A Szenteleky Napokon a sokoldalú Ignjatović Tóth Mária kapta az idei Bazsalikom Műfordítói Díjat. A csókai születésű műfordító Márai, Kosztolányi, Füst Milán, Vámos Miklós, Závada Pál és más szerzők műveit fordította le szerb nyelvre, jelenleg Nádas Péter 1506 oldalas Párhuzamos történetek című trilógiáján dolgozik.
Meséljen a gyermekkoráról, milyen családban született, hogyan sikerült magas szinten elsajátítani a szerb nyelvet?
– Különös szerencsémnek tartom, hogy Csókán születtem, mert semmi nem volt „kéznyújtásra”. Csókán nem volt középiskola, nem volt kitől angol nyelvleckét venni, nem volt színház, sőt könyvesbolt sem. De éppen ez késztettet arra, hogy amit csak el akarok érni az életben, azért kitartóan utána kell mennem, harcolnom kell mindenért mégpedig úgy, hogy a nehézségekkel nem szabad törődni. Csókán magyarok és szerbek vettek körül. Nyugodt, jóhiszemű emberek, akik tisztelték egymást. Tanultak egymástól, a különbségekből, nem csak a nyelvet. Az én bölcs apám ötéves koromban kézen fogott, kivezetett az utcára az ott játszadozó szerb gyerekek közé. Nem fogod megérteni őket, mondta, de majd engem kérdezz. Így kezdtem el a szerb nyelvet tanulni. Játék közben. Így lettem én kétnyelvű, majd később többnyelvű is. A szerb irodalmi nyelvet anyanyelvi szinten beszélem. Ez másképp nem is lehetett, hiszen sokat olvastam, olvasok, sok szerb barátom volt és van. Ami mindenkinek feltűnik, hogy több mint húsz külföldön töltött év után sem veszett el egyik nyelv sem nálam, ahogy az másoknál történik.
Kedvenc írója, költője?
– Kislány koromtól velem, mellettem a könyv. A magyar és az orosz irodalom volt és maradt számomra a legértékesebb a világon. Márai, Krúdy, Kosztolányi, Tolsztoj, Csehov, majd a kortárs írók. Fordítottam is közülük szép számban. Költő: Ady, de főleg József Attila, aki mindannyiszor visszavisz első szerelmemhez. 16 éves voltam és tőle kaptam a József Attila-kötetet.
n Ön gazdag életpályát futott be, s a mai napig aktív szereplője a társadalomnak. Össze tudná foglalni a különböző munkahelyeinek sajátosságait?
– Életemben háromszor váltottam a szakmát. Matematikus lettem, mert a szívem választott és az agyam döntött így. Szerettem tanítani, mert nemcsak a matematikát szerettem, hanem a gyerekeket is. Belgrádi férjemet vállalata Stockholmba helyezte és én mentem vele két gyermekünkkel. Hat évet töltöttünk Svédországban. Majd New York következett férjem kiküldetésében. Gyerekeink iskolába jártak, férjem munkába és én úgy döntöttem, dolgozni fogok. Hol? A reptér a megfelelő hely, hiszen lehetetlen lesz Belgrád és Budapest nélkül élni. No meg ott várt rám Csóka szomorú szüleimmel. Hogy egy magas beosztást tudjak kapni a John F. Kennedy reptéren, ahhoz hat szakvizsgát kell letenni. Nem tudtam mit vállalok, de néhány hónap kínos tanulás és vizsgák után sikerült a station manager (állomásfőnök) állást megkapnom. Nő ezt a pozíciót előttem soha nem kaphatta meg. Nekem egy új szakmám lett, óriási felelősséggel járó szakmám. Tévedni, majd javítani nem lehetett, emberekről volt szó. Az első három évet azon dolgoztam, hogy New York és Budapest között először legyen napi közvetlen járat. Hát lett. Ezt a magyar pilóták értelemszerűen „Mária-járatnak” hívták.
Mit jelent Önnek Vajdaság, ahol született?
