A hadigépezet minden porcikájában kifogástalanul működött. Az egységek lassú folyású vízerekként szivárogtak be Boszniába, híven követve a völgyekben utat törő valódi folyók és patakok kanyargását. A nagyobb városokhoz érve az előbb érkezők kényelmesen letáboroztak, bevárták a lemaradókat, miközben a maga lusta, de olajozott módján zakatolt körülöttük a birodalmi bürokrácia. A néhány napja még raktárakban porosodó uniformisok nem győzték kiszellőztetni magukból az évtizedek óta fölhalmozott naftalint, ami messziről érezhető férfias bakabűzt terített a seregre.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy az ezredes kiadta a parancsot a tüzérségi lőgyakorlatról. Nem lett volna szerencsés egy ilyen dobozból előráncigált, városias módon illatozó társasággal állni ki a valódi puskaporszagban edződött szerbek ellen, bár ez csak egyike lehetett a szempontjainak. Az ezredes jól ismerte a csíziót, amit abban a sokat emlegetett tézisében foglalt össze, hogy a háborút mindig a hátország nyeri meg. Ha nincs utánpótlás, nincs győzelem, az utánpótlás fűszere pedig a propaganda. Szerzett is vagy egy tucat különféle zsánerű haditudósítót az ezredéhez, akik a feladat nagyságát mélyen átérezve, szinte már görcsös igyekezettel kapaszkodtak ebbe a nagyon fontosnak hitt megbízatásba. Akár sport-, akár pletykalaptól érkeztek, mindnyájan abban a szilárd meggyőződésben pácolódtak, hogy életük nagy lehetősége előtt állnak, de észnél kell lenniük, mert egyrészt hatalmas a konkurencia, másrészt az egész hajcihő nemigen tarthat tovább három hónapnál. Odacsapunk egyet a szerbeknek, aztán mindenki visszamegy az unalmas békebeli tudósítások és báli riportok világába. Meg kell hát ragadni minden lehetőséget, egy ilyen mozsárlövészet például valóságos kincsesbánya.
Rafinált öreg róka volt az ezredes, de azért másmilyen kártyalapokat is tartogatott. Azt a várost, amely mellett a csatapaival tábort veretett, majdnem teljesen szerbek lakták. Annak a régi határőrvidéknek volt az egyik sarokköve, amely a török időkben még a császári udvart erősítette, de most alig leplezetten az ellenséghez húzott. A települést egy boszniai viszonylatban bővizű, sebes sodrású folyó szelte ketté, amely a Balkánra jellemző magas helyek közül éppen itt tört ki egy lapályosabb, kevésbé barátságtalan, szinte már alföldinek tűnő tájra, bár a vadságát továbbra is megtartotta. Aki valamilyen furcsa véletlen következtében idetévedt, úgy érezhette, hogy határátkelőhöz érkezett, ami az utolsó megálló egy számtalan veszélyt rejtegető, ismeretlen ország szíve előtt. A folyóvölgy déli irányban már rohamosan keskenyedett, úgyhogy mire az utazó maga mögött hagyta a várost, az alföldet idéző, lágyan hömpölygő mezők helyett egy kőcsipkés szakadék szélén találta magát, amelynek mélyén úgy tajtékzott a víz, mintha a pokol tüze forralta volna.
A síkságon tábort verő seregbe folyamatosan érkeztek a kisebb-nagyobb létszámú kiegészítő egységek, ami naponta megújuló állománylistát kívánt az írnokoktól. Megesett, hogy a sebtében összetákolt századokat másnap szétszedték és újraszervezték, így az épphogy csak kialakult ismeretségek is folyvást eltépődtek. Az ezrednek szinte naponta kellett kievickélnie abból a fojtogató hálóból, amit a véletlenszerűen egymás mellé került emberek újrateremtődő bizalmatlansága okozott. Az ezredes a topográfiai térképen kiválasztott egy völgyet, ahol nem fenyegetett az a veszély, hogy a rosszul irányzott lövedékek telibe találják valakinek a birkáit, ám ez a zóna jócskán azok között a magasba szökő hegyek között feküdt, amelyek mögül a folyó, mint valami éhes fenevad, szilaj, fékezhetetlen lendülettel rárontott a síkságra.
