A harminc nyelvre lefordított A fehér király után kilenc évvel látott napvilágot Dragomán György Máglya című regénye. Több mint négyszáz oldalas, terjedelmi és narratív struktúráját illetően is nagy formátumú alkotás. Kétségkívül 2014 egyik, vagy a legsikerültebb, különböző értékelési toplistákat vezető regénye, tehát kritikai és befogadói recepciója is megegyező sávon halad.
A vajdasági (illetve: a vajdasági magyar irodalmat ismerő) olvasó leginkább Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje (2013) című regényével rokonít(hat)ja; mindkét regény a kelet-(közép-)európai diktatórikus rendszerek bukását követő időszak érzelmi/erkölcsi hiátusában a múlt történéseit felfedni és megérteni igyekvő elbeszélő(k) látásmódját érvényesíti. Ugyanakkor a Máglya mesélője egy tizenhárom éves, épp csak a felnőtté válás útjára lépett lány, Emma, míg a Neoplantában két idősebb ember, egy szerb fiákeres és egy magyar író folytat párbeszédet a történelemről. De Emma is a felnőttektől, elsősorban nagyanyja (a könyvben tipográfiailag is elkülönülő) meséi révén szerez tudomást a távolabbi és a közelmúlt eseményeiről, egyéni és közösségi tragédiákról, titkokról, bűnökről, elkövetőkről és áldozatokról. Másrészt, a Neoplanta fő diskurzusába is beékelődnek különböző perspektívájú beszédszólamok, többek között a fiatal Lazo Pavletić tapasztalatai (pl. az apjától vagy az anyjától hallott történetek a múlt háborúiról és gonosztetteiről), illetve a gimnazistaként Újvidékre érkezett majdani író élményei a nyelvi és etnikai különállásról, a rendszerbeli/hatalmi visszaélésekről (pl. Sólyom Alajos főpincér beszéltetése, idézése révén). Mindkét regény családtörténeti narratívákat is mozgat. Az elbeszélés iránya a titok/titkok felfedése és megismerése felé halad. A titok és az elhallgatás gonosztetteket (illetve általuk kiváltott feldolgozhatatlan traumákat) takar, amelyeknek tárgyiasult képét (a Máglyában és a Neoplantában is) tömegsírok jelentik. A Dragomán-regényben a régi téglagyár rejti a sorozatlövések áldozatainak tetemeit, míg a Végel-regényben a katolikus temető jelöletlen parcellái, illetve a Duna hullámsírja .
Alapvető paradoxona mindkét regénybeli elbeszélésnek, hogy legtöbbször lehetetlen éles határt vonni bűnösök és bűntelenek, gazemberek és áldozatok között. Hős-e vagy gonosztevő Emma nagyapja, aki állítólag együttműködött a belügyi szervekkel? Elítélhetők-e azok a személyek, akik több hatalommal is együttműködnek (pl. a Végel-regényben Török Miklós apja, aki ugyanazon az erkélyen ünnepelte Bocskai-felöltőben 1942-ben a honvédek bevonulását Újvidékre, majd a partizánokat 1944-ben vörös csillagos partizánsapkával a fején, miközben egyik alakommal sem szeretett volna ott lenni – végül ez utóbbi hatalom állítja hadbíróság elé, végezteti ki, majd minősíti posztumusz háborús hőssé). Élhet-e büntetlenül az a fiatalember (Lazo Pavletić), akit a partizánok arra kényszerítenek, hogy maga végezze ki – saját élete fejében – magyar, illetve német nemzetiségű legjobb barátait. Szinte megegyezésig hasonló történet Emma nagyanyjáé, aki zsidó barátnőjét és annak családtagjait bújtatja, de amikor rajtuk ütnek – saját maga és a szülei (egyébként sikertelen) megmentése érdekében – elárulja a rejtekhelyet. Egyedül túlélve a rettenetet majdnem teljesen beleroppan a bűntudatba, miként Lazo Pavletić is a szó szoros értelmében „belehal” az igazság elbeszélésébe.
A Végel-regény címében jelöli az elbeszélés terét, a többnevű Újvidék (Neoplanta, Novi Sad, Neusatz) várost. A Máglya tere elvileg meghatározatlan, bármely, a kommunista erőszakhatalmat tragikus események közepette leváltó kelet-európai térség lehet. Másrészt, életrajzi körülmények, A fehér király kontextusa, valamint a szövegben előforduló referenciális utalások (pl. szekusok, a tüntetőkre kilőtt sortűz, a megyei kórházból elhurcolt és eltüntetett halottak, a diktátor lelövése etc.) nyomán azonosítjuk/-hatjuk a várost Temesvárral. Ugyanakkor ezek a referencialitások – ellentétben a várostörténeti narratívát görgető Végel-regénnyel – nem állnak szekunder jelentés szolgálatában sem a társadalmi tabló, sem a családtörténeti elbeszélés szempontjából.
