Meghalt Márquez. Olvastam, hogy a temetésén sárga rózsákat raktak a ravatalra, és sárga pillangókat reptettek a levegőbe. Papírpillangókat persze.
Én is író vagyok. Nekem is kijár majd a végtisztesség. Sokat gondolkodtam rajta, az én temetésem vajon milyen legyen… Ha az embernek olyan a temetése, amilyen az élete volt, vagy ami a művei világát jellemzi, akkor ez nálam nehéz ügy. Mert én ugyan író vagyok, egészen zseniális, egyetlen aprócska probléma mégis akad. Szóval: nincsenek könyveim. Valahogy sosem jutottam el addig, hogy leírjam korszakalkotó gondolataimat, rögzítsem azt a fantasztikus és újító nyelvezetet, amelyen mindent megfogalmaztam magamban. Az én könyveim a fejemben vannak. Megyek az utcán, és pörögnek az oldalak. Hallom a sorokat, a mondatokat…
A kritikusaim is folyton azt vetették a szememre: hol vannak már azok a fránya könyvek!? Persze, ez az ő hibájuk. Nem értenek engem. Senki sem ér föl hozzám. Még a barátaim sem. Ők is folyton noszogattak, hogy menjek kiadókhoz. De minek? Minek? Persze, nem tagadom, próbálkoztam azért… Néha. Elmentem például a Nagyzsenik Könyveinek Alapkiadójához, és tárgyaltam a vezetőjével. Elárultam neki, hogy olyan ötleteim vannak – regények, novelláskötetek, sőt még egy filozófiai értekezés is! –, amivel egyszerűen újraírom a magyar irodalmat. A nyugatosok meg a poszt-posztmodernek egy az egyben eltűnnek a süllyesztőben, ha én előrukkolok akárcsak egy oldalacskával is! A kiadó vezetője elismerte, nagyon hatásosan adom elő magam, és bizonyára valamit tudok is, ugye, csak… Csak hát hol a Mű?
– A Mű? – csodálkoztam. – Ne haragudjon, de mégis mit képzel? Mit sürget? Nem volt világos, hogy ezt nem lehet csak úgy ukkmukkfukk?!
– Nézze, uram! Amíg nincs kézirat, addig miről beszélünk?
Halálra sértett a gazember.
– Miféle kézirat?
A kiadó vezetője felröhögött:
– Hát akkor mit adjunk ki, Mester?!
– Arra gondoltam, tán előbb fizetnének…
– Mit? Mégis mit, uram?
– Egy alkotózseninek is meg kell élnie, ugye. Nem vagyok én fényevő. Valamiféle alkotói ösztöndíjra gondolnék…
– No, hát azt tőlünk nem kap! Hova gondol! Örüljön, ha kiadjuk a könyvét, nemhogy még előre fizessünk is?!
Mondanom sem kell, soha többet nem nyitottam rá az ajtót erre a faragatlan pojácára. Ó, és hány ilyen van! Ezek csak kihasználják a művészeket! Az érző, finom lelkeket! A tapírok!
Telt-múlt az idő. Irodalmár barátaim ajánlottak ösztöndíjakat, amiket itt-ott, ilyen-olyan, főként állami finanszírozású érdekcsoportok hirdettek.
– Figyelj! Pályázol egy ilyet, egy-két évig elvagy belőle, leadod a könyvet a végén, és kész! – veregetett vállon sörözés közben Desiré.
– Miről beszélsz? Egy-két év?! Normális vagy te? Én egy-két év alatt nem tudom leírni a gondolataimat! Hát annyi van! Hát az legalább… 8–10 év!
– Semmi vész! – nyugtatott meg barátom. – Lejár a két év, és beadsz egy másikat, érted? Kicsit módosítod a címet. Hm? Mit szólsz? Nem rossz ötlet, igaz?
– Jaj, nem tudom, nem tudom. Ez olyan bonyolult. És olyan méltatlan, Desirém, méltatlan! Erre kényszerítenek egy művészt! Erre?!
– Mi ezzel a baj? Hamukálni kell, barátom, hamukálni! Ebben a mai világban csak így lehet! – és fölhörpintette a második korsó második felét is.
– Kikészülök ebben a társadalomban – és itt rágyújtottam, én, aki alig szoktam. – Egyszerűen kikészülök! Ez a nyomás… Egy íróembert nem lehet ennyire nyomni! – fakadtam ki.
– Így sose lesz semmi! Legyél már észnél! Vagy dolgozz közben mást. Írj, de közben vállalj el valami kis semmi munkát. Ahol csak fölveszed a fizetésed, érted? Néha megmutatod magad, hogy lássák, milyen megbízható munkaerő vagy, aztán annyi. Mondjuk… tanári munka! Egész nyarad szabad, cimbora! Mehetünk a tengerre!
– Haj-haj, én meg a tanítás! – sopánkodtam. – Leszívná az összes energiámat. Az a sok hülyegyerek. Gondolj már bele! Mire eljutnék oda, hogy írjak, egy hulla lennék, barátom, egy hulla! Egy hulla meg hogy tud írni? Sehogy!
Ezer és ezer hasonló beszélgetésem volt a barátaimmal. Éveken át unszoltak. Nagy nehezen rászántam magam egy-két ösztöndíjas pályázatra, és pár év el is ment vele. De a Mű… az bizony csak nem akart elkészülni!
És most itt állok. Nézem magam a tükörben. Megöregedtem. És Márquez is meghalt. Mindjárt én jövök. És sehol a könyv. De nekem is kijár olyan temetés, amilyen Márqueznek volt! A biztonság kedvéért – ha ez a szemét utókor mostohán bánna velem – írok egy végrendeletet is! Az én temetésemen is reptessenek valami olyat, ami a legjellemzőbb volt rám. Mi? Hogy a várva várt sült galambokat? – súgta a tudatalattim, és a tollam már írta is.
*
– Író volt, de sosem írt semmit, a végrendeletén kívül. Ott is csak sületlenségeket. Pontosabban sültségeket. Azt akarta, hogy sült galambokat reptessünk épp itt és épp most, a temetésén – mondta a pap értetlenül a családnak és a barátoknak.
– Én hoztam egy sült csirkét… – szólalt meg egy nagyon öreg nő, talpig feketében, kisírt szemekkel. – Szegény kisfiamnak… – tette hozzá.
– Én meg egy verebet, megsütve – szólalt meg mellette egy idősödő férfi. – Szegény bátyám, hadd örüljön neki…
– Én megsüttettem a gerlepárt, a kertünkből. Évek óta odajártak, mindig összecsinálták a párkányt. Szóval még jól is jött ez most… – mondta egy nyikhaj. – Szegény szomszéd bácsi, őt is nagyon idegesítették. Mindig azt mondta, ezek miatt a madarak miatt nem tud írni. „Nem tudok koncentrálni a hülye madaraitok miatt!” – ezt szokta ám kiabálni, ki, az ablakon!
– Várjatok, testvéreim, várjatok! Még ne dobjátok! Egyszerre kellene! Majd ha intek! – És intett. Így aztán – a pap vezényletével – lezajlott ez is. A nagyon öreg szülők, az idősödő testvérek, barátok és a szomszédok mind egy-két sült madárral dobták meg a nagy író sírját.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