Az ezredes napiparancsba foglalta a gyakorlat helyét és időpontját, a lebonyolításával pedig megbízott egy fiatal hadnagyot, aki olyan vehemenciával vetette rá magát a munkára, mintha legalábbis Belgrád ostromáról lett volna szó. Három darab csúcstechnikájú, 15 cm-es nehéz tábori tarackot kellett eljuttatnia a lőtérig, de mivel a zsurnalisztákhoz hasonlóan ő sem hitte, hogy a szerbek komolyabb ellenállásra is képesek lesznek, ebben a pillanatban úgy tűnt, ez lesz a legösszetettebb háborús megbízatása. Nagyon fontos volt hát, hogy az ezredes maradéktalanul meg legyen vele elégedve, mert ha minden flottul megy, még az előléptetés is számításba jöhetett. A hadnagy magához rendelte a kiképzésért felelős őrmestert, és utasította, hogy gondoskodjon a vontatáshoz szükséges személyzet és lóállomány kiválasztásáról.
Az egyszerű katonák nem ábrándoztak sem plecsnikről, sem előléptetésről. Még működött bennük a civil élet sajátos beidegződése, hogy semmi sincs ok nélkül, és hogy az okot kiváltó okozat mozgatórugója a szabad akaraton nyugvó értelem. Emiatt csupa olyasmivel próbálták magukat lekötni, ami a tisztek nézőpontjából nem volt több időpocsékolásnál. Takarodó előtt ahelyett, hogy a lábbelijüket tutujgatták volna – a veteránok tudják, hogy a jó bakancs legalább annyira fontos, mint a precízen karbantartott puska –, levelet vagy naplóbejegyzést írtak, vagy bicskával nőalakot próbáltak kifaragni egy találomra fölvett fadarabból, de az is lehet, hogy fél órát álltak sorban a tábori kantinnál vagy uram bocsá’, a latrinánál. Ha nehezen is, de az még elfogadták, hogy háborúba szólította őket az élet, ám úgy voltak vele, hogy más dolog a kötelesség és más a fölösleges egrecíroztatás. Sajátos észjárásuk azt diktálta nekik, hogy a körletben maradók egy kicsit majd gyakorolgatják az alakzatba rendeződést, aztán órák hosszat heverészhetnek a hűvösben, miközben ők azokat az ordenáré módon nehéz monstrumokat rángatják. A fene essen az ezredes szeszélyeibe! Nyár közepe van, dél körül már olyan forró a vas, mint a kályha, fölhólyagzik tőle az ember keze, ha véletlenül hozzáér. Arról nem is beszélve, hogy az ott bent, a hegyek közt már igazi Bosnyákföld. Ennek a medvékhez szokott népnek pedig meg sem kottyan leszedni a bakról néhány szürkemundéros bakát, ha úgy hozza a kedve.
Így zsörtölődtek a kipécézettek, de inkább csak magukban, mert az őrmester már sorolta is a tennivalóikat. Azzal kezdte, hogy nem kell nagyon megijedni, a löveget gond nélkül elvontatják a lovak, de a fordulókban a cső könnyen beleakadhat valamibe. Ilyenkor ne álljanak le vitatkozni a helyiekkel, hanem írják föl a károsult személy adatait, és mondják neki azt, hogy a kincstár majd mindent megtérít. Azt pedig jól véssék az eszükbe, hogy ha a löveg megáll, alá azonnal tuszkolják be a kereke az éket, mert ha egy ekkora a tömeg megindul, nincs olyan Isten, ami megállíthatja.
A katonák kelletlenül másztak föl a menetkész állapotba hozott szekerekre, amelyek mögött pórázra kötött szörnyekként dülleszkedtek az ágyúk, de aztán észrevették, hogy ezzel a mutatvánnyal jelentős föltűnést keltenek. A cvikkeres öregek, a kosarat cipelő kofák és az út mellett ácsorgó cigánygyerekek egyforma kíváncsisággal bámulták meg a konvojt, ám ennél sokkal fontosabb volt, hogy az úri dámák is rájuk mosolyogtak. Az itteni asszonynép nem éppen a bécsi divat szerint öltözködött, de nem is mindenki kötötte be a fejét, és még a cselédek közt is sok volt a szabályos kerek arcú. A csinosabbak meg ugyanolyan fodros ernyőt tartottak a fejük fölé, amilyent a divatlapokban látni, ez pedig visszahozta a katonák jókedvét.
