Hívta a kutyát. Mikor az bejött rázárta az ajtót. Most először mennek a férjével sétálni. Bár a lépéseket csak maga teszi meg. A huszonöt év alatt, amit a nagyváros külvárosában töltöttek, soha sem volt igazán idejük egymásra. Egy gondolata volt – elmenni innen. Menekülni. De hova? Szaporázta lépteit, míg a környező erdő fái körül nem vették. Régebben sűrűn járt erre. Egyedül vagy a kutyával. A neves doktor hamvai az urnában pihentek, de a nő úgy szorította magához, mint valamikor negyven évvel ezelőtt az esküvőjükön. Csak a helyszín nem ugyanaz. Messze maga mögött hagyta már azt a vajdasági falut, ahonnan mindketten származtak. Ő az egészségügyben dolgozott, míg a férje állatokat mentett. Szokványos történet. Azt szerették volna, ha a gyerekek az anyaországban fejezik be a középiskolát és az egyetemet. A tervük az volt, hogy utána visszajönnek. Sohasem bírták eladni azt a kétszobás kertes házat, amit szülőfalujukban hagytak. Mint a vándormadarak fészkükre, ők is hazajártak. Ezek az utazások évek hosszú során mindig ritkultak. Egyre fájdalmasabbak voltak a haza- és visszatérések. Azután beindult a vállalkozás és arra fogták. Úgy érezte, menten meghasad a szíve. Lenézett a városra. Valahol messze hömpölyög a Duna és utána ott a haza. Bár már nem igazán volt biztos abban, van-e egyáltalán hazája. Mi jár annak, aki ilyen galád módon elhagyja? Tudta, itt már sosem lesznek olyan barátai, mint otthon. Jóformán a szomszédokat sem ismerte. Ismerősök ugyan voltak, de sosem értették meg, mikor az itthoniakról beszélt, a faluját írta le és semmilyen közös gyerek meg felnőttkori élmény nem kötötte őket össze. Felszínes, üres beszéd töltötte ki a társalgás óráit. Azután valahogy az itthoni barátságok is elhalványultak. Itthon ő lett a sikeres, gazdag, befutott. Mind több irigye akadt. A szerepet, amit ráírtak, igyekezett jól eljátszani. Haza drága kocsival járt, mindig mosolygott és elrettentően vidám történeteket mesélt. Senki sem kérdezte tőle, vajon hányszor hajtja sírva párnájára a fejét ott a messzeségben? Vágyik-e haza? Azt sem firtatták, hogy viselték a gyerekek az elszakadást, sikerült-e beilleszkedni? A lánya, aki idősebb volt (kiköltözésük idején tizenöt éves), soha sem volt igazi lázadó, de nem tudta megszokni a kinti életmódot. A fiú, akit alsósként cipeltek magukkal, habár már túl van a harmincon, még nem tudott megállapodni. Csodálatos dolog a kaleidoszkóp, az otthoniak mint sikeres családra néznek fel, az itteniek, bár sosem adtak ennek hangot, egyszerű betolakodóknak tekintik őket, ők maguk pedig, ha a tükörbe néznek, szégyellik magukat. Leült egy farönkre. Eleredt a könnye. Nemcsak a férjét siratta, hanem az itthon hagyottakat, a múltat és a soha be nem teljesedő jövőt. Nézett maga elé, s azon töprengett, most mi tévő legyen. Menjen haza? Hagyja itt az unokákat, akik majd ugyanúgy nagymama nélkül nőnek fel, mint annak idején az ő gyerekei? Maradjon itt? Hisz itt megfojtja a hazavágyódás. Évekkel ezelőtt ez ellen úgy próbált küzdeni, hogy minden falusit, aki az ő városukba jött tanulni vagy dolgozni, hetente egyszer vendégül látott. Azután, mikor otthon beköszöntött a háború, és egyre szegényebb lett az orvosi ellátás, segített földijeinek boldogulni az anyaországban. A vajdaságiak piedesztálra emelték őket, meg díszpolgárrá avatták, és közben fogalmuk sem volt róla, hogy csak a lelkiismeretét próbálja megnyugtatni meg egy kis otthoni jó szóra vágyik. Egészen az utolsó napig a férjével együtt dédelgették azt a gondolatot, hogy ők bizony hazamennek. Közben mindig vártak valamire. Először, hogy a gyerekek befejezzék az egyetemet, azután várták a nyugdíjaztatást. Most már nincs mit várni. A kaszás időközben megfosztotta hőn szeretett édesanyjától, barbár játékot folytatott ikertestvérével, és most elvette tőle, akit legjobban szeretett. Hogyan tovább? Tudta, neki erősnek kell lennie, vigasztalni kell a lányt, aki az apja kedvence volt, a fiút bevezetni a vállalkozásba. Letörölte könnyeit. Megkeményítette szívét, és hazaindult. Azt remélte a letörölt könnyekkel a múltat is el tudja majzolni. Mikor utcájukba ért, hallotta kutyája keserves vonítását. A házba érve letette az urnát, főzött egy feketét, és csak ült, maga elé nézve. Úgy érezte, ő is meghalt. Az élő, ami emberré tette, megszakadt benne, megmaradt a robot. Érzések nélküli ember ő már. Lehet, hogy nem is ember. Fölment férje irodájába. Megnézte az elektronikus postát. Vajon a sors fintora-e, hogy a férje gépén a képernyővédő szövege ez volt:
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
A háttérben az a tanya volt, amit együtt akartak megvenni. Most már tudta egy ember annyiszor hal meg, ahányszor a szíve meghasad. Ez a történet egyik ismerősömmel játszódott le sok évvel ezelőtt, aki megfogadta, hogy ha akár egyetlen embert is visszatarthat a kivándorlástól, már nem élt hiába, pedig sikeres, anyagiakban gazdag élete volt. Ezért a lelkével fizetett. Ezt akkor ecsetelte nekem, mikor a középiskolát befejezve én is a „mesés Nyugatra” szerettem volna távozni. Maradtam, mert láttam a könnyet a szemében, és kihallottam a szomorúságot és a csalódottságot az ismerős hangból. Még nem bántam meg. Itt van a családom, az ismerőseim, szeretteim és:
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.
*A Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala által meghirdetett esszépályázat első helyezett írása
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