A történet, amelyet Emma egyes szám első személyben mond el (rövid, lüktető, az elbeszélő érzelmi állapotához idomuló intenzitású mondatok révén), alig néhány hónappal a diktátor lelövését követően veszi kezdetét. Kezdetben nem is tudjuk a nevét, csak az elbeszélés előrehaladtával derül ki, hogy ugyanúgy hívják, mint a nagyanyját. Beszédszólamába nagyanyja életnarrációja/vallomása ékelődik. A tipográfiailag elkülönülő szöveg az elbeszélés és az elbeszélő „megkettőződése”-ként hat a regényben. Azok a történetek (a holokauszt traumája), amelyeket – az unoka történeteit a múlt tükrében láttatva – elmond, olyan érzetet és hatást keltenek, mintha – más időben, más szereplőkkel, de azonos vagy hasonló konfliktusokkal, erőszak-ideológiákkal és tragédiákkal – folyamatosan ismételné magát a történelem.
Emma szülei közlekedési balesetben életüket vesztették, ezért a lány árvaházba kerül. Néhány hónappal később azonban – egy, a diktatúra megdöntésében kulcsszerepet játszó városból – eljön érte a nagyanyja, akinek létezéséről nem is tudott. A konfliktusról, amely a nagyanya és a lánya, Emma édesanyja között húzódott olyan erővel, hogy az anya még a szülei kilétét is titkolja, csak lassan lebben fel a fátyol. Ezekből a töredékekből azt sejtjük, hogy a lány szülei és nagyszülei között erős ideológiai nézeteltérés volt, illetve, hogy Emma anyja képtelen volt megbocsátani a múlt rendszer, illetve a forradalom idején kompromittálódott, gyanúba keveredett szüleinek. Ez a gesztus a család harmadik nemzedékéhez tartozó, felnőtté érő Emmára marad: ő lesz az, aki az egymással konfrontálódó „igazságok”, eltérő perspektívájú elbeszélések között képes kompromisszumos, a feloldás és feloldozás eljárását jelentő utat találni. Miként az analógiás alapon értelmezett Végel-regényben, a Máglyában is több „arca” van az igazságnak, több jelentése a történeteknek. Azok, akik rátámadnak az ismeretlen városba érkezett „idegen”, a családját érintő vádakról mit sem sejtő lányra, a nagyszülőkben kollaboránsokat látnak, míg mások – így a futóedző Pali bácsi, a nagyapa barátja – a tények feltárásával szeretnének igazságot szolgáltatni. Emma ezekben az eseményekben játszik kulcsszerepet: pl. amikor a nagyapja hagyatékában megtalálja azt a térképet, melynek segítségével Pali bácsi rátalál a forradalom elesettjeinek tömegsírjára, vagy amikor rájön arra, hogy a titkosszolgálati dokumentumok, amelyeknek eltüntetésével a nagyanyját vádolják, azokban az „üres”-nek mondott – majd a földi maradványok előkerültével funkciótlanná vált – koporsókban vannak, amelyeket az eltűnt holttestek helyett hantolt el a forradalom után konstituálódott városi hatalom. Vagyis: noha a valódi bűnösök és áldozataik között nagy űr tátong, lehetetlen és nem szabad kiegyenlíteni őket, közöttük létezik egy olyan tartomány is, ahol az emberi tehetetlenség és gyarlóság, a félelem, vagy akár a gyávaság esetei foglalnak helyet. Ebben a világban Emma nagyapja egyszerre lehet a szekuritátéval együttműködő áruló, aki a lelkiismeret terhe alatt felakasztotta magát, de lehet olyan hős, aki feláldozta az életét másokért. Sőt, lehet a kettő egyszerre. Dragomán György regénye azt is érzékletesen ábrázolja számunkra, hogy milyen közel van egymáshoz, s milyen gyorsan átcsúszhat egymásba a hősi és a martalóc létforma, a szabadságért tüntető tömeg és a garázda csőcselék magatartása. Ennek kulcsjelenete, amikor az elbocsátások miatt tüntető vasgyári munkások (ugyanazok, akik kulcsszerepet játszottak a diktatúra megdöntésében) a múlt rendszer embereinek (pl. Emma nagyanyjának) a meglincselésére készülnek.
