Tavaly emlékeztünk Bencz Mihályra születésének századik évfordulója alkalmából. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vállalta, hogy a Délvidéki Soroló nevű sorozat 5. könyveként, Mák Ferenc sorozatszerkesztő munkájának eredményeként Fehér sirály a Gyöngysziget felett címmel kiadja az ünnepelt gyűjteményes kötetét. Bemutatójára Újvidéken január 29-én került sor. Bencz másfél évtizeden át volt az Újvidéki Rádió munkatársa, természetes, hogy a rádió szerkesztősége fölfigyelt az eseményre. A könyvbemutató után Szabó Gabriella, a rádió munkatársa interjút kért Matuska Mártontól, a Magyar Szó nyugalmazott újságírójától. Alább ennek írott változatát adjuk közre.
Bencz Miskáról tudni kell, hogy ő egy csendes, nem evilági ember volt. A régi világhoz tartozott, annak volt az embere. Az egész famíliájuk ilyen volt. Személyesen ismertem. Volt szerencsém a hat közül két fivérét is megismerni. A Miskától hét évvel idősebb Imrét és az 1900-ban született Jánost, a legidősebbet. Az előbbivel Baranyában találkoztam. Ott szinte az egész vidéken ellátta a kocsmákat humoros kocsmai jeleneteket ábrázoló festményekkel. Eszékről utaztunk a hatvanas években a Magyar Szó Campagnola típusú terepjáróján a Drávaszögbe: Tóth Bagi Lajos, a Forum Könyvterjesztő igazgatója, Lehoczki Ferenc, a Lapterjesztő dolgozója, Narancsik Ágnes, a kopácsi református esperes lánya – a lap frissen alkalmazott helyi tudósítója –, s közöttük jómagam. Megálltunk Dárdán vagy Bellyén az útelágazódásnál, mellyel szemben egy saroképületben híres magyar kocsma volt. Bementünk tájékozódni. Valamelyik tapasztaltabb útitárs mutatta: Nézzétek azokat a festményeket! Volt vagy három-négy a falakon. Pityókás meg részeg személyeket ábrázoltak, amint dobják ki őket a kocsmából, vagy sodrófával egyengeti a vendég útját hazafelé az érte érkező feleség. Imre alkotásai voltak. Egy későbbi alkalommal ketten vagy hárman fölkerestük őt a Drávába ömlő egyik csatorna közelében álló tanyáján. Varsája állandóan a vízben volt, meg is hívott bennünket serpenyőben sült apróhal-ebédre, s mesélt közben kalandos életéről. Az a hír járta róla, hogy idegenlégiós obsitos. Annyi bizonyos csupán, hogy járt Afrikában, ahova egyszer Miska is elindult, de amikor föllépett a hajóra, kiderült, hogy szélhámos áldozata lett. A drágán vásárolt jegye hamis. Sokáig kellett Splitben bármi munkát vállalnia, hogy megkeresse a hazautazás költségét. Jánost meg, akit mindenki Jani bácsinak szólított s vendéglőt működtetett Földváron, abban az épületben kerestük meg, amely valamikor a családé volt, s amelyben egykor mozi is működött az ő kezelésükben. Az épület Földvár egyik műemléke, olyan is az állapota. Ott áll, vagy inkább omladozik a katolikus templomban szemben. Miskának mind a két fivérről ugyanaz a képem maradt meg, mint róla, aki egy magába szállt, gondolkodó ember volt. Ritkán szólt, egészen halkan, de akkor mindenki rá figyelt.
Miska – a görbe botjára támaszkodva – át szokott sétálni a Rádió klubjából a Foruméba. Megállt a bárpultnál, kezében egy kétdecis pohárban a megszokott fröccsel, amelyet hosszú időn át kóstolgatott. Kortyintáskor két kézzel emelte szájához a poharat, mert – kurtára szabott élete vége felé – reszketett a keze. Gyakran akadt hallgatója, akinek csendben, de mélyen átérezve a mondottakat elszavalta a számára legkedvesebb költeményt, Francois Villonnak – Faludy átköltésében – a Ballada a senki fiáról szólót: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, / és hű barátom egy akadt: a köd. / Rakott tálak között kivert az éhség, / s halálra fáztam rőt kályhák előtt.” És ennek a balladának a refrénje lehetett számára a legkifejezőbb, és azt hiszem, hogy szinte magáról mondta tovább: „Csodálom szinte már a napvilágot, / hogy néha még rongyos vállamra süt, / én, ki megjártam mind a hat világot, / megáldva és leköpve mindenütt.”
