A halál természeti törvény. Aki megszületik, az egyszer meg is hal. Ennek tudata lehetővé teszi, hogy az ember életét e visszavonhatatlan tény szerint alakítsa, formálja. Gondoskodni akar utódairól, álmokat valósítani meg, a vég ellen próbál védekezni, nyújtani annak eljövetelét, hogy a végső órán elmondhassa: „Semmit nem bántam meg.”
Az elmúlás jelen van a mindennapjainkban is, mégis próbálunk nem foglalkozni vele. A hírekben rengeteg baleset, tragédia, természeti katasztrófa tárul szemünk elé nap mint nap. Emlékezzünk csak vissza az idei krími lázadásokra! Borzasztó látvány volt számomra az utcát elöntő véres lázadók, civilek és rendőrök látványa. Néhány percig szörnyülködik az ember rajta, majd folytatja aktuális tevékenységét. Tabuként kezeljük a halált mind a családon belül, mind a társadalomban. Az élet értelmét igyekszünk megérteni, a rendelkezésünkre álló időt pedig maximálisan kihasználni. Olykor feszültség keletkezik az elmúlás és életünk közt.
A halál tanulmányozásában a filozófia fontos szerepet játszik. E tudományszak és a halálproblematika összekapcsolása a legősibb felismerések közé tartozik. Szókratész elítélésének pillanataiban is megüzente már (Platón megfogalmazása): „… a többiek nem veszik észre, hogy azok, akik helyes módon foglalkoznak a filozófiával, nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak, és halottak lesznek.”
Csak az készülhet fel a halálra megfelelően, aki a filozófiával foglalkozik?
Van benne valami. Az embernek nehéz belegondolni abba, megérteni, hogy egyszer minden véget ér, ami természetes dolog. Az egyik központi kérdés, ami az embereket foglalkoztatja évezredek óta, hogy mi történik a halál után. Azok az emberek, akik helyesen élnek, betartják a szabályokat, segítenek másokon, a Mennyországba kerülnek, a rossz emberek a pokolba? Esetleg nem történik utána semmi? Megszűnünk létezni? Vagy talán a Földön maradunk kísérteni, vagy egy befejezetlen ügyet megoldani? Ezt mindenki döntse el hite és lelkiismerete szerint. Megjegyzem, az első feltevés szerintem csak egy menedék az emberek számára. Mégis csak könnyebb úgy tekinteni a halálra, hogy utána egy olyan helyre kerülünk, ahol a már eltávozott szeretteink várnak ránk, ahol minden tökéletes, és ott boldogok leszünk. A pokol fogalmának kialakítását azonban nem tudom elfogadni. A Bibliában (Róma 6:7) írja: „Mert aki meghalt, felmentették a bűne alól.” A halál, a Mennyország, a bűnök megbocsátásáról szól. A bűnös emberek megbocsátást nyernek. Az utolsó feltevés viszont teljesen abszurd. Persze, nem egyszer hallhattunk már természetfeletti, megmagyarázhatatlan jelenségekről, melyek elöntik az internetes videó-feltöltő oldalakat, a végén viszont mégis volt, aki elfogadható, hiteles magyarázatot adott a dolgokra. Esetleg kiderült, hogy szerkesztett videóról volt szó.
A filozófia közel két és félezer éves múltjában mégis ritka a mélyreható tárgyalás az elmúlással kapcsolatban. José Ortega y Gasset ezt azzal magyarázza, hogy „a halál etikája valamennyi etika közül a legnehezebb, mivel a halál a legkevésbé érthető tény, amivel az ember találkozik.”2
Nem értek teljes mértékben egyet a múlt század egyik nagy filozófusával. A halál érthető, csak nehezen elfogadható. Minden értelmes ember megérti, hogy a halál az élet vége. Aki meghal, nem lélegzik többé, nem beszél, nem érez, nem gondolkodik. Vége! Ijesztő, persze, mindenki szeretne sokáig élni, sok álmot megvalósítani, és ez jó dolog. Emberek vagyunk, éljünk úgy, ahogy szeretnénk! A „vég” viszont nehezen elfogadható. Ezért kell az embernek egy menedék.