Az egyszerre létező többféle igazság jelenségét mutatja meg a múlt tükrében a nagyanya azzal, hogy elmeséli saját második világháborús történetét, amikor legjobb barátnőjét, a zsidó Bertukát (később annak testvérét, Miklóst, aki nem mellesleg az ő titkos szerelme, illetve Batykót, Bertuka távoli rokonát és szeretőjét) a saját fáskamrájuk vermében bújtatja el. Amikor azonban rájuk törnek a nyilasok – abban a reményben, hogy szülei és ő megmenekülhetnek –, elárulja őket. A szüleit, a nagybeteg édesapját és a saját testével őt védelmező édesanyját a szeme láttára lövik agyon, miképp Bertukáékat is. Mi több, maga úgy marad életben, hogy Bertuka és Batykó utolsó erejükkel rátámadnak a fegyveres katonára, s őt épp az elárult, haldokló Batykó biztatja menekülésre. Olyan kilátástalan élethelyzetek ezek a történelem sodrásában, amikor majdnem lehetetlen megtalálni a helyes utat, s nem lehet elkerülni a végzetet. Amennyiben a fiatal lány nem bújtatja el az életéért könyörgő Bertukát, kegyetlen és a barátnője vesztét okozó árulóvá lenne, viszont emígy saját családja halálos ítéletében működik közre. A rájuk törő nyilas katona először nem találja meg a fáskamrában rejtőzködőket, úgy véli, elmentek már, tehát Bertukáék megmenekülhetnének, viszont őt biztosan kivégezné. Persze feloldhatatlan, megoldás nélküli szituáció. Hiszen, ha a véletlen körülmények nem játszanak közre, a fiatal Emmát egyábként is – a rejtőzködő zsidók rejtekhelyének felfedése ellenére is – megölte volna a katona. Árulását az életbe maradásért való küzdelem utolsó reménye idézi elő, életét pedig kétszeresen is mások (először az anyja, majd Batykóék) önfeláldozása menti meg. Nagyon hasonló helyzet áll elő Lazo Pavletić történetében is. Őt a partizánok állítják válaszút elé. Hűségét bizonyítandó neki kell kivégeznie fasisztának titulált magyar és német barátait. Ő – állítólag – meghútza a ravaszt. Vajon mi a helyes magatartás? Hányan lennének olyanok, akik a másik megoldást választanák? És túl lehet-e élni lelkileg és fizikailag is egy ilyen traumát. Mindkét történet azt mutatja, hogy nem (egészen). S akkor miben lehet hinni? A Máglya hétköznapi mágiát életre hívő elbeszélésrétege azt sugallja: a csodában. Abban, hogy léteznek még önfeláldozó emberek: hősök. Vagy – a másik alternatíva szerint –: a megbocsátásban. Emma boszorkánynak mondott nagyanyja mágikus hitének legfontosabb tétele: a hit erejében kell hinni.
Máglya című regényében Dragomán György a szerelemtől, a harag és a bosszú érzelmein át a gyűlöletig, illetve ezeknek ellentétéig: az önfeláldozó szeretetig és a megbocsátó hitig kifejezetten nagy szenvedélyeket mozgat. Ezekhez alkalmas beszédmódokat találva különleges, intenzív atmoszférát teremt a regény világán belül. Nagyon érzékletesen fejeződik ki pl. a szülei halálhírével szembesülő kislány lelki válsága, ami az érzelemkitörések különböző változataiban jut kifejezésre, a hírt hozó rendőrnőre való rátámadás reakciójától az időtudat ideiglenes kikapcsolásán át az anya fizikai létének utolsó jeleit (a lefolyóban eltűnő hajszálakat) is elveszítő gyermek reménytelenségéig. Hasonló megrázó erejű, dinamikus elbeszélés jeleníti meg – a kezdetben ellenséges és ellene (értelmetlen) bosszút szomjazó – osztálytársa, a tüntetőkre kilőtt sortűzben az ikertestvérét elveszítő Krisztina történetét is. A lány, akinek a szeme láttára, a kezét szorongatva hal meg a testvére, egy kisgyermekkori eseményre – amikor féltékenységből kicserélte az ajándékba kapott babáikat – vetíti vissza a történéseket: úgy véli, „elcserélte a sorsát” Rékáéval. Hasonló „csere” játszik közre a nagyanya történetében is, aki – a bűntudatba beleroppanva, szó szoros értelmében a „földbe ásva magát” – úgy érzi, mások helyett él tovább.
A címadó máglya kifejezés több értelme és képe nyer alakzatot a regényben. Máglyán égetik el a szekusok a leleplező dokumentumokat, máglyát raknak a hatalmi jelképekből (az elnök és elvtársainak fényképeiből etc.) az árvaház lakói, de ezt teszi a két Emma, a nagyanya és unokája is – a múlthoz kapcsolódó bűntudat felszabadítása reményében – a nagyapához fűződő emléktárgyakból. Tűzön égetik el szimbolikusan a rosszat, s így tisztulnak meg a nem kívánatos, tisztátalan dolgoktól, pl.a tetvektől és a rémálmoktól. A tűz fogalma hétköznapi és mágikus értelemben is jelentést alkot. Beidéződik a boszorkányégetés középkori emléke, hiszen a nagyanyát boszorkánynak tarják, és a csőcseléket vezető Diszkosz Gyurka úgy akarja megbüntetni a spiclinek titulált személyeket, hogy motorolajjal lelocsolt gumiabroncsokat gyújtanának meg a nyakukban. De a máglya képe jeleníti meg a lélekben (Emma lelkében) tobzódó szenvedélyeket is.
Van egy jelenet a regényben, ami a legösszetettebb képét és metaforanyelvét vetíti elénk a történetben működő jelentéseknek. Az árvaház udvarán, ahova Emma a szülei halálát követően kerül, a megdöntött diktatúra jelképeiből rakott máglya helyét korom és pernye jelöli. Ebbe görgeti bele akaratlanul Emma a hóembernek szánt hógömböt, miáltal a vakító fehérségébe a korom feketesége „ront bele”. Minden jóban és szépben ott van a rossz és a csúnya jelentése? Vagy: semmi sem tiszta fehér.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