Az út lassan, de észrevehetően emelkedett, és a házak közt meg egyre több lett a hézag. Az üres telkek előbb átváltoztak durva gerendakerítéssel körülvett udvarokká, később pedig alacsony kőfalakkal határolt rétekké. A vattacukorra emlékeztető, jellegzetes hegyvidéki szénakazlak is megjelentek, aztán szegényes pásztorházak bukkantak ki a fák közül, egyre határozottabban mutatva meg a bosnyák-török építkezés fő jellegzetességét, a földszint fölé teraszosan kiugró emeleti szobát.
Magasan állt a nap, amikor megérkeztek ahhoz az elágazáshoz, amelynél a hadnagy és néhány forgalomirányító várta őket. Az út itt annyira elkeskenyedett, hogy a szembe jövőknek meg kellett várniuk a lekanyarodási manőverek befejezését. Ez volt a transzport legkritikusabb része. A hadnagy hol az út bal oldalán tátongó szakadékot, hol a jobb felől, alig kapubejárat szélességű, ám jelentősen emelkedő mellékutat méregette. A térképén ez a két nyomasztó adat nem szerepelt, de egy katonának bármilyen helyzetben föl kell magát találnia. Jelesül arról volt szó, hogy ha a kocsis túl szűken veszi a fordulót, beleakadhat a sziklába, ha meg túl bőven, belecsúszhat a szakadékba. A kiszolgáló személyzet nem is mert semmit kockáztatni: a szekerek megálltak sorban egymás után és várták a parancsot. Közben azért váltottak néhány szót is, hogy ki mit gondol erről az egészről. Valaki azt mondta, hogy ki kéne fogni a lovakat és megpróbálni emberi erővel fölcibálni a három dögöt. A forduló így biztonságosra szűkülne, sem a szakadékba nem csúsznának bele, sem a sziklának nem ütköznének neki. Másvalaki szerint ez azért nem működne, mert nincs vontatókötél, puszta kézzel meg nem férnének hozzá elegen az ágyúhoz. Nem beszélve arról, hogy más dolog négy összeszokott, okos lovat irányítani, és más négyszer négy kapkodó, a terhet csak ráncigáló fajankót.
A hadnagy elővette a zsebóráját. Már most is késésben voltak, nem halogathatta tovább a döntést. Magához intette az őrmestert és utasította, hogy kezdjék el a manővert. A dologtalanná vált segédszemélyzet biztonságos távolba húzódott, a kocsisok pedig fölkapaszkodtak a bakra. A legelöl veszteglő löveg lassan megmozdult. Eleinte úgy tűnt, a kocsis alulméretezte az ívet és a szerkezet telibe trafálja a leágazásnál magasodó sziklatömböt, de a legény az utolsó pillanatban korrigált. A hadnagy rezzenéstelen arccal nézte a mutatványt. Még két próba volt hátra, aztán fellélegezhetett.
A második löveg kocsisa olyan peckesen ült föl a bakra, és úgy meredt az első ágyú keréknyomára, mint akit megbabonáztak. Ezt a szabásmintát követte, de közben azért nem felejtette el, hogy az előbb majdnem megtörtént a baj, ezért egy kicsit ráhagyott az ívre. Nem sokat, csak egy bő keréknyomra valót. A szakadék szélétől meg a sziklatömbtől így nagyjából kétarasznyi luftja maradt, ami elvileg ugyebár elég, bár minden a lovakon múlik.
A kiszolgáló személyzet mindeközben feszült figyelemmel várakozott. Rá se mertek gondolni, mekkora ribillió lesz itt, ha az a sápadt, és minden bizonnyal nem ilyen fuvarokhoz szokott második kocsis nem jól méri ki a távolságot. A folyó úgy negyven-ötven méter mélyen dübörgött, és szinte vonzotta magához a fölötte billegő vastömeget, ami ha döcögve is, de végül nagy nehezen kiszabadította magát ebből a bűvös körből, és egy apró, jelentéktelen partomlást előidézve ráküszködte magát a mellékútra.