Tulajdonképpen ebben a négy sorban, legfőképpen az utolsóban fejezte ki magát, hogy megáldva és leköpve mindenütt. Tudniillik a hivatalos irodalombírálóink szerint a háború utáni időkben ő már nem volt egy kedvelt, népszerű újságíró, író, de nem értette valójában, hogy ha olyan jó verseket ír – nyilvánvalóan ő is meg volt erről győződve –, akkor miért nem kedvelik jobban. Annyit azért sok egyszerű olvasója és hallgatója megmondott neki, hogy szívesen olvassák sorait, s hallgatják, amit a rádióban mond. Nem fogta föl ugyanígy azt, hogy a szolgálati éveiből miért vonták le azt az időt, duplán másfél évet, amíg ő magyar honvéd katonaként szolgált. Nem fogta föl természetesen azt, hogy ha történetesen itthon éri az a fordulat, amikor azt mondták, hogy: fölszabadultunk, akkor ő mint honvéd ki lett volna végezve Földváron, annyi mással, közöttük sok földijével együtt. S az esetben a neve sem marad fönn, mint ahogyan azoké sincs még megörökítve, akik történetesen otthon voltak. Rossz időben, rossz helyen, minek következtében még mindig az egykori községháza udvarán ásott nagy kútba dobálva várnak kiásásukra és számbavételükre. Azt sem értette, hogy a hozzá hasonló tollú írók, újságírók, mint Kollin József, Muhi János, miért vannak fekete-listán. Nevük, hosszú időn át miért nem hangozhatott el a rádióban, nem jelenhetett meg nyomtatásban sem a Magyar Szóban, sem más újságban. Ezekkel az említettekkel, meg Bencz elmaradhatatlan cimborájával, a szintén rádiós Hornyik Jánossal elég sokat beszélgettünk mi, fiatalok. Ők tudtak olyasmikről, amikről mással nem beszélhettünk. Nem egy éjszakát töltöttünk együtt vendéglőről vendéglőre járván, s reggel felé már a régi vasútállomás restijében kötöttünk ki, mert csak az volt már nyitva. Sok minden szóba került, de erről az eltiltásról sosem esett szó. Bennem csak nagyon lassan kezdett derengeni, mi történhetett velük.
Kollin volt bő két évtizeden át a Magyar Szó újságíró-generációinak a tanítómestere volt. Vitathatatlan tudása, sziporkázó ötletei, jó szándékú,de szókimondó bírálatainak köszönhetően még Árok Feri is Jóska bácsizta. Egyik, a szószátyárságáról ismert kollégának kéziratát javítgatta, majd oda intette magához s megkérdezte, mi a neve. Az döbbenten tekintett, hiszen régóta ismerték egymást. „Sz. Jenő” – nyögte ki. „Nem jó neked ez a név! Adok egy találóbbat. Az iniciáléd marad, de legyél Szófosó Jenő.” Kollinnal nagy baj volt. A háború alatt írt egy riportot az újvidéki Futaki úti kaszárnyában történt akasztásról. Azt hiszem, 1942 nyarán jelent meg. A hatvanas évek elején a Reggeli Újság bekötött példányai még a Magyar Szó könyvtártermében álltak a polcokon, ráérő időmben el is olvastam a kivégzésről szóló beszámolót. Partizán gabonagyújtogatókat, vonatrobbantókat végeztek ki. Akit érdekel, maga is elolvashatja az írást. Megítélheti, mennyire objektív. Csakhogy nem az objektivitás számított, hanem a puszta tény, hogy megírta. Ilyesmit egyébként csak úgy olvasni nem lett volna szabad. Egy süvölvény újságíró csak úgy bemegy a könyvtárba és kézbe vesz régi lapokat. El is vitték onnan a bekötött évfolyamokat, talán az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének könyvtárába.
Muhi pedig, miután az ötvenes években végre ismét írhatott az újságjainkba, egy időben arról tudósítgatta a Magyar Szót a szabadkai szerkesztőségből, hogy elmentek-megjöttek a gólyák és a fecskék. De azt olyan színesen fogalmazta meg, hogy amikor megjelent, aznap az övé volt a nap híre. A hivatalos szerveknek nem volt okuk ilyen hírre odafigyelni, s arra sem, hogy a szocializmus építésének hevében, s a „Rontva, előre, előre” elv jegyében a költöző madarakat még senki sem szoktatta le a költözködésről, erről a maradi szokásukról. Muhi elleni tilalom gyökere pedig az volt, hogy 1941 végén megírta Zombor két háború közötti történetét, s miután híven ábrázolta kisebbségi sorsunkat, könyvét valahogyan így fejezte be: „Ennek a gyalázatos kornak a magyar honvéd hadsereg dicsőséges bevonulása vetett véget.” Örült, hogy csak eltiltás lett a büntetése, s nem került a mai zombori buszpályaudvar betonja alá, ahol sok hozzá hasonló zombori és környékbeli magyar áldozat porlad.
