Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott. I. kötet. A Sziveri- beszélgetőkönyv 21 története, amelyeket Szőcs Géza azért mesélt Sziveri Jánosnak, hogy elvonja barátja figyelmét a gyászos gondolatokról élete utolsó hónapjaiban. Méry Ratio, Somorja, 2013.
Egy jó barát önzetlen segítségnyújtása a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, Sziveri János részére. Ezzel a mondattal jellemezhető leginkább az erdélyi író, Szőcs Géza (vagy ahogyan a kötet fedőlapján álnevén szerepel: Carbonaro), Ha polip szuszog Kolozsvárott című beszélgetőkönyvének első kötete.
Huszonegy életre keltett diskurzus Sziverivel, huszonegy Erdélyről szóló fabula Sziverinek a korai halálát megelőző utolsó néhány hónapban. „Hány hasonló lírai fabulával, transzilván abszurddal, szürrealisztikus kétpercessel próbáltam szórakoztatni [...], megnevettetni, erősíteni benne az életkedvet, a pozitív fantáziát, növelni a lelkierőt? Nem tudnám megmondani” – állítja az író.
Az emlékezetből lejegyzett történetek (vagy történet, hiszen egységes egészként is felfoghatjuk a kontextust) a titkolt mohósággal felcsendülő „Mesélj nekem Erdélyről” mondattal indulnak. A Bánátból útra kelt „mennyei földönfutó”, nagybeteg bujdosó óhaja Szőcsnél maradéktalanul meghallgatásra talált. Románia nyugati részének épületei, városai, utcái, terei, természeti jelenségei, különleges individuumai a szemünk előtt válnak időtlenekké, s „játsszák újra a már korábban eljátszottat”. Sziveri a mesélő szerepével ruházza fel barátját, Szőcs Gézát, aki nem kevés fantáziával, humorral, furfanggal, némi iróniával és óriási lelkesedéssel tűzdelve indítja el az Erdély-mesék és a mesehallgató közös utazását.
A kolozsvári Fő tér sarkán álló Hintz ház ötszáz év elteltével felfedi titkait. A láthatatlan fejedelmek kóbor macskák képében tanácskoznak éjjelente a patikuscsalád nappalijában. A rejtelmesség tovább fokozódik a Földalatti fejedelmek című fabulában. A narrátor a keresdi kastély öregtornyában tanyázó Második Szingulár néven ismert fejedelem és állomásfőnök kiléte után nyomoz.
A pop-art technikájának hódoló Baucisz városát, a gyógyulást hozó hargitai levegő varázsát, Erdély és a másvilág határán álló feliratos táblák zűrzavarát, a Boldogvárost, de még a bonyolult kolozsvári idő történetét is beépíti eszmefuttatásába Szőcs Géza.
„A kapu a pincébe?” – hitetlenkedve intézi kérdését Sziveri a Virág János házáról mesélő baráthoz. A drágakövekkel és igazgyöngyökkel kirakott tizennyolc zár, a több mint ötezer éves szfinx „az örökkévalóságba vagy más szóval az örök életbe” vezető átjárót őrzi. Az utolsó történet ezzel a lélek halhatatlanságát előlegezi meg.
A narrátor saját élményekből merít, a gyermek- és ifjúkori évek emlékei, eseményei képezik egy-egy fabula szilárd konstrukcióját. A mesélő és az általa elmondott, felelevenített narráció nem különül el teljesen. A legfőbb cél, a beteg költő lelki szükségleteinek kielégítése, de emellett ráláthatunk Sziveri János fiziológiai állapotára, akkori megjelenésére, kinézetére és az erdélyi magyar író gyermek- és ifjúkori éveinek nüanszaira is. „Akkoriban ki voltam tiltva az országból, ő pedig inkább már csak vendégként lézengett az élők között pizsamájában, melyet néha meglebegtetett a huzat” – olvashatjuk.
A „Majd fogod látni, hogy…” különböző megfogalmazásokban, de állandó jelleggel elhangzó kijelentés a kontextus elixírjét képezi. Az utolsó néhány gyötrelmes hónap a mesterkélt sztorizásoktól válik elfogadhatóbbá, élénkebbé, egyszerűbbé.
A felfelé csordogáló patak – és a lépcső is, melyen oly kényelmes a fölfelé haladás – abszurditásból egyértelmű valósággá lesz, hasonlóképpen, mint ahogy a zakatoló vonatból lángoló frizurával kihajoló József Attila új udvarlási szokást teremt a kolozsvári színésznők, tanítónők és virágáruslányok körében.
A nyolc-, tíz-, tizenkét éves gyermekek naftalinszagú csínytevéseinek következményei – „dirr-durr, két nagy pofon” – már csak a HARIZONA játéküzlet pincéjében lezajló gondtalan gyermekévek varázsát idézik. A majomkenyérfán tanyázó egyetlen gorilla, a jó fej csodaszarvas, az időt darabjaira bontó negyven kakukk határvonalként jelenik meg a Nap fényes és sötét oldala között.
Talán nem véletlenül választotta címadó jelenetként az erdélyi magyar író a Darkó Pista című szürreális fabula részleteit. A szuszogó polip, az ezüst buzogányra hasonlító, erős csörömpöléssel becsapódó égi jelenség abszurd keretek közé sűrített története a tóparti Kioszk nevű kertvendéglő nyugalmas légkörét egy szempillantás alatt felforgatja.
Sziveri élete is a békésen üldögélők váratlan, zajos meteoritját juttatja eszünkbe. A tehetséges költőnek, a zseninek ezzel állít méltó emléket az író. A tóparti vendéglő teraszán örökre nyomot hagyó rozsdavörös folt, a szövegkörnyezetből kikandikáló metafora erőt ad, reményt sugároz, biztosítja az öröklétet. „És bár kétségtelen, hogy múlt nincsen, az sem kétséges, hogy valaha volt.”
Az erdélyi magyar író Ha polip szuszog Kolozsvárott című gyászos feketébe öltöztetett kötetét Jánosi Andrea kolozsvári grafikus, illusztrátor munkái gazdagítják. A cselekmény optikai alátámasztása, a szöveg ébresztette illúzió és a hangulat erősítése a korszerű, összetett és teljes értékű üzenethordozók által jut kifejezésre.
És mindenképpen egyetértünk a kiadónak az olvasóhoz intézett szavaival a könyv hátoldalán: „Szőcs Géza huszonegy története mint huszonegy lámpás világítja meg Erdély holttestét a felejtés alkonyatában. Akit érdekel Erdély, annak ott e könyv helye a pincéjében vagy a padlásán.”
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
