Felelősséggel tartozom minden élőlényért, akinek az élete tőlem függ! Ez az a mondat, ha úgy tetszik mantra, amit jó lenne, ha minden ember ismételgetne és komolyan venne. Akkor talán kevesebb lenne a baj.
Amikor sétálni viszem a kutyát, nemcsak érte vagy magamért, hanem az utcán minden másért is felelek, legyen az élő vagy élettelen dolog. Ezért ilyenkor nem mobilozom, nem viselek napszemüveget, mert a kutyának látnia kell hova nézek, nem használom a fülhallgatóm. Minden porcikámmal a jelenben vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy elkalandozzanak a gondolataim, hogy ne figyeljek a közterületen alakuló dolgokra. Önfegyelem kell, így például ideges sem lehetek a közös séta közben, mert ösztönéből fakadóan ettől nyugtalanná válhat a kedvenc. Nem a kutyát lesem, mert ő rendben van, nyilván azért is viszem ki magammal a közterületre, mert fizikailag, mentálisan egészséges, megbízok benne és abban a nevelésben, amit tőlem, tőlünk kapott. Ha a lépéseit nézném, megeshet, hogy ösztönösen átvenné az irányítást, még azt hihetné, én követem őt. A kutyaiskolákban is úgy tanítják, hogy nekem az ő világában vezetőnek kell lennem, akire minden körülmények között hallgatnia kell, aki megmondja, melyik irányba indulunk, hova nem megyünk, mi okoz veszélyt és melyik a biztonságos út. Ez a hierarchia szigorúnak, diktatórikusnak tűnhet, ám amennyiben ez a kapcsolat felborul, az a kutya fejében káoszhoz vezethet, ugyanis ha az eb nem érzi, ki a főnök, először elveszetté válhat, majd átveheti az alfaszerepet, az irányítást, őrző-védő üzemmódba helyezheti magát. Egy labilis emberi elménél is nehéz megjósolni, hogyan értelmez valamit, nemhogy egy állatnál, így arra kell törekedni, hogy mi magunk is stabilak legyünk.
Csányi Vilmos Széchenyi-díjas biológus szerint „nem szabad annyira elkényeztetni a kutyát, hogy mindent megengedünk neki, mert akkor ugyanaz történik vele, mint a rosszul nevelt gyerekekkel: a gyerekből szörnyeteg, a kutyából pedig egy kártevő, agresszív lény lesz”. A kutyának ismernie kell a határokat, amiket nekem kell felállítanom. Például rajta van a póráz, ami miatt éppenséggel sajnálhatnám is, mert szépen tud a lábam mellettem sétálni, de hát ő egy kutya, melynek a pofája igencsak barátságtalannak tűnhet azoknak, akik nem ismerik a fajtát, vagy azt, hogyan nőtt fel mellettünk. Az ilyen emberek biztonságérzetéért is a gazda a felelős.
Apropó, kutyafajta: a közelmúltban az a hír borzolta a kedélyeket, hogy egy, a lapokban pitbullként emlegetett staffordshire terrier megölt egy középkorú férfit. Legalábbis ez volt az első információ, amit közzétettek az esetről, aminek következtében számos felületen megjelentek a legveszélyesebbnek titulált kutyafajták rangsorolásai. Később kiderült, a férfi természetes halált halt, a kutyaharapások a halál beállta után keletkeztek rajta. A gazdi az elhunyt fia volt, aki ellen bűnvádi feljelentést tettek a szülő elhanyagolása és gondatlan állattartás miatt. Ahogy egy állatorvos ismerősöm mondta, felelőtlen dolog lenne ennek a kevés információnak a birtokában elemezni, hogy a kutya miért csonkította meg a holttestet, hisz nem tudhatjuk hogyan nevelték, mivel etették korábban. Tény azonban, ha ezt mondjuk egy tacskó tette volna, akkor fel sem merül a gyilkolás gondolata.
Hiszem azt, hogy nevelés kérdése, milyenné válik egy kutya, ugyanakkor ismernünk kell a fajtából adódó genetikai adottságokat, és elegendő időt szánni arra, hogy megismerjük a saját példányunkat, mert mindegyikük egyedi. Az sem mindegy, hogy felelősségteljes tenyésztőtől vagy szaporítótól szereztük-e a kutyát, bántalmazták-e korábban, ő volt-e az első, vagy testvérei közül utolsóként mászott ki az alomból. Utóbbi azért fontos, mert ez határozza meg, milyen az állat vérmérséklete, s így valamelyest előrelátható, hogy az mennyire egyezik majd a miénkkel. Rengeteg tényezőt kell figyelembe venni mielőtt eldöntjük, gazdikká válunk-e. Csak ez után következnek az ennél is összetettebb folyamatok, mint amilyen a szocializáció, az állandó foglalkoztatottság. A kutyák ugyanis szeretnek dolgozni, szívesen vesznek részt az emberrel közös tevékenységekben. Miklósi Ádám biológus szerint „kutatások bizonyítják, hogy a kutya azért szeret dolgozni, hogy az ember szeresse őt, pozitív társas jelzéseivel megerősítse ezt az érzést, és a kutya tudhassa, hogy ő az emberi csoport tagja”, a kutya „igényli az ember közelségét, s ha tehetné, minden jól szocializált kutya gazdája állandó közelségét választaná”.
A fentiek egy csomó kompromisszummal, lemondással járnak, s még nem is említettem az anyagiakat, ami az érvényben lévő oltási, csippelési kötelezettségek mellett mindennek a velejárója: megfelelő kerítés kialakítása, esetleges betegségek gyógyíttatása, ivartalanítási költségek, táplálás stb. Ha minderre életkörülményeink miatt nem vagyunk képesek, a kutya egyszerűen nem nekünk való, s ezt mindenki érdekében jobb mihamarabb felismerni.
A kutyatámadások vagy balesetek után a média azonnal reagál, szakembereket szólít meg, a közösségi média felületein pedig értelmetlen szócsata alakul ki a történtek körül. Ki ezt, ki azt hibáztatja, érdemben pedig semmi sem változik, a következőig pedig mindenki elfelejti a történteket. Egy tavalyi eset után az ebadó ötlete merült fel, most pedig az állatjóléti törvénybe foglalt veszélyesnek számontartott kutyafajták egyedei jelenlegi és jövendőbeli gazdáinak oktatása. Ezek közül egyiket, másikat vagy éppen mindkettőt már alkalmazzák más országokban. Egyes szakemberek, például Csányi Vilmos szerint, autót sem veszünk úgy, hogy nincs meg a jogosítványunk, és a kutyához is ugyanígy vizsga kellene. Nyugaton a kutya mérete, súlya, állkapcsának erőssége határozza meg a gazdi oktatásának szükségességét, viszont szem előtt kellene tartani azt is, hogy minden kutya veszélyessé válhat, ha nem a megfelelő körülmények között tartják, ha nem vagyunk felelősségteljesek.
Egészen addig történhetnek balesetek, tragédiák, míg meg nem értjük teljesen a kutyák világát, és amíg nem igazítjuk úgy a dolgokat, hogy az mindkét félnek jó legyen. A kutya egy fantasztikus lény, a maga nyelvén próbál kapcsolatot teremteni az emberrel: folyamatosan megfigyel, keresi a helyét, a szerepét, igazodik az időbeosztásunkhoz, a szokásainkhoz, felismeri a betegséget, a szomorúságot, a haragot, az örömöt. Egyetlen hibája, hogy képes újra és újra bízni az emberben. Ez is a mi felelősségünk.
Nyitókép: Pixabay
