Érdekes műsort hallottam a rádióban. Neves nyelvészprofesszorok csevegtek a betelefonálókkal arról, mi a helyes a közbeszédben, és mi nem. Az alaprezonancia az volt, hogy a nyelvben olyan, hogy helytelen, nem létezik, mert amit egy réteg a bevett szokás szintjén használ, az már valamilyen úton-módon szabálynak minősül.
Amikor ezt hallottam, éppen zöldbabfőzeléket fogyasztottam, de erre a kijelentésre megállt a kezemben a kanál. Először nem akartam hinni a fülemnek, de aztán rájöttem, csak a szokásos liberális doktrínák egyikét hallom. Mindent szabad, ami nem tilos. A nyelv a maga útját járva csak romoljon szépen, ahogy a tömegmédia és a közösségi portálok nem létező szabálykönyvében írva vagyon, mi pedig kövessük bólogató szamarakként. Ha a tévében, rádióban elhangzó beszédet túl slendriánnak találjuk, nyilván bennünk van a hiba. Ha az írott szöveg hemzseg az olyan kifejezésektől, amelyektől feláll a kezünk szárán a szőr, menjünk orvoshoz.
Köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Vagyis nem ekkora porciót és nem imigyen tálalva. Az rendben van, hogy a nyelv fejlődik, mert ma már nem úgy beszélünk, ahogy Ilosvai Selymes Péter a maga korában, de azért ne tűrjük mélán, ha a nyelvünk egy éles evolúciós kanyarulatot véve fogja magát, és begyalogol valamilyen vakbélre emlékeztető zsáknyúlványba. Tudom, nem jó a párhuzam, de a folyó sem cikázik csak úgy, a maga esze után – nem mintha lenne neki –, mert a vízügyesek ott állnak a partján, és vasszigorral szabályozzák. A nyelvet – ha nem is ilyen drákói módon, de – hasonlóképpen szükséges felügyelni. E nélkül pillanatok alatt telítődne dudvával meg olyan borzalmakkal, amelyekhez képest a texasi láncfűrészes gyilkos csupán kedves előadó egy vasárnapi iskolás teadélutánon.
Amennyiben rám bíznák, ezt a kifejezést például, hogy „amennyiben”, úgy hajítanám ki a rideg és kietlen éjszakába, hogy ballisztikai tanulmányt lehetne róla írni. Honnét keveredett be a szép magyar nyelvünkbe ez a fertelem?! Elszaporodott, akár a padláson tárolt lencsében a zsizsik, szinte teljesen megölve a szép és ősi „ha” szavunkat. Azt vettem észre, hogy ma már nemcsak a jogi nyelvezet affektálós modorában szokás „amennyibenezni”, hanem a tévében is. Politikusok, bemondók olyan természetességgel használják, mint Pista bácsi kaszáláskor a sérvkötőt.
Hosszan sorolhatnám azokat a kifejezéseket és szókapcsolatokat, amelyek bőven kimerítik a magyar nyelv megszodomizálásának fogalmát, de akkor nem jegyzetet kéne írnom, hanem tanulmányt, és ahhoz per pillanat nincs kedvem. Csak néhányat említek meg, remélve, hogy aki ezt olvassa, gondolatban hozzáteszi a maga adagját. Nagyon piszkálja a csőrömet például az, ha valaki „felé” továbbítanak üzenetet, simán „valakinek” helyett. Irtózom attól is, amikor a „való” létigével indokolatlanul kerülök szembe. Remélem, ennek ellenére az „irántam való bizalom” töretlen marad.
(www.regenytar.hu)
