A fagylalt
Miközben az áruházban félkilós dobozban megvette a fagylaltot, Havas János emlékezetében felvillant annak a távoli falucskának az utcája, amelyben kis elemista korában élt. A család nem volt szegény, de nyalánkságra a szülők nem adtak ki pénzt.
– Ott a kalács a nagy tálban, mi kell még? – kérdezte az anyja, amikor ő fagylaltot kívánt volna.
Az albán fagylaltos minden délelőtt sorra járta a falu minden utcáját a tolókocsijával, s utcahosszat csilingelt, hogy a házak udvarában, a konyhákban és a szobákban mindenki feleszméljen: itt az alkalom! Fél dinárért egy kugli, egy dinárért két kugli fagylaltot adott. S volt egy kedvezménye: egy tojásért is adott egy kuglit. Ez nagy kihívást jelentett a kis elemista Havas Jánosnak. Pénzt nem kapott, de tudta, ott áll a tojás a kamrában, a sárga szakajtóban. S olykor kiemelt onnan egy-egy tojást, megvárta az albánt két házzal arrébb, az utcasaroknál, s elnyalogatta a fagylaltot. Egy egész nyáron át dézsmálta a tojást.
Már az utcán volt, nejlon tasakban a fagylalttal, amikor meglátott egy kis elemistaforma gyereket a járdaszélen ácsorogni. Gondolt egyet, kezébe nyomta a gyereknek a tasakot.
– Fagylalt! Fogyaszd el! – mondta vidáman.
A gyerek tágra meresztette a szemét. Forgatta a kezében a tasakot, megrázta a fejét, azután visszaadta neki.
– Árulnak itt a sarkon tölcséreset, abból vegyen nekem egyet! – mondta körültekintve.
Meglehet
Fenyvesi Oszkár tudta, ha Vámos Laci telefonál, akkor a hajdani osztálytársak közül valakinek eltörött a keze-lába, de az is lehet, hogy kialudt mécsese.
– Hallottad-e, hogy a múlt héten meghalt Kerekes Gyuszi? – kérdezte ezúttal Vámos Laci. – Méghozzá úgy, hogy a latyakos utcán elterült, s mire bevitték a kórházba, kifingott.
– Azt sem tudom, hol élt – mondta szomorúan Fenyvesi Oszkár.
– Hamburgban főnökösködött valami kutatóintézetben – világosította fel Vámos Laci. – Van vagy tíz éve, hogy nem járt itthon.
– Emlékszel-e még arra az esetre, amikor a gimiben az új számtantanárunk lediktálta neki az egyenletet, ő meg lehajtotta a fejét, állt egy ideig, majd felírta a táblára a végeredményt? – kérdezte Fenyvesi Oszkár.
– Valóban – válaszolta Vámos Laci. – A tanár meg erre azt követelte, hogy tessék levezetni a feladatot.
– Igen – mondta Fenyvesi Oszkár. – De azért követelte-e, mert elutasítani sem meg elfogadni sem merte az eredményt? Nem tudta, jó-e, rossz-e? Csak akkor tudta volna, ha levezetik neki?
– Meglehet – tűnődött el Vámos Laci.
– Mit gondolsz, Kerekes Gyuszi froclizni akarta az új tanárt? – kérdezte Fenyvesi Oszkár.
– Az is meglehet – húzta el a száját Vámos Laci.
Aki hiányzik
Danica negyvenéves magányos lány volt, aki egy videós filmkölcsönző boltban dolgozott egymagában. A filmekről rendelésre másolatot is készítettek. Két könyv állt a vendégek rendelkezésére, egy a régi filmekről, egy meg maiakról. Danica ott ült a pult mögött, s egy harmadik könyvbe beírta, kinek, mikor, mit kölcsönzött ki, kifizette-e az illető az árát, visszahozta-e a filmet. A gazda csak reggelente szokott benézni, hozta a megrendelt másolatokat és az új szerzeményeket. Ha voltak.