A hadnagy közelebbről is megnézte az omlást. A szalagszerűen kifehéredett keréknyom egy félméteres darabon eltűnt, ami azt jelentette, hogy a harmadik lövegnek már nem maradt holtjátéka. Talán mégis le kéne oldani a lovakat és a környékbeli parasztoktól szerezni egy jó erős vontatókötelet, aggodalmaskodott az őrmester. A hadnagy megint ránézett az órájára, aztán kijelentette, hogy az ezredes és a sajtósok már kint vannak a lőtéren, és ebben a hőségben a pezsgőt nem lehet sokáig hidegen tartani. Következésképpen: a kocsis fogjon valamivel szűkebb ívet, de ne vigye végig a fordulót, hanem álljon meg úgy egy méterrel a szikla előtt. Ott majd lekötik a lovakat, és a hámot a kerékhez erősítve oldalirányban meghúzzák az ágyút, hogy beálljon a pontos irányba.
Amíg az őrmester eligazítását hallgatta, a harmadik kocsis azon rágódott, vajon mit követhetett el, amiért ilyen gyalázatos módon kell bűnhődnie. A sorozásnál azt mondta, kocsis a szakmája, mert úgy tippelt, sokkal biztonságosabb lesz hadianyagot fuvarozni, mint olyanokra lövöldözni, akiknek szintén puska van a kezükben. A hivatalnok szerencsére nem firtatta, miféle járművön és milyen árut fuvarozgatott, ő meg nem tartotta fontosnak az orrára kötni, hogy csak szódavizet hord szét a kocsmákba egy öreg, kehes szürkével. Már az is kész csoda volt, hogy idáig elvergődött ezzel a négy ördöggel, és most jön az őrmester a bonyolult intelmeivel a kanyarodásról. Teljesen kizárt, hogy meg tudja majd csinálni, de ezt nem vallhatja be, mert az parancsmegtagadás lenne. Mindezt átgondolva nyelt egy szárazat, aztán előírásszerűen szalutált és fölkapaszkodott a bakra.
Közben az úton kisebbfajta csődület keletkezett. A hegyoldalakról leereszkedtek a szénát forgató parasztok, de különféle terhekkel megpakolt szekerek is utolérték őket, meg egy rozoga automobil, amelyből kikászálódott néhány szalmakalapos zsurnaliszta. Hadonászva, egymás szavába vágva vitatkoztak a csupán általuk ismert legbiztosabb kanyarvételi technikáról, mintha ez az egész nem is a katonák gondja lett volna, hanem az övék. Az automobil mögött hamarosan a legénység ebédjét fuvarozó szekér is megjelent, és ez a tény újfent szembesítette a hadnagyot az idő múlásának könyörtelenségével. Alig észrevehetően bólintott, az őrmester pedig odakiáltott a bakon ülő katonának, hogy indulhat.
A kocsis városi szokás szerint rásuhintott a gyeplővel a lovak farára, aztán finoman jobbra húzta a szárat. Semmi hirtelenkedés, semmi kapkodás, győzködte magát, csak a kavicsropogást kell figyelni: amíg egyenletes a hang, húzni kell a gyeplőt, és rajta marad az íven. Mire húszig számol, már túl is lesz az egészen. A hadnagy már negyedszer veszi elő az óráját, ami világos üzenet arra nézvést, hogy ne vacakoljon. Még az ágyú oldalra cibálását is be kell kalkulálni az időbe, és ez azt jelenti, hogy legalább egy órát elpiszmognak majd ezen az istenverte helyen. Az őrmester is két kézzel integet, hogy gyerünk, gyerünk katona, húzz bele, jó az ív!
De nem mindenki van ezen a véleményen. A bámészkodók hunyorogva szívják a cigarettájukat, mert olyasmit is tudnak, amiről ezeknek a dölyfös, idegen katonáknak fogalmuk sincsen. Júniusban rengeteg eső esett, és a hegyoldalakról lezúduló csobogók sok helyen meggyengítették a szakadék falát. Már az is csoda, hogy az első meg a második ágyú alatt nem indult meg a föld, de ennek a harmadiknak alighanem megpecsételődött a sorsa. Mindjárt odaér ahhoz a jelentéktelennek hitt omláshoz, akkor pedig az Úr legyen irgalmas emberhez, állathoz.
Két szívdobbanás közé az örökkévalóság is belefér. Kényelmesen jut idő az életet a haláltól elválasztó tragédiák egymáshoz illesztésére, és ha már összekapcsolódtak, nincs az a feszítő erő, ami külön tudná őket választani. Az ágyú csöve egyszer csak fölágaskodott, aztán a folyó felé billent. Állj, állj!, üvöltötte az őrmester. Lefelé a bakról, gyorsan! Nincs rá magyarázat, de az élet bármely területén megfigyelhető, hogy ha igazán rosszra fordul a helyzet, az emberekben föltámad valami ősi, önzésen alapuló életösztön. Ez ugrasztotta le a kocsist is a bakról, hogy lovastól, mindenestől a sorsára hagyja a szerelvényt, amelyet csak pillanatok választottak el a megsemmisüléstől.
