. Kézbe vettem a tőrt, ekkor torzult hangon rám szólt a pólyás, aki már nem is volt pólyás, hanem egy két lábon álló gyermeteg:
– Szúrj le, ha tudsz, kis köcsög.
Érdekes módon felébresztett bennem valami belülről fakadó gyűlöletet iránta, de egyszerre egy gyermeket is, aki játékra vágyott.
– Hát játszunk – mondtam széles mosollyal, kegyetlen gondolatokkal.
A gyermek hangos kacajjal berohant az ajtón, én futottam utána. Mikor beléptem, egy újabb folyosóra kerültem. Láttam a kölyköt előttem szaladni, de valami furcsa volt benne. Mintha megint nőtt volna.
– Na, mi van? Nehezedre esik utolérni egy nyolc és egynegyed évest?
Még jobban felbőszített, már alig vártam, hogy jól elcsípjem, s a torkába szúrjam a tőröm. A gyerek egy újabb folyósóra nyitott és befutott. A düh majd szétfeszített. El kell, hogy kapjam. Rohantam utána, most megint belépett egy ajtón, én utána. Egy fehéren kivilágított terembe értünk. A kölyök már sokkal idősebb volt, pattanások borították arcát. Utána szóltam:
– Na, mi van? Ilyen gyorsan cseperedünk?
– Nem tetszik?
Megindultam feléje, de egy ablakba ütköztem, onnan lepattantam, majd a földre zuhantam. A serdülő a középső ujját mutatta felém, és egy sötét szobába lépett be. Körbenéztem magam körül, de kijáratnak nyoma se volt. Az ajtó, amin azelőtt beléptem, kámforrá vált. Mielőtt még szitkozódni kezdtem volna, jobbra tőlem mégis megjelent egy kijárat. Hezitálás nélkül odaszaladtam, és ahogy nyitottam rajta, a lendületemmel haladtam tovább, befelé. A frász kapott el. Nem volt szilárd talaj alattam. Zuhantam a semmibe. A kölyök kacaját hallottam minden irányból. Behunytam a szemem, s imádkozni kezdtem, legyen ennek vége. Mikor a szemem kinyitottam, egy tükörteremben találtam magam. Tátott szájjal bámultam önképem. A zöldes, reflektív felületről egy pólyás, késsel a kezében tekintett vissza, véres gondolatokkal teli elmével. Mögöttem kinyílt egy rozoga, ajtónak nem nevezhető deszkalap, erős fény szűrődött be rajta. Egy alak körvonalát véltem kirajzolódni, amint az belépett. Megfordult, majd becsukta a rozoga faszerkezetet. Mikor visszafordult felém, éreztem a tekintetét, bőgés fogott el a látványától. Én voltam az, annyi idősen, mint mikor üldözni kezdtem őt, a kölyköt.
– Szia, baba, szia. – mondta játékosan. –Na, mi van, mi van? Feladtad? Pedig olyan jó volt játszani. Ahogy szépen lassan belém nevelted, hogy minden, ami veszélyes, az csak egy játék része, és most te adod fel? Nem úgy volt, hogy ezen a torkon fogod szépen lenyomni a tőröd?
Tekintete valami őrületet sugárzott, hüvelykujjával végigsimította a torkát, miközben beszélt. Szóltam volna, de elfelejtettem beszélni... Elfutottam volna, de erőtlen lábaim semerre se vittek. Járni is elfelejtettem, csak a bőgés hallatszódott ki a torkomon.
– Gyere, hadd vidítsalak fel! Gyere ide, kisbabám.
Ekkor felemelt, s dadusgatni kezdett.
– Nincs itt baj, csak megijedtél. Mit szólsz, ha most elaltatnálak? No! Énekelek neked valami szépet, jó? Aludj el, kis Balázs, mert az új hajnal vár rád, aludj el... – ezt ismételte egészen addig, míg szépen lassan a tőr éle le nem csusszant a torkomon, végig. Ekkor felébredtem.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