A felnőttek, idősek félnek a halál tudatától, igyekeznek nem szerezni róla tudomást. Nem világosítják fel utódaikat megfelelően, pedig kisgyermekkorban a személyiség még természetesebben állna hozzá a dologhoz. Már a mesékben is arról szól a történet, hogy a jó és a rossz egyaránt megkapja megérdemelt méltó helyét, büntetését. Ha nem a szülőktől, akkor a szépirodalomból felkészülhetnek, megérthetik a lényeget. Napjainkban egyre több felvilágosító könyvnek megfelelő irodalmi mű keletkezik.
Antoine de Saint-Exupéry A kis herceget nem csak gyerekeknek szánta, de a gyermekirodalom közé sorolják. Tartalmát úgy foglalhatnánk össze, mint egy sajátos stílusban megélt halál.
A kis herceg a pilóta elfeledett gyermekkori énje. Egy kalandos állapot – ha túl racionalisták akarunk lenni –, egy világűrben lakó, saját bolygón élő teremtmény. Mert nem pusztán a körülöttünk levők, de mi magunk is megteremtjük a megfelelő saját környezetünket. Abból, ahogy az egyhetes együtt töltött idő után elszakadnak egymástól, jól kivehető az elbúcsúzás nehézsége, de szükségszerűsége is. A halál boldogságot jelent a kis herceg számára, egy új világ kezdetét. A gondolkodó ember világa után megjelenik a vágyakozni való világ. Az író megteremtette a saját halálának legkönnyebben elviselt csodás helyét, a végtelen sivatagot, ahol a test kimúlik, majd a lélek a sötét, végtelen, ám mégis csodálatos világmindenségbe kerül, egy saját kis bolygóra. Ide küldte a naiv, bohókás ifjúkort szimbolizáló kis herceget is. Mégsem vált el tőle teljes mértékben. Ha felnéz a csillagos égre, a kis herceg mosolyog le rá. A gyermekkor örökké a részünk marad.
A kis herceg életében megfigyelhetjük a filozófia jelenségét is. Az élet értelmét kereste. A kalandjai során azt megtanulta, hogy hogyan nem kell élni. Emlékezzünk vissza a hiú emberre, aki csak magával törődött, vagy a geográfusra, aki adatokat gyűjtött gépiesen, élményeket, tapasztalatokat mégsem szerzett!
A rókával való találkozása ráébresztette az igazságra.
„– Isten veled – mondta a róka.
– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Miután megértette a kis herceg, csendesen eltávozott. Itt érvénybe lépnek Platón szavai. A kis herceg foglalkozott a filozófiával olyan értelemben, hogy az élet értelmét kereste, a tudást gyűjtötte, a szépség mibenlétével foglalkozott, és miután mindent megértett, minden kérdésére választ kapott, a transzcendencia jelensége is érvénybe lépett. Felkerült a saját kis Mennyországába, ahol (meggyőződésem, hogy) megbocsátást nyert a rózsájától, akit magára hagyott.
De erről szólna az élet? Azért élünk, hogy megértsük életünk értelmét, majd eltávozzunk? Nem! Az élet nem csak erről szól. Az élet értelmét mindenkinek magának kell megtalálnia, legyen az egy állam irányítása, a gyógyítás vagy az ifjú nemzedék tanítása.
A világ tele van agresszióval, gonoszsággal. Példának veszem a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást. Akkor, kilencéves fejjel nem foglalkoztam különösebben az eseménnyel, hiszen gyerek voltam. Ma már értem, hogy az emberek nem dönthetnek mások élete felett. Ha ezt az idők kezdete óta becsben tartották volna az emberek, más lenne ma a világ. Sajnos nem mindenki talál rá a saját kis bolygójára.
Viszont ha megtaláltuk a saját célunkat, az utolsó lélegzetvételünkig úgy kell élnünk, hogy a végén elmondhassuk: „Semmit nem bántam meg.”
Forrás:
1. Csejtei Dezső: Az egzisztenciálfilozófiák haláltipológiájáról (http://epa.oszk.hu/02000/02002/00008/pdf/2000-tel-tavasz_csejtei-egzisztencialfilozofiak.pdf )
2. Büntető mesék – A kis herceg. Szerző: suhodminyák (http://konyves.blog.hu/2008/03/18/bunteto_mesek_a_kis_herceg )
3. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg
