Barátom meséli:
„Ismeritek a szokásomat: ha betérek egy üzletbe, először magyarul köszönök, és leginkább magyarul kérem az árut, számlát is. A reakciók különfélék. Ha magyar az eladó, akkor persze gyorsan szót értünk, bár volt már eset, amikor a pénztáros kisasszony nem mert megmukkanni anyanyelvünkön, mert állítólag a főnöke megtiltotta. Ez szerencsére nem általános, hiszen törvénybe és alkotmányba ütköző, de az önkényeskedő mai vadkapitalisták tőkéjük felhalmozásának mocskos útjain gyakran fittyet hánynak az emberi jogokra, hiszen annyi a kiszolgáltatott munkanélküli... Szóval én bizony elhiszem, hogy a tiltás megtörtént, még ha ezt soha senki sem lesz képes rájuk bizonyítani. Ami a nem magyar boltosokat, eladókat illeti, akadnak azért jó példák is. Ismerek olyat, aki három-négy év alatt egészen tisztességesen megtanult magyarul, de sajnos ez egyáltalán nem általános. Van, aki értetlenkedik, ha magyarul szólnak hozzá, más meg komor arccal, már-már megsértődve vágja ki a ne razumem-ot. Ilyenkor azt csinálom, hogy lassan, tagolva elismétlem a legfontosabb fogalmakat, és mondandómat azonnal lefordítom szerbre. Meggyőződésem ugyanis, hogy kereskedőink csak akkor tanulnak meg bármilyen szinten magyarul, ha erre mi, vásárlók, megtanítjuk őket. Következetesen használva anyanyelvünket. Ezt száz évvel ezelőtt még tudták Bácskában-Bánságban, és az emberek így is viszonyultak egymáshoz: valamirevaló kereskedő, orvos, tisztviselő legalább három nyelven kellett, hogy beszéljen. Magyarul, németül, szerbül. De ismerték egymás nyelvét az iparosok és a parasztok is, még ha nem is akadémiai, csupán hetivásári szinten.”
„Nem hiszem, hogy túlságosan sokra mentél eddigi népnevelői munkáddal” – vetem közbe. – „Nemrégiben hallottam, hogy egy önkényeskedő közvállalati kisfőnök meg akarta tiltani beosztottjainak az egymás közötti magyar beszédet. A botrányt elsimították, de ha netán följelentik, alighanem pórul jár a bíróságon. Ám én azt is problémának látom, hogy a magyarok egy része meghunyászkodik, nem is gyakorolja nyelvi jogait, vagy tán azt sem tudja, hogy léteznek ilyen jogai. Nézd meg a cégtábláinkat: vannak, akik már lemondtak magyar nevükről, veretes családnevüket is beleértve, pedig attól még senkinek sem származott előnye, és mások szemében akkor is magyar maradt, ha S helyett Š-sel, ZS helyett Ž-vel vagy CS helyett Č-vel írta a nevét.”
„Én mégis azt mondom, hogy türelmesnek kell lenni, mondani kell a magunkét, akár százszor is, és a legfontosabb, hogy tetteinkkel mutassunk példát. Persze az embert érik meglepetések, és néha elképedek, hogy még pofonegyszerű igazságokat is mennyre ki lehet fordítani a sarkukból. Nemrégiben beugrottam városkánk örvendetesen megszaporodott magángyógyszertárainak egyikébe, és ahogy szoktam, anyanyelvemen kértem egy doboz aszpirint. Különben a cégtábla két nyelven, nagy, zöld betűkkel hirdeti az üzlet rendeltetését. Ez azonban csak csalétek, mert bent senki sem akar tudni magyarul. A patikus kisasszony nagy, értetlenkedő szemeket meresztett rám, és amikor már a hüvelykujjammal is mutattam az egy számnevet, kioktató modorban közölte az állampolitikai tényt, hogy ez itt Szerbia, és tessék úgy beszélni, hogy mindenki megértsen. A mindenkin ezúttal önmagát értette, ugyanis rajtunk kívül más éppen nem volt a helyiségben.
– Nézze, fordítottam szerbre a szót, ez itt jelenleg tényleg Szerbia, de nem mindig volt az. Vannak, akik egyáltalán nem tudnak szerbül, ön viszont jórészt ilyen páciensekből él. Azt megértem, még ha rosszul is esik, hogy nem szeret bennünket, de azt már kevésbé, hogy nem szereti a pénzt. Ha legalább egy kicsit tudna magyarul, többen jönnének az üzletébe vásárolni.
– Ez engem egyáltalán nem érdekel – csattant fel. És különben is Merkelovával értek egyet, aki azt mondta, hogy minden bevándorlónak meg kell tanulnia az ott élők nyelvét.
– Na látja, ebben én is egyetértek Merkelovával.
Méregtől párás, szép, sötétkék szemei kikerekedtek a meglepetéstől:
– Valóban?
– Igen. Én éppen úgy gondolom, ahogyan ön is idézte a német kancellárt: aki hozzánk települt, az tanulja meg az itt élők nyelvét. Akarom kérdeni: a gospođica mikor is költözött városunkba?”
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
