Az Életjel Kiadó gondozásában jelent meg a tavaly ősszel elhunyt Gulyás József összegyűjtött verseinek első kötete. Ez az 1955–1959 és az 1960-tól 1965-ig terjedő két – elkülönülő – fél évtized költeményeit tartalmazza, Bence Erika szerkesztésében. Tolnai Ottó recenziójából idézzük az alábbi gondolatokat:
– Miközben Gulyás József összegyűjtött verseit ajánlom kiadásra, csak azt szeretném előrebocsátani, egyértelműen ott látom őt legjobb költőink között. Konczra gondolok, Fehér Ferencre, Domonkosra, Ácsra, Papra, Zákányra, Brasnyóra, Böndörre, Ladikra, Sziverire és Fenyvesi Ottóra például. Csak most látszik igazán, hogy sorban készülnek az összegyűjtött művek (Fehér és Ács után Koncz és Sziveri, majd mostanság Domonkos és Gulyás), milyen jelentős költészet ez, milyen különös és fontos helyet foglal el benne Gulyás életműve. Ez a szikár, keserű, melankolikus, ám ugyanakkor radikálisan, vadul, nagyon-nagyon mélyről – gondoljunk muzsikus édesapjára, aki Király Ernő egyik legjelentősebb adatközlője volt, arra az ólra, melynek résén, mint mondja, virágének tiszta aranya csorog –, milyen nagyon-nagyon mélyről pörölő költészet:
Haraggal nézek vissza
Mindenre, magamra.
Költészetével foglalkozva mindig utaltam egyik gyakran fel-felbukkanó figurájára – hősére, aki veszélyes időkre készülve, kis motyóval, kis pillekofferrel közlekedik, valami magvakat őriz, valami sűrű kondenzált fényt, állandóan készen a menekülésre… Ám most, az összegyűjtött művek előkészítésekor mégis az Ecce homo soraira kell gondolnunk, amelyek most tényleg a kételyekre adott válaszként olvashatóak, amit titkon maga is sejtett, azért dolgozott volt az utolsó pillanatig olyan feszülten, kitartóan:
Ime az ember,
kis utazótáska,
benne fogkefe, pizsama,
nem tudom,
mikor lehetek büszke újra
s méltó magamhoz. Ime az ember,
tört derékkal, súlyosan,
mégis könnyedén.