– Melegség járja át a szívemet, valahányszor végigmegyek rajta. A szántóföldek, búza- vagy kukoricatáblák. A még megvigyázott akácfasorok. Csendes falvak. Minden ismerős. Közel áll hozzám.
Visszajöttél, kérdezik. Nem, én soha nem is mentem el. Szeretem a csókai családi házat. Szeretek ott egyedül lenni. A túl intenzív életritmusomat ott tudom igazán „lekapcsolni”. Szeretek, tudok és kimondottan igénylem az időnkénti egyedüllétet. Nem azért mert pihenek, henyélek, inkább gondolkodni, zenét hallgatni úgy, hogy közben nem zavar senki és semmi. Ez már gyerekkoromban is így volt. Ez nem nosztalgia, ez egy igény. Otthon érzem magam.
A Bazsalikom Műfordítói Díj elnyerése milyen érzéseket váltott ki Önből?
– Amikor Bányai tanár úr felhívott és mondta, hogy én vagyok a díjazott, az első pillanatban fel sem fogtam. Váratlan volt, hihetetlen. Mert én egy lépést nem tettem azért, hogy felismerjenek, elismerjenek. Én csak tettem a dolgom. Úgy, csendben, szólón. Elégedett voltam azzal, hogy a Laguna elismeri, tudja, hogy jó műfordító vagyok és ezt nem csak mondták, bizonyította is Dejan Papić igazgató, hiszen rám bízta a művek kiválasztását és egytől egyig szó nélkül elfogadta a választásom. De vissza a Bazsalikom díjhoz. Igen, örülök az elismerésnek. Örültem ott Szivácon annak, hogy aznap sokan mondták: megérdemeltem a díjat. Érezhettem, hogy úgy is gondolták. És ez jólesett, mert ez nem nekem szólt, hanem a munkámnak és nekem kizárólag az volt és marad a célom, hogy a magyar irodalmat itt ebben az országban igazi fényében mutassam be, mert büszke vagyok íróinkra, műveikre.
Kiváló műfordítóként mit tanácsolna a fiatal fordítóknak, hogyan tudják olyan tökélyre fejleszteni ezt az értékes munkát, ahogy az Önnek sikerült?
– Egy mű fordítása nagy felelősséggel járó munka. 10 év alatt több mint 500 műfordítás jelent meg a magyar irodalomból világszerte. Erre büszkék vagyunk, de ugyanakkor azt is jelzi, hogy a remek magyar írók remek műveket írnak. Egy műfordító nagy tudású, komoly gondolatokat közvetítő írókkal áll szemben. Ezeket elsősorban meg kell érteni majd értelemhűen lefordítani. Felelősségteljes munka. Nem könnyű. Olyan munka, amelyet visszacsinálni kiadás után nem lehet. A rossz fordítás mérhetetlen kárt okoz a műnek, az írónak és az olvasónak is. Ezért legyen önkritikus mindenki, aki műfordítással foglalkozik: érti-e az író mondanivalóját, tudja-e majd követni írásstílusát? Ismeri-e mindkét nyelvet annyira, hogy belefoghat egy ilyen komoly munkába. A szótárra ne számítson, mert az nem elég. Érzés kell és persze tudás, hogy a lehetséges szerb szavak közül melyik a megfelelő kifejezés. Sokszor hallottam: jó neked, könnyű neked, mindent elértél. Igen, sokat elértem, de semmi nem jött könnyen, mindenért kitartóan, keményen megdolgoztam. Lelkierőm nagy, ez hajt, ez hozza ki belőlem a sokat, az értékeset, a jót. Fárasztó-e? Igen az, de a fáradság elmúlik, az élmény, a több tudás marad. Soha nem volt elég a tanulásból. Minden érdekelt. Tudni akartam minél többet. Ma is. Az ókori görögök nem írtak gyászbeszédet, csak azt kérdezték: „volt-e benne szenvedély?” Igen, ez a lényeg, mondom én.
