Nehéz erről a témáról beszélni. Többek között azért is, mert mérlegelnünk kell a dolog előnyeit és buktatóit egyaránt.
Ha megkérdeznénk a fiatalokat, hogy tanulmányaik befejeztével szeretnének-e külföldön dolgozni, és olyan munkát szerezni, amely biztos és kényelmes megélhetést biztosít, a túlnyomó többség igennel válaszolna. Azonban meg kell értenünk, hogy ez a kérdés valójában mit is foglal magában. Valójában arról van szó, hogy egy fiatal, ambiciózus és elszánt ember hol lát a jövőbeli boldogulására nagyobb reményt.
Sajnálatos, hogy ezt kell mondanunk, de a túlnyomó többség külföldön képzeli el jövőjét. Ennek persze több oka is lehet. Elsősorban az, hogy a nyugati országokat mind a média, mind a köztudat olyan helynek állítja be, ahol minden sokkal könnyebb (Amerikáról nem is beszélve, amelyet egyesek egyenesen az ígéretek földjéhez hasonlítanak.) És mi más is kellene a mai kor emberének, aki hozzá van szokva, hogy járművek teszik meg helyette a távot, gépek dolgoznak helyette, és az életben mindenre több, választható opciót ajánlanak neki, ahol neki csak el kell döntenie, melyik a legkézenfekvőbb?
Emellett a helyzet súlyosságát még tetézi az itthon uralkodó állapotok és a negatív közhangulat egyvelege.
Őszintén megmondva, egyetértek mindazokkal az emberekkel, akik azt mondják, hogy itt nincs jövő. Így nincs is. Csomó ingerült ember egymás hegyén-hátán, a legtöbb veszekszik, ordibál, van, aki lázadozik, van, aki menekül, és ezzel még a maradék lelkesedést is elvesszük azoktól, akik tényleg szeretnének tenni valamit. Ez így csak egy ördögi kör, semmi más.
Akár bevalljuk, akár nem, problémáink vannak. Sőt, egyesek közülük már olyan nagyok, hogy már a szőnyeg alá sem tudjuk söpörni őket. Tehát pontosan itt az ideje, hogy elkezdjük megoldani őket. Ehhez azonban emberek kellenek, méghozzá tanult, higgadt és céltudatos, törekvő emberek. Fontos az is, hogy innen származzanak, hiszen mi érezzük a leginkább a saját bőrünkön, hogy mik a gondjaink, és ebből kifolyólag mi tudjuk felmérni a helyzetet és megoldani azt.
Nem vagyok sem szociológus, sem pedig demográfus, azonban a véleményem az, ha bármi javulást akarunk elérni, ha változtatni akarunk, a saját erőnkből kell megtennünk az első lépéseket. Pontosan úgy, mint ahogyan egy hernyóból pillangó lesz. Bebábozódik, a felszínen teljes nyugalomban van, a változás folyamata számunkra láthatatlan, belül megy végbe. Pontosan, ezt kellene nekünk is tenni. Mellőzni a folytonos külföldi országokhoz való folyamodást, amelyben a segítségüket kérjük, és ehelyett szervezettséggel és önerővel megoldani a saját problémáinkat. Ezzel persze nem ítélem el a külpolitikánkat, csak úgy vélem, a kívülállók mondhatnak akármit, mégis nekünk áll leginkább érdekünkben a helyzeten való javítás, tehát mi törekedhetnénk leginkább. A teljesítményünk pedig a motivációnkkal arányos lehetne.
És itt is vagyunk, szükség van a motivációra. És hogy mi lenne az?! A sikerélmények. Siker a munkában, a társadalomban, a privát életben, mert ez az, ami egy embert elszánttá és törekvővé tud tenni. Meg kell teremtenünk azt a légkört, amely azt sugározza, hogy igen, itt van jövő, hogy életünk nem egy szakadék felé sodródik, mint ahogyan ezt a nép látja manapság.
Szellemi háborút kell indítanunk az országunkért, visszanyerni az emberek bizalmát, a munkakedvet, a reményt, és újraépíteni.
Ez a mi dolgunk. Küzdeni.
Persze el lehet menekülni a kihívás elől, elköltözni, és elfordítani a fejünket, de minden ember egyszer megkapja a számláját az élettől. Akármit is érünk el, mindig ott lesz a tudata annak, hogy úgy hagytuk el a szülőföldünket, ahogyan az árva sorsra jutott gyerekeket hagyták el. Aki pedig a médiából befolyó elveket vallja, melyek szerint a világ az otthonunk, és bárhol élhetünk… Nos, ez igaz lehet, ha nem foglalkozunk mások véleményével, és elhisszük, hogy mi oda tartozunk, ahol éppen élünk. Már ha ez lehetséges.
A lényeg, hogy van itt munka, több is, mint amit el tudunk képzelni. Sokan úgy vélhetik, nincs mit tenni a világban, már mindent megtettek előttünk, a gondolatokat már leírták, a tetteket már megtették, a csatákat már megvívták. Viszont ne felejtsük el, hogy a problémákat még mindig nem oldották meg, mert mindig keletkeznek újak. Mi szerencsére olyan helyzetben vagyunk, ahol ezen lehetőségeink tárháza hatalmas. Csak valahol el kell kezdeni, és szépen lassan haladni sorban. Sok tanult és elkötelezett ember egy helyen, összefogva egy hegyet is elhord a helyéről, nem csak társadalmi gondokra talál megoldást.
És a kulcsszó, hogy itt. Itt kell maradni és küzdeni, a hazánkban. Itthon, belülről megreformálni mindent, ami csak hátráltat minket és közös erővel felépíteni a saját jövőnket.
Én hiszem, hogy ez lehetséges. A szíve mélyén talán mindenki hiszi, vagy reméli.
Úgy vélem, ezen eszmefuttatást nem fejezhetném be szebben, mint Váci Mihály szavaival:
„Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!” (Váci Mihály: Még nem elég)
*A Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala által meghirdetett esszépályázat második helyezett írása
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
