A pancsovai minorita rendház 1850 utáni naplóföljegyzései bizonyára számon tartják a város középiskolája nem kevésbé zaklatott és nem kevésbé kapkodó átalakulási folyamatának részleteit is, amely a határőrvidék katonai intézményeként egészen 1872-ig – a terület polgárosításáig – közvetlenül a bécsi hadügyminisztérium irányítása alá tartozott. „A pancsovai főgimnázium nem tartozik azon szerencsés iskolák közé, amely százados, vagy még régibb múlttal dicsekedhetnék – írta 1898-ban lelkes igazgatója Tordai György, akinek irányítása mellett a századforduló idején fölvirágzott az intézmény. – Még középiskolai alapító-levelet sem mutathat fel, mert egyenest a népiskolából fejlődött ki. De még a rendszeres népiskoláknak sincs itt Végvidéken valami régi múltja, mert csakis a 18. század második felének derekán – amikor az ország egyéb boldogabb tájain a humanisticus szellemben régóta működött és a reformationak, illetőleg ellenreformationak mereven felekezeti czéljait szolgált tiszteskorú gymnasiumokat az első Ratio Edikationis (1777) már egységes tanrendszer mellett az államhatalom befolyása alá vonni törekedett – tehát csak Mária Terézia uralkodása alatt kezdik a Végvidéken a rendszeres népoktatást tulajdonképpen szervezni.”1 A levert szabadságharc után az 1851–1952. tanév a katonai határőrvidéken is az osztrák örökös tartományokra (tehát az egész birodalom, így Magyarország területére is) érvényes, a középszintű oktatás új rendjét megállapító szabályzat, az Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulaen in Östrerreich (Szervezési tervezet) alapján indult. A pancsovai népiskola azonban ettől a tanévtől már cs. k. alreáliskolaként – hivatalosan K. k. Haupt- und vollständige Unterrealschule néven – működött, egészen az 1863–1864. tanévig, amikor jelentős bővítések után főreáliskolává – Kais. Kön. Oberrealschulevá – egészült ki, és a népiskolától elszakadván, teljesen önálló középiskola lett. Pancsova város középiskolájának történetét Tordai György főgimnáziumi igazgató az 1895-ben közzétett A pancsovai állami főgymnasium története című tanulmányában a nehezen nyomon követhető fejlődési folyamatot így foglalta össze: a reáliskola alapítása idejében Pancsova, mint Militär-Gränz-Kommunität, „Magyarországra nézve idegen területhez (serbisch-banater Gränz-Regiment) és a K. k. Kriegsministerium közvetlen kormánya alatt állott katonai határőrvidékhez tartozván, természetesen maga a reáliskola is a ránk, magyarokra nézve egészen idegen, mondhatni külföldi viszonyok ráhatása és uralma alatt teljesen ausztriai rendszerű és szellemű középiskolává fejlődött, s a katonai határőrvidék polgárosítása idejéig (1872-ig) ilyen is maradt. […] Midőn aztán a katonai határőrvidék polgárosításának, tehát az illető területnek a magyarországi szomszédos megyékbe való beolvasztásának ideje 1872-ben bekövetkezett, a pancsovai cs. k. főreáliskola sem kerülhette ki aggódva várt sorsát, mert az is a magyar tanügyi kormány vezetése alá került.”2 Az alreáliskolai tanítók még katonai tisztviselők voltak, akiket külső megjelenésükben és társadalmi érintkezésükben is a katonai fegyelem és szellem befolyásolt. A tanítás hivatalos szolgálatnak számított, ezért a tanórákon, az iskolai ünnepségeken és az istentiszteleteken egyenruhát kellett viselniük. Fináczy Ernő pályájára visszatekintve kellő derűvel emlékezett a kiszolgált hadfiak katedrai botladozásaira.
