A derridai ihletésű ferrarisi íráskoncepció szempontjából „a szóbeliségről szóló […] jövendölés” és „a szóbeliséget favorizáló előítélet[…]” puszta tünete (volt) többek között Philip K. Dick regényeiben, például a Visszafelé világ és A Titán játékosai címűben a vidfonnak, avagy videotelefonnak a szerző által leírt/bemutatott funkcionálási módja. K. Dick regényvilágában ugyanis a vidfon (a videotelefon) a személyközi kommunikációs folyamatban csupán hangot és mozgóképet továbbít, alfabetikus vagy pedig alfanumerikus szekvenciákat nem, és működtetéséhez azokra, mármint betűkre és írásjelekre egyáltalán nincs is szükség. A K. Dick-regények szereplői tehát (tőlünk eltérő módon) gond nélkül megtehetik azt, hogy csak beszélgetésre használják vidfonjaikat, vagyis a (kommunikáció)technológiai fejlődés magasabb szintjére jutott, nem csupán hangokat, hanem mozgóképe(ke)t is továbbító mobil-, vagyis hordozható telefonjaikat; eközben pedig készülékeik soha nem fognak „makacsul és tolakodóan írni” (Ferraris) nekik, miként „könyörtelenül” írnak nekünk napjaink maroktelefonjai. A korabeli regényíró sem számolhatott – fűzhetné hozzá és nem is alaptalanul Ferraris – „az írás robbanásszerű térhódítás[ának]” „váratlan esemény[ével]”. A vidfon ily módon K. Dick regényvilágában az egymástól távol lévő embereket hozza közelebb egymáshoz. A K. Dick által a korai hatvanas években megálmodott videotelefon azt a látszatot keltette, hogy ez a berendezés a kommunikációnak az írásbeliség frusztráló, az érzékeket elszegényítő és deszocializáló hatású terhe alóli várva várt felszabadulását valósítja meg.
Az adott összefüggésben nem mellékes körülmény, hogy a szóban forgó két regény a hatvanas évek első felében, illetve derekán íródott. A Titán játékosai (angol címe: The Game-Players of Titan) 1963-ban, a Visszafelé világ (angol eredetiben: Counter-Clock World) 1965-ben jelent meg első alkalommal. Továbbá itt jegyezzük meg, hogy K. Dick Az utolsó szimulákrum című 1964-es regényében (video)telefonálás alkalmával némelykor szükség mutatkozik telefonszámok használatára. Fontos azonban kiemelni, hogy ez utóbbi K. Dick-regény expressis verbis nem is videotelefonálást, hanem (csupán) telefonálást említ.
A vid(eotele)fon ilyképpen – Dieter Mersch Medialitás és ábrázolhatatlanság című, „negatív” médiaelméleti bevezetőjét idézve – a mitológiával tendenciózusan rokonítható, misztériumként manifesztálódó, önmagát a medializálttal, jelen esetben a medializált személyekkel való teljes mértékű összeolvadás érdekében felismerhetetlenné tevő, vagyis önmagát, önmaga medialitását (technikai voltát), sőt, autonómiáját/függetlenségét eltörlő technikai médiumként jelenik meg. Miként Mersch fogalmaz: „A perfectio ideáljának, a hatékonyság optimatizálásának elkötelezettjeként fejlődési logikájuk [mármint a technikai médiumoké, vagyis többek között a videotelefonálást lehetővé tevő berendezéseké] a láthatóság szukcesszív finomítása, a zavar forrásainak kiiktatása, a hibátlan transzmisszió, illetve az ismételhetőség automatizálása irányába tendál – egészen addig, míg a digitalizálás lehetővé látszik tenni az immaterialitás győzelmét és a tér-idő eltörlését”. Ily módon válik lehetővé, megtapasztalhatóvá, láthatóvá – Hans Belting kifejezésével élve – az ikonikus jelenlét. „Az ikonikus jelenlét fenntartja egy test hiányát, és látható hiánnyá változtatja – fogalmaz Belting. – A képek [és tegyük hozzá: a mozgóképek is] abban a paradoxonban élnek, hogy a jelenlét hiányát jelenítik meg, és vice versa (ami a mai médiumokban az emberek televíziós jelenlétére is vonatkozik.) Ez a paradoxon abban a tapasztalatunkban gyökerezik, hogy a jelenlétet a láthatósággal kapcsoljuk össze. A testek jelen vannak, mivel láthatók (még a telefonban is távollevő a másik test). [A fentebbi módokon leírt, megjelenített és elgondolt vid(eotele)fon viszont már fenntartja és egyben látható hiánnyá változtatja a távollévő test hiányát, vagyis a jelenlét hiányát.] Amikor a távollevő testek láthatóvá válnak a képeken [és a mozgóképeken] keresztül, akkor helyettes láthatóságot használnak.”