Miska azt sem értette, miért nem kedvelik az irodalom ítészei őt, aki olyan nagyon őszinte, mély gondolkodású. Aki szeretetről ír, meg istenes verseket. 1943 decemberében a fronton ilyen sorokat vet papírra: „Írni jó, ha jóról írhatok / S jónak írni jót – gyönyörű jóság! Teli szívemből, mint méz csorog / Ezer hála, mert igaz boldogság”. Ez még, ugye hát elmegy valahogy, de ha azt írja, hogy: „Mindent tudsz, Uram, s ezért olyan jó nekem, mert így tudod, hogy én nem féllek, hanem szeretlek! / Égben a földön akiket szeretek / Szeressétek egymást mint én titeket”. És bevallja, hogy neki az egyik legjobb barátja az a Tomka Viktor, volt torontálvásárhelyi lelkész, aki a háború veszedelmes éveiben afféle sajtóattaséja a magyar külképviseletnek Ankarában, s aki – mivel Hertelendyfalván és Torontálvásárhelyen szolgált – nyilván sokat megtudott az elődei – Thomka Károly hertelendi esperes és Gachal János torontálvásárhelyi püspök – likvidálásáról, ami miatt 1948-tól három évet töltött a pozsareváci meg a mitrovicai fegyházban, ahol megtanították vele, mit szabad tudnia. Miska tehát mindezeket a dolgokat valahogy nem kapcsolta össze, vagy ha összekapcsolta is, nem fejezte ki. Mert mégiscsak tudta, hogy ha ő ezt leírná, kifejezné, akkor abból neki örökre nagy baja lenne. Mint Kollinnak és Muhinak, két lelkész társának, meg ezer és ezer másnak lett. Megírt mégis olyan dolgokat, amiken ma csodálkozunk, hogy egyáltalán merte leírni, noha ezek a versei – amelyekben, mint fentebb idéztük, miket fogalmazott meg – persze, hogy nem jelenhettek meg. Mondjuk ilyen töredékverse maradt, amely benne van a kötetében: „A Virágvasárnap / szép minekünk, Uram, / de a Nagypénteket / hagyd ki a / kalendáriumból / inkább húsvétunk se legyen”. Tele van ez a kötete ilyen mély, Istenhívő emberre valló gondolatokkal. Persze, hogy ha ilyesmik miatt a maga idejében sem volt népszerű, természetes, hogy nem lehetett utána sem, és ennyi év után elfelejtették őt nagyon sokan.
Azok is kihalnak már lassan, akik elevenben látták Bencz Miskát. Mindannyian így neveztük, mi sokkal fiatalabbak is, és akiről most alkalmunk van a köteten keresztül újabb ismereteket szerezni. Megtudni azt, hogy valójában ilyen gondolkodású, csakugyan őszinte költőink is voltak. Ezt újra kellett fölfedezni, és hála Istennek, hogy volt, aki fölfedezze, és hogy megjelent ez a kötet.
Számomra is nagy öröm, hogy kézbe vehetem, és hogy akadt egy olyan kutatónk Mák Ferenc személyében, aki föl tud fedezni ilyen tehetséget és nagyságot, mint amilyen Bencz Mihályunk volt. Hogy a Rádió foglalkozik vele, ez külön öröm számomra, hiszen ő életének nagy részén íróként, újságíróként és lektorként a rádióban volt alkalmazva – hivatalosan lektorként dolgozott ott –, hogy hát a Rádió foglalkozik a könyvének a bemutatójával.
A kötetről tudni kell még, hogy társszerzőként szerepelhetne a címlapon Bencz Arsenović Gabriella, Miska egyik leányának a neve is, aki sok-sok képpel és dokumentummal illusztrálva összeállította a benne olvasható családi krónikát, hozzáértésével bizonyítván, hogy a családi vér nem vált benne vízzé.
Hát még ha mellékelni lehetett volna az általa megzenésített Bencz-verseket!
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