Ám a nehéztarack ott maradt féloldalasan a meredély szélén csüngve, mint valami furcsa, sátáni kézzel összeábdált libikóka. Egy gyönge fuvallat is elég lett volna, hogy kibillenjen az egyensúlyából és darabokra törjön a folyómederből kiágaskodó sziklákon, de azon az órán a boszniai hegyek között szellő sem rezdült. A bénultságból legelőbb az őrmester tért magához. A lovakat, gyorsan!, kiabálta és kapkodva nekiesett a köteleknek.
A hadnagy abban reménykedett: csak álmodja ezt az egészet. Alsó ajkát beharapva, vértelen ábrázattal nézte a legényei sürgölődést, és akkor sem lépett közbe, amikor a lovak már biztonságban voltak és az őrmester vadul pofozni kezdte azt a szerencsétlen kocsist, aki mindezt a halálra ítéltek belenyugvásával viselte. Fölrepedt a szája és betört az orra, de nem hátrált egy lépést sem, pedig ő maga is tudta, hogy sokkal jobban jár, ha fejest ugrik abba az átkozott szakadékba. A hadnagy nem lépett közbe, hogy megakadályozza ez súlyos túlkapást, mert az járt a fejében, hogy az előléptetésének innentől befellegzett. A seregnek alig néhány tucat 15 centiméteres tarackja van. Még el sem kezdődött a haddelhadd, és máris kihúzhatnak egyet a listáról.
Halványan érzékelte, hogy valaki megszólítja. Az egyik újonc jött oda hozzá, azzal a nyilvánvaló képtelenséggel, hogy a bámészkodók közt állítólag van egy öregember, aki azt mondja, le tudná mesterkedni a szakadék széléről az ágyút. Csak annyit kér érte cserébe, hogy ne verjék agyon azt a szegény katonát. A hadnagy erőltetett szigorúsággal mérte végig ezt a fontoskodó alakot, ám ahelyett, hogy visszaparancsolta volna a helyére, valamilyen furcsa sugalmazásra megkérdezte tőle: honnét tudja, mit mond az a hegylakó?
Onnét, hogy horvát vagyok, válaszolta a katona. Az öreg határozottan azt állítja, hogy meg tudja menteni az ágyút. A hadnagyot elöntötte az indulat: mit képzel magáról ez a paraszt? Majd ha a szerb hadsereg tábornoka lesz, szóba állunk vele, de csak azért, hogy aláírhassa a feltétel nélküli kapitulációt! Menjen vissza az egységéhez és a feladatára koncentráljon!
Ahogy parancsolja, hadnagy úr, de azt azért jelezni szeretném, hogy ha az ágyú megsemmisül, márpedig nagyon úgy néz ki, sokkal könnyebb lesz úgy elszámolni vele, ha azt írja a jelentésbe, hogy egy szerb szabotőr okozta a balesetet. Az öreget elfogjuk, kihallgatjuk, és amit mond, azt jegyzőkönyvbe vesszük. Ismerem a fajtáját, nem fogja letagadni, hogy a saját elhatározásából mászott föl a bakra. A többi már csak paragrafusok kérdése.
Kicsoda maga, talán ügyvéd?!, förmedt rá a szemtelenkedő katonára a hadnagy. Az pedig bólintott, hogy igen, magánpraxist folytató ügyvéd, aki válóperes és vagyonmegosztási ügyekben is készséggel áll a hadnagy úr rendelkezésére.
Ez az aljasság alsó régióit súroló beszéd meggyőzte a hadnagyot arról, hogy mégis van kiút ebből a csávából. Rákiáltott az őrmesterre, hogy fékezze magát, aztán odahívatta az öreget. Alacsony, napszítta arcú, tipikus szerb gúnyát viselő paraszt állt előtte. Nem látszott sem zavartnak, sem megilletődöttnek, sőt, mintha valami huncut mosolygás is megtelepedett volna a szeme sarkában. A hadnagy nem ilyennek képzelte el az anarchistákat, de az ügymenetet tekintve ez egy muslincánál is kevesebbet nyomott a latban. Az öreg megismételte a feltételét, ami azzal, hogy az őrmester abbahagyta a kocsis ütlegelését, már teljesült, de hozzátett egy másikat is. A tolmács szerint azt mondta: ő szeretné kiválogatni a vontatásra alkalmas lovakat.