Éppen az ikonikus jelenlét, avagy a helyettes láthatóság révén nyújt többet a videotelefonálás a pusztán hangot, fonikus szubsztanciát közvetítő, közvetíteni képes hagyományos telefonálásnál. Nem véletlen, hogy éppen Philip K. Dick regényének, Az utolsó szimulákrumnak a szereplője, Richard Kongrosian véli úgy és egyben tart attól, hogy videotelefonáláskor nemcsak az audiovizuális jeleknek, tartalmaknak, hanem egyúttal a szag(ok)nak a közvetítésére is sor kerül, s hovatovább: úgy gondolja, videotelefonálással fertőzni is lehet.
A telefon, a hagyományos telefon csupán hallhatóvá teszi a beszélgetőtársat, láthatóvá viszont (már/még) nem. Telefonálás alkalmával a beszélgetőpartnert legfeljebb el lehet képzelni, vissza lehet rá emlékezni (előzetes ismeretség esetén), ő maga azonban láthatatlan marad. Ennek megfelelően határozza meg Farkas Péter Gólemének egy szöveghelye többek között a telefonálást „súlytalan, pusztán az érintkezés érzetét keltő, valójában azonban üres, vonatkozás- és viszonymentes diskurzus[ként]”.
Huxley Szép új világában a tapik ábrázolás- és működésmódja a Mersch által elemzett mediális perfekcionizmus ideálját testesíti meg, és egyben kiterjeszti: tapinthatóvá (és ezáltal térbelivé), sőt, szagolhatóvá teszi a Belting által elemzett ikonikus jelenlétet, avagy a „helyettes láthatóságot”. Ezek olyan filmek, amelyek nemcsak audiovizuális élményt nyújtanak, ugyanis az érzékelés minden területére hatást gyakorolnak, és ily módon a percepció egyfajta multimediális teljességét valósítják meg. Például a tapiban egy medvebőrön játszódó szerelmi jelenet esetében – miként a szöveg fogalmaz – „A medve bundájának minden szál szőrét érezni lehet.” „Megdöbbentő tapintási effektusok” – olvasható nyomban ezt követően az elragadtatottságtól teli megállapítás. Egy későbbi szöveghely pedig az érzékelési illúzió tökéletességére hívja fel a figyelmet annak hangsúlyozásával, hogy a szóban forgó medvebőrnek „minden szál szőrét […] külön-külön és jól lehetett érezni”. A Huxley-tól származó, vonatkozó regénybeli leírások hallható, tapintható és egyben szagolható képekről adnak hírt, továbbá olyan „dobozokról, amelyeken látni és hallani lehet, mi történik a világ túlsó felén”. A Szép új világ tévéhíradóiban, vagyis a tapihíradókban megjelenő személyek szintén nem csupán láhatók és hallhatók, hanem egyben tapinthatók, miként a filmek is. A filmeknek, a tapiknak a megtekintése/befogadása egyaránt jelenti a szemnek, a fülnek, az orrnak és a bőrnek az idejét. A tapiműsorok ábrázolási módja esetében „A [mediális] perfectio ideáljának, a hatékonyság optimatizálásának” lehetünk (szem- és fül)tanúi. A tapi mint médium – Mersch érvelését idézve – „kioltja önmagát, hogy teljes egészében összeolvadhasson a medializálttal, s önmagát technikai abszolútnak mutathassa.” A tapikra is vonatkoztathatjuk Mersch azon kritikai megjegyzéseit, melyek szerint a médiumok „Arra, akit a bűvkörükbe vonnak, az elvakítás/szemfényvesztés fátylát borítják, s így olyan affirmációs kényszer lép fel, amely a médiumot tendenciózusan mentessé teszi minden kritikától.” Figyelembe kell vennünk továbbá Belting azon hasonló meglátását, amely szerint „már képtelenek vagyunk befolyásolni egy kép és modellje közötti kapcsolatot. Ezért tehát – folytatja a szerző – inkább hiszünk a vizuális gépeknek, mint a saját szemünknek, aminek eredményeképpen technológiájukra szó szerint vakhittel tekintünk.” A tapik esetében azonban a tökéletes medializációra való törekvés, Mersch kifejezéseit idézve: „a láthatóság [és tegyük hozzá: a hallhatóság, a tapinthatóság és a szagolhatóság] szukcesszív finomítása, a zavar forrásainak kiiktatása, a hibátlan [mediális] transzmisszió” – a K. Dick-regényekben megjelenő vid(eotele)fonoktól eltérő módon – nem a (valós idejű) személyközi kommunikációt szolgálja, hanem a (felhőtlen) szórakozást.