1872-ben a pancsovai főreáliskola is a magyar kultuszminisztérium irányítása alá került, s ettől kezdve programját és működését a báró Eötvös József és társai által megalkotott, a magyar nemzeti hagyományokra épülő, 1868. évi XXXVIII. népoktatási törvény – majd annak minden későbbi változata – határozta meg. A programot azonban csak egy merőben új, magyar tanári testülettel lehetett érvényesíteni, s ez nem volt egyszerű feladat. Tordai György szerint a főreáliskola „beleszorult ugyan a magyar tanterv keretébe”, de közel egy évtizeden át, egészen az 1870-es évek végéig sok hányattatáson ment keresztül, mert „a német világból visszamaradt idegen ajkú tanerők” nemcsak a magyar tannyelvvel nem tudtak megbarátkozni, hanem a magyar szellemiségen belül sem lelték meg a helyüket, ami azután köztük és az új, teljesen magyar tanerők közt megannyi súrlódás, vita és konfliktus okozója lett, és „károsan visszaható ellentétek” erősen akadályozták az intézet normális működését. Az 1880–1881. tanév volt az első, amely teljesen megújult magyar tanerővel indult, ekkor érkezett az Al-Duna vidékére Fináczy Ernő, Wigand János, Vizoly Zakariás, Rencz János és Kiss Lajos, már a pesti egyetemen diplomázott nemzedéke. Megjelenésük új korszakot jelentett az intézmény életében, hiszen az 1881–1882. tanévben a reáliskola első osztálya helyett gimnáziumi első osztály nyílt, és az iskola arculatot váltva, m. k. állami reál-gymnasium lett, ami csak a kezdetét jelentette az átalakulásnak, amely az 1888–1889. tanévig tartott, amikor az intézet teljes m. k. állami főgymnasiummá fejlődött.3
A határőrvidék 1872-ben történt felszámolását követően az ország déli részén megkezdődött a civil intézményszervezés hatalmas munkája, melyről Steinbach Antal királyi tanácsos, torontálmegyei királyi tanfelügyelő Torontál vármegye és Páncsova törvényhatósági joggal felruházott város tanügyi állapota 1776/77–1889/90 című munkájában (1892) érzékletes képet festett. Az egykori katonai határőrvidék városaiban – így Pancsován is – az állami hivatalokat csak fokozatosan, kellő tapintattal, az alkalmazásban lévő német, szerb és román nyelvű hivatalnokokkal „érdemeik kellő méltatása mellett” lehetett a megfelelő magyar hivatalnokokkal, tanítókkal és tanárokkal felváltani. „A kormány átmeneti intézkedéseit – fogalmazott Steinbach Antal – a legszebb szabadelvűség, sőt mondhatom, hogy a határőrvidéki hivatalnokok iránti legnagyobb jóindulat jellemzi.” Tanúsága szerint a kormány a hivatalossá vált magyar nyelvet csak fokozatosan vezette be, időt adva a régi rendszertől öröklött beamtereknek a nyelv elsajátítására. „Azon határőrvidéki alkalmazottak, akik nem kérték a feloszlatáskor nyugdíjaztatásukat, több éven át megmaradtak hivatalukban azon kötelesség mellett, hogy a magyar nyelvet oly mérvben kötelesek lesznek elsajátítani, mely a hivatalok magyar nyelven való vezetéséhez szükséges” – írta számvetésében a királyi tanácsos. Akadt, aki sikeresen legyűrte a nyelvi akadályokat, aki pedig nem, aki erre nem volt képes, vagy nem is állt a szándékában a magyar hivatalban maradni, négy-öt év múlva még mindig kérhette a nyugdíjazását. A határőrvidék intézményrendszerének átalakítása így is megközelítőleg tizennégy évet vett igénybe. Ezt követően Pancsován már nem csak az állami, hanem a községi hivatalok nyelve is a magyar lett. „A városi tanácsnak tárgyalási nyelve a magyar; a városi közgyűléseken magyar, német és szerb nyelven folynak a tárgyalások, mert a városi törvényhatósági bizottság tagjai közül a többség ma még nem bírja annyira a magyar nyelvet, hogy azt a tárgyalásokon használhassa.”4 1892-ben a magyar nyelv térhódítása a déli határ mentén szép reményekre jogosította a kortársakat.
1872 után azonban még éveknek kellett elmúlnia – miközben a fővárosból és a vidéki nagyvárosokból százával érkeztek a központilag kihelyezett, magasan képzett, nem egy esetben a német nyelvtudás mellett szerbül és románul is jól beszélő közigazgatási és hivatali szakemberek –, hogy az iskolai tanerő mellett, azzal párhuzamosan a sajtóban és a kulturális intézményekben is teret kapjon a magyar nyelv, és vele együtt a magyar állameszme is. Pancsován tizennyolc évnek kellett elmúlnia, hogy a Deutscher Lese- und Geselligkeitsverein helyét a „minden ízében magyar” Páncsovai Társaskör foglalja el, miközben a német dalkör felvette a Männergesangsverein nevet. Nem volt ilyen egyszerű a helyzet a szerb egyesületekkel, melyek elszántan őrizték szuverenitásukat. A lojalitás tekintetében a szerb egyesületek határozottan elutasítók voltak, „beléletükre” a zárkózottság volt a jellemző.