Rendben van, válogasson, legyintett rá a hadnagy, mert már a jelentésen járt az esze. Fél óra, mondta a tolmácsnak, ennyit adok, nem többet. Az öreg erre is csak mosolygott. Azt mondta, nagyjából már meg is vizsgálta a lóállományt. Igaz, hogy messziről nem lehet úgy kiismerni egy heréltet, mint amikor az ember a szemébe is belenéz, de az azért látszik, melyik nyugodt és melyik ideges. Itt most nyugodt lovakra van szükség, úgyhogy amelyik nem áll meg, az őelőtte sem fog.
Az öreg eztán két ujját a sapkájához értetve otthagyta őket. A hadnagy tehetetlen belenyugvással nézte, ahogy egy tapasztalt lókupec akkurátusságával körbejárja az állományt, alaposan megtapogatva a lovak szügyét, megnézve a lábukat, és hogy melyiken milyen sűrű az izzadság. Végül úgy sompolygott vissza, mint a galambra pályázó, ám mégis hoppon maradt kandúrmacska.
Egyik sem jó, ingatta a fejét, ezek alföldi lovak, nem ilyen talajhoz szoktak, mint ami nekünk van. Itt a nagytestű igavonók nem sokat érnek, mert könnyen kifáradnak. Megnéztem mindet, szegényekről szotyog lefelé a hab, úgyhogy ha nem szereznek normális lovakat, nem köthetünk üzletet. De azt a katonát akkor se bántsák. Nem ő tehet róla, hogy éppen itt gyengült meg a part, ahol fordulni akartak. Hét kilométerrel följebb van egy keskeny földút, ami ugyanoda vezet, ahová ez. Ott kellett volna letérni!
A hadnagy emlékezett is arra a leágazásra, de mivel nem szerepelt a térképen, figyelmen kívül hagyta. Ha egy kicsivel óvatosabb, vagy ha nem bízik olyan szolgalelkűen az ezredes helyismeretében, már a gratulációkat fogadná a lőtéren. A fene vigye el ezt a parasztot! Elhitette vele, hogy van megoldás a helyzetre, aztán meg visszatáncol! Fürkészőn nézett az ügyvédre, de nem tartotta ildomosnak megkérdezni, vajon a letartóztatás és a beismerő vallomás így is klappol-e, hogy az öreg nem csinált semmit. Egyébként pedig már rég túlment minden határon azzal, hogy cinkosságba bonyolódott ezzel a ki tudja, miféle alakkal. Ha tovább közösködik vele, még azt a kevés tekintélyét is elveszti, ami a sorozatos melléfogások után megmaradt.
Lehet, hogy az öreg is érezte ezt, mert mintha megsajnálta volna a hadnagyot. Talán meg tudok győzni néhány idevalósit, hogy adja kölcsön a lovát egy félórára, mondta, és végigjáratta a tekintetét a kocsisoron. Rendben van, mondta a hadnagy, aki kölcsönadja a lovát, annak adunk egy bizonylatot, hogy ha az állat megsérül vagy elpusztul, kártérítési igénnyel folyamodhasson a kincstárhoz. Az öreg elkomolyodva hallgatta a tolmács túl szárazra sikeredett fordítását, aztán otthagyta a naptól meg az idegességtől egyre jobban verejtékező társaságot.
Már két óra is elmúlt, mire az visszajött négy másik paraszttal, akik kantárszáron egy-egy lovat vezettek, amik a kincstári jószágokhoz képest kifejezetten gebék voltak, de az étlen-szomjan várakozó katonaság addigra már a pokolba kívánta az ágyút is meg az öreget is. Essenek csak bele a szakadékba, ha már ezt a sorsot szánta nekik a Mindenható!, és csak azon voltak, hogy megehessék végre az ebédjüket. Az első ijedségen már úgyis túljutottak, ami meg a jelentést illeti, az a hadnagy keresztje volt. Két hete sem ismerték ezt a fiút, csak annyit tudtak róla, hogy ő a századparancsnokuk, ami olyasvalami, mintha főnök lenne a gyárban. Egy ágyú pedig ekkora nagy hadseregben ugyebár nem a világ.