Itt jegyezzük meg, hogy K. Dick – Huxley-tól eltérő módon – a televízió által közvetített látványt nem mélyíti el a térben, mintegy háromdimenziós hatást keltve, és a látványhoz – természetesen a beszéden, a hanghatásokon kívül – nem társít más érzékelési területekhez, például a tapintáshoz, a szagláshoz tartozó ingereket. Még abban az esetben sem, amikor – miként például Az utolsó szimulákrum című 1964-es, vagyis több mint három évtizeddel a Szép új világ című, tárgyalt Huxley-szöveg megjelenése utáni regény vonatkozó részleteiben – a televíziózás a nézőközönség által bizonyos szinten befolyásolható (legalábbis megállítható), interaktív tevékenységgé válik, és akkor sem, amikor a televízió kimondottan a meggyőzés retorikáját alkalmazza.
A K. Dick-regényekben a vid(eotele)fon ábrázolási módja az irodalmi technoutópia keretei között, alfabetikus jelek igénybevételével helyezi vissza jogaiba a látványt és a hangot, a vizuális és az aurális (vagyis a látványon, illetve a hangzáson, a halláson és a hangoztatáson alapuló) retorikát. Nem az írás jeleinek és az azok aktualizációja révén felhangzó/artikulált, azonban továbbra is (valamiképpen) az íráshoz, a lejegyzéshez kötődő (a rögzítés által ahhoz kötött) szavak, illetve különböző szintű nyelvi egységek változatlan (írásos) formában való továbbélése, hanem magának a látványnak, a valós időben kommunikáló személy látványának és a kommunikáció fonikus dimenziójának a rehabilitációja és mindennek megfelelően egy olyan – ismételten Dieter Mersch tanulmányát idézve – „technikai illuzionizmus” figyelhető meg, amely „a mágiára kezd hasonlítani”. S vajon nem (ugyan)ezt teszi a gyakorlatban, mármint nem az eredetileg, az alfabetikus írás megjelenése előtt őt megillető szerepkörrel ruházza fel a vezetékes és mobiltelefon (illetve korábban a rádió) az élő-eleven hangot (a fonikus szubsztanciát mint a – verbális – kommunikáció meghatározó, ám közel sem kizárólagos eszközét), továbbá a televízió, majd pedig valóban interaktív módon (a Skype vagy akár a Facebook esetében) a videotelefonálás a hangot és a látványt is?
Aczél Petra 2012-ben a következőképpen fogalmazott az aurális retorikának a hegemón írásbeliség korát követő, illetve az azt felváltó új/digitális média kontextusában megfigyelhető – értékelése szerint – továbbra is alárendelt, sőt mi több: szinte érzékelhetetlen/kimutathatatlan, pehelykönnyű szerepkörével kapcsolatban: „Míg a vizuális retorika az új/digitális/multi/integrált médiával előtérbe kerül, addig a hangzás-hallás retorika (aurális retorika) ugyanennek a médiának a láthatatlan és hallhatatlan aspektusa marad.” Pedig éppenséggel úgy tűnik, hogy napjaink új- és multi-mediális/digitális és egyben integrált (hogy az imént idézett, Aczél Petrától származó szöveghely terminológiájánál maradjunk) kommunikációtechnológiai kontextusában a hang, a hangzóanyag, a fonikus szubsztancia, vagyis az aurális retorika a látvánnyal, a képiséggel, a vizuális retorikával szövetségre lépve válik (egyre inkább) hallhatóvá. Teljes mértékben egyetérthetünk a szerző azon kijelentésével, mely szerint „ha a média multi- és integrált, ekképpen pedig új, akkor a hangnak, hangzásnak legalább olyan fontos szerepe van, mint a képnek”, azzal a derűlátó megállapítással egészítve ki az idézett gondolatot, hogy a hang és a hangzás emancipációja kultúránkban, ha még nem is fejeződött be, de mindenképpen folyamatban van. Philip K. Dick fentebb más összefüggésben már szóba hozott, Az utolsó szimulákrum című 1964-es regényében például már vizionálta, előrevetítette a hangzóanyagnak, a fonikus szubsztanciának – nem csupán a technikai-technológiai úton zajló interperszonális kommunikációban, hanem többek között a hírközlésben, a reklámiparban és a különböző berendezések vezérlésében egyaránt rá váró – (részleges) emancipációját. Mondani sem kell: ma már mindez közel sem utópia, hanem nap mint nap tapasztalható kulturális, kommunikációtechnológiai gyakorlat.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