1880-ban Herrmann Antal akkori pancsovai, később fővárosi tanár Martin Imre polgári iskolai igazgató, Zsidó Domokos vámhivatali ellenőr, Láng Mihály polgári iskolai tanító, Lócz József városházi hivatali főnök, és Randl Ferencz tanító társaságában megalapította a város első magyar egyesületét, a Pancsovai magyar dalkört, melynek munkájában nagy szerepet vállalt Radda Mihály, „a város egyik leghazafiasabb német polgára”, akit az egyesület tiszteletbeli tagjává is választottak, és Bäyer Ferencz főreáliskolai tanár.5 1884-ben, a volt kormánybiztos Gromon Dezső búcsúestjén merült fel egy, a nevét viselő magyar nyelvterjesztő egyesületet megszervezésének az ötlete, melynek „czélja leend minden nemes czélú magyar ügynek erkölcsi és anyagi támogatása”. 1886-ban azután – Pancsova város főispánja, rudnai Nikolics Sándor, Dessewfy Izidor nyugalmazott törvényszéki bíró, Kiss Mór ügyvéd és Kéry Gyula, későbbi főispáni titkár vezetésével – ebből az asztaltársaságból alakult ki a sok éven át sikeresen működő Gromon Dezső egylet, amely külön hangsúlyt fektetett az olyan középiskolások megjutalmazására, „kik idegen anyanyelvük dacára a magyar nyelvet elsajátították”, és tanulmányaik során jó előmenetelt mutattak. Antal József állami alügyész, Gerdanovics Sándor kir. törvényszéki bíró, Herglocz Antal kir. törvényszéki elnök és Dózsa Imre polgári iskolai tanító kezdeményezése nyomán 1886-ban alakult meg a Pancsovai Társaskör is, mely amolyan kaszinóként működve a magyar társas összejövetelek szervezését, hírlapok olvasásának népszerűsítését, kölcsönkönyvtár felállítását tűzte ki céljául, amellett „felolvasások és mulatságok rendezése által előmozdítani a művelt társas életet”. Steinbach Antal bevallása szerint azonban e három magyar egyesület már soknak bizonyult ahhoz, hogy valamennyi sikeres munkát végezzen: Pancsován nem volt annyi elkötelezett magyar hivatalnok és közéleti ember, akik megtölthették volna az egyébként lelkesen szervezett egyesületeket.6
1885-ben – amikor a pancsovai hivatalokban és intézményekben is némileg konszolidálódni látszott a magyar szellemiség – Kiss Lajos főgimnáziumi történelem tanár Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig című történeti-földrajzi értekezésében Pancsovát a Temes és a Duna találkozásánál elterülő vidék legjelesebb településének tekintette, amelynek lakói földműveléssel és halászattal, szerény kézműiparral, és mindenek felett gabonakereskedéssel foglalkoztak. A pancsovaiak látták el Szerbia fővárosát, Belgrádot és Zimonyt mezőgazdasági termékekkel, tejjel, vajjal, tojással, szárnyasokkal, főzelékneműekkel és gyümölccsel; árúikat vízi úton – az olykor három kilométer széles Dunán –, a naponta négyszer közlekedő gőzhajókon szállították a folyó túlsó partjára. Lakosainak száma az 1880-as években 18.000 lélek, akik közül 10.000 szerb, 7000 német és 1000 magyar ajkú volt. „A lakosság közszelleme sok tekintetben elüt a többi magyarhoni városokétól – írta Kiss Lajos –, de e felett nem is csodálkozhatunk, ha tekintetbe vesszük, hogy Pancsova csak 1872-ben kebeleztetett be, csak azóta tartozik tulajdonképpen Magyarországhoz. A németek közt még akadnak »nagy németek«, a szerbek között »ultrák« vagy »omladinisták«, kik a jelenlegi magyar korszakot csak ideiglenesnek tartják. Általában véve a polgárság legnagyobb része jó hazafi s a »magyar állameszme« iránt hovatovább erősödik a tisztelet és ragaszkodás. – S hogy ne legyen oly komor a társadalomról alkotott kép, nyomban hozzátette: – A szerb és német ajkú ifjak egymással versenyezve tanulják a magyar nyelvet a gymnasiumban és polgáriban. Szóval a város, mely még 1848-ban az »odbor« egyik székhelye volt, mindinkább simul a hazai alkotmányos viszonyokhoz.”7 1900-ban, a magyar gimnáziumok, főgimnáziumok, polgári iskolák, kaszinók és polgári egyesületek virágzása idején Torontál vármegye összlakosság 590.318 fő volt, ebből Pancsova városa 19.044, a pancsovai járás 47.857 lelket számlált. Nagybecskereknek 26.407, Nagykikindának pedig 24.843 lakosa volt.8 Pancsova, a maga feszültségekkel teli, mélyen a polgári világ felszíni jelenségei alatt izzó nemzetiségi indulataival is volt annyira konszolidált közösség, hogy képes volt megteremteni a korszerű tudományok és művészetek iránt fogékony közönségét, mi több, táguló láthatára polgárait nyitottá tette az új kihívásokkal szemben is; volt ereje kellő szellemi útravalóval ellátni az olyan értékes fiait, mint amilyen Lambrecht Kálmán, a későbbi ornitológus, az őslénytan világhírű tudósa volt, aki a kora gyermekéveiben a Temes-menti füzesekben barangolva jegyezte el magát a tudományokkal.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg)