Az öreg óvatosan befogta a lovakat, de aztán hosszú ideig csak tutujgatta őket. Beletúrt a sörényükbe, megpaskolta a szügyüket, adott nekik egy-egy marék zabot, aztán hátrébb lépett és várt. Meg akarja őket ismerni, tudálékoskodott az a kocsis, aki az első ágyút vontatta. Régi trükk, biggyesztette le a száját a második, sok idő kell hozzá, de nagyon hatékony. A bevert orrú harmadik nem szólt semmit.
Az árnyékok már lusta macskákként meresztgették a karmaikat, amikor az öreg végre cselekvésre szánta magát. Mintha nem is a bakra ült volna, hanem egy vágtázni készülő csataló nyergébe. A gyeplőt meg olyan finoman, ugyanakkor férfias határozottsággal fogta meg, mintha nem is a lovakhoz, hanem az Atyaúristenhez vezető telegráf zsinórja lett volna, hogy nagyon precíz, művészien apró mozdulatokkal üzenhessen annak az ősrégi, szunnyadó erőnek, amelyhez képest az acél meg a vas maga a mulandóság.
De az ágyú mintha még jobban megdőlt volna. A cső már egészen kétségbeejtően hajolt ki a szakadék fölé, és ez nem ígért semmi jót. Az állatok egy gépezet ritmusosságával feszítették meg vagy hagyták ellazulni az istrángot, ami majdnem úgy pattogott, mint a szakadék oldaláról lefeslő kőtörmelék. A katonák megfeledkeztek az éhségről, a szomjúságról, de még az esténként menetrendszerűen rájuk törő honvágyról is, mert ez a makacs kitartás minden földi hívságot háttérbe szorított. A hegyi lovakat sűrűbben patkolják, mint az alföldieket, mondta bizonytalanul az egyik kocsis, de senki nem figyelt rá. Szemükbe folyt az izzadság, de csak álltak, ökölbe szorított kézzel, hogy legalább jelképesen segítsenek az öregnek ebben a földöntúli küzdelemben, ami nagyon sokáig vesztésre állt, ám egy hosszú, fölszabadult sóhaj után az ágyú végül megadta magát. A cső még egy utolsót, minden korábbinál riasztóbbat kaszált a mélység fölött, aztán zöttyenve beállt a vontatási szögbe, hogy a lovak, mint valami győzelmi lobogót végigvonszolják azon a keréknyomból képződött íven, amelynek létét az első ágyú célba juttatása óta csaknem teljesen elfelejtettek.
A katonákból hangos éljenzéssel szabadult ki a jó háromnegyed órán át halmozódó feszültség. Még a hadnagy is elmosolyodott, pedig furcsa érzés motoszkált benne. Az előbb idejött hozzá valaki, és kockára tette az életét, hogy megmentsen egy számára ellenséges ágyút. Ha ezért pénzt kért volna, tökéletesen megértené. Errefelé is biztosan nehéz az élet, az embereknek éppúgy meg kell ragadniuk a kínálkozó lehetőségeket, ahogy ő is kapva kapott az alkalmon. De neki hosszú távú céljai voltak, ellentétben az öregemberrel, aki csak annyit kért, hogy ne bántsák a kocsist. Miféle kívánság ez? Mit akarhatott az öreg? Ne bántsd a köreimet, mondta egy tudós valamikor régen a rátörő katonának, de az nem értette meg és leszúrta. Győzött, mégis a vesztes nevét őrizte meg az utókor.
Hadnagy úr, ha méltóztatná megengedni, hogy szétporciózzuk az ebédet, mindjárt három óra, jött oda az egyik hadtápos. Rendben van, osszák ki az ebédet, rezzent össze a hadnagy, de amikor a katona sarkon fordult, hogy megvigye a hírt a többieknek, eszébe jutott, hogy tán az öregnek is kéne adni egy porciót. A hadtápos legény után akart kiáltani, amikor észrevette, hogy a parasztok már visszafelé kapaszkodnak azokra a meredek hegyoldalakra, ahonnét néhány órával korábban leereszkedtek. Fogalma sem volt, melyikük lehet az öregember. Csak azt sajnálta, hogy a nevét elfelejtette megkérdezni.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