Nikola a közeli iskolában tanítóskodott. Egy napon kíváncsiságból benézett, milyen a választék. Átnézte a katalógusokat, de nem kölcsönzött ki semmit, nem is rendelt másolatot. Akkor sem meg később sem. Mégis, csaknem minden nap betért egy-egy félórára, s szóval tartotta Danicát. Özönvíz előtti filmekről mondott megfellebbezhetetlen ítéleteket. S tette ezt úgy, mintha veszekedne valakivel. Szerinte Jean Gabin Az alvilág királyában nyújtotta legjobb alakítását, A nyomorultakban rá sem lehet ismerni. Bizonygatta, hogy Ingrid Bergman sohasem nyújtott olyan jó alakítást, mint a Casablancában. Utána már csak kiégett művész volt. Azzal állított be, hogy Az ok nélkül lázadót nem is James Dean, hanem Natalie Wood viszi.
Danica egy rossz napján rászólt Nikolára:
– Már hónapok óta jár ide. Filmet nem visz. Mit kíván?
– Semmit – lepődött meg Nikola.
– Talán tőlem vár valamit? – kérdezte Danica.
– Nem – szaladt ki a száján tanácstalanul Nikolának.
– Akkor jobban szeretném, ha távol maradna – mondta Danica, s hátravetette hosszúra bontott szőke haját.
Elmúlt egy hónap. El kettő. Danica egykedvűen végezte a dolgát. Egy este, munka után, tíz körül a városi buszon találkozott Nikolával.
– Hát maga hol van? Miért nem néz be olykor? – kérdezte Danica.
– Nem akarok lábatlankodni – mondta kényszeredetten Nikola.
– Várom. Hiányzik. Érti? – mondta keresetlenül Danica.
Fusizók
Adam Vukov a garázsában csinos kis asztalosműhelyt szerelt fel, ahol fusizva kinyeklett székeket, asztalokat, más apró bútort javított, vagy ha kellett, rámával ellátott szúnyoghálót rakott ablakokra, balkonra nyíló ajtókra. Ügyfelei mindig akadtak az ötemeletes házak tömbjében. Utóbb más kisebb konyhabútort is készített, amelybe be volt építve a villanytűzhely, a mosogató. Beszerzett egy kisebb furgont, abban szállított mindent, amire szüksége volt.
Köréje sereglettek, csaknem megszállták garázsát a környék fusizói. Volt közöttük kárpitos, villanyszerelő, kőműves, parkettázó, vízvezeték szerelő, cipész. Elterjedt a környéken, ha bármilyen mesterre van szükséged, fordulj Adam Vukovhoz, s jönni fog az embered. Így ment ez hónapokig. A fusizók minden este összejöttek Vukovnál, s fölszedték a megrendeléseket. Közben hol az egyik, hol a másik hozott egy-egy üveg pálinkát, s amellett adomázgattak. Azután ki-ki hozott már széket is magának, s otthagyta Vukovnál. Végül Vukov számára alig maradt hely, hogy dolgozzon. Amellett szaporodni kezdtek az ügyfelek nyugtalanító reklamációi is. Azokat is mind Vukovnak címezték.
Egy napon a fusizókat, amikor az esti találkára jöttek, zárt ajtó várta, s az ajtó előtt felsorakozva találták a székeiket.
Látták, hogy elfusizták.
Szótlanul szétszéledtek.
A vaspénz
Tamaskó Guszti gondolt egyet s az áruház kasszájánál csak a visszajáró papírpénzt gyűrte bele a pénztárcájában, a vaspénzt otthagyta a tálcán. Anikó, a magas, fekete pénztárosnő köszöngetve seperte be az aprópénzt a kasszába. Inkább többlet legyen, mint hiány. Attól kezdve Guszti soha többé visszajáró vaspénzt nem vett magához. De a számlát átvette, és mindig a helyszínen ellenőrizte.
Teltek-múltak a hónapok. Guszti mindennapos vendég volt az áruházban, és mindig ugyanannál a kasszánál fizetett. Egy napon csak két-három apróság hevert a kosár fenekén, amellyel a pénztárhoz járult. Anikó azt mondta Gusztinak:
– Na látja, ha összeszedte volna a vaspénzeit, most tele vásárolhatta volna a kosarát.
– Az semmi. Felfigyelt rám. Elértem, hogy foglalkozik velem – válaszolta Guszti.
– Vagy úgy! Kis hamis – húzta fel a szemöldökét Anikó vegyes érzelmekkel.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
