Kevés, és nem is fejezi ki teljességében a lényeget, ha azt állítjuk, Márton László epébe/vitriolba mártott tollal írt parabolaregényt a magyarországi, azon túl a kelet-közép-európai diktatórikus (kommunista) rendszerek („köztársaságok”) létrejöttéről és működéséről. Nem lehet persze nem gondolni a Békés megyei, 1944 decemberétől 1945 februárjáig működött Vésztői Köztársaságra mint egyik lehetséges mintára, nem lehet nem általánosítani, rávetíteni a képet a Magyar Köztársaság (később Népköztársaság), vagy bármely más, kelet-európai szocialista államformáció megalakulására, vagy – bár ezt az író egyik interjújában, ha nem is tartotta lehetetlennek, de nem is gondolja adekvát eljárásnak – mindezen túl a jelen elé tartott görbe tükörnek értelmezni.
Noha a Vésztői Köztársaságról Gazdag Gyula A bankett címmel 1979-ben dokumentumfilmet készített, amelyet először nyilvánosan 1982-ben vetítettek le – valójában igen keveset tudunk magáról a történetről, a Rábai Imre által alapított „nyakig szegények” köztársaságáról, ahol szó szerint értelmezték és valósították meg a proletárdiktatúrát. A Gazdag-film szándékoltan semmilyen eszközzel nem értékel, a vallomások és visszaemlékezések alapján – a befogadói megítélésre bízva – spontán ütközteti a nézeteket. Ami a filmben többértelmű, nevezetesen az alsóbb néprétegek, a tanulatlan köznép hatalomban történő szerepvállalása, ennek következményei – a Márton-regényben földbe döngölő, rémületes szatíraként, társadalmi anomáliaként jelenik meg. Nevetnénk is rajta, az oltári hülyeségeken, a legképtelenebb történeteken, a csattanós anekdotákon – ha többségük, legalábbis az alapmotívumok szintjén, ne számítana a szó szoros értelmében vett véres valóságnak. A hülyeség-pálmát mindenképpen a Sztálin lánya, Világszép („sokatbaszott”) Szvetlána megmentése érdekében a Hold túlsó oldalára indított expedícióról szóló (ál)mese viszi el. Természetesen képtelenség. De attól még – a szatíra természetének megfelelően – mechanizmusaiban, abszurdumaiban, metaforáiban és torzképeiben tökéletesen igaz, nagyon is valóságos; mint а nyomdaipari vállalat élére kinevezett analfabéta juhász, vagy a Demokratikus Nőszövetség elnökeként végrehajtó hatalomra szert tett Mariska néni története, akinek áldásos ténykedése nyomán olyan „sarkalatos jogszabályok” kelnek életre, miszerint „Hömpölyzugban a nők a nemtudás mindentudását mostantól nem azzal a fordulattal fejezik ki, hogy »faszom tudja«, hanem azzal, hogy »pinám tudja«” (31).
A 21. századi történelmi narratívát – a múlt elbeszélésnek hagyományos verifikációs eljárásai (pl. a történetírás argumentumrendszere) helyett – textuális összefüggések, a múlt elbeszéléshagyománya, a másik irodalom legitimálja. A mi kis köztársaságunk 19. századi történeti és irodalmi vonzatait többek között Johann Gottlieb Fichte (1762–1814) Der geschlossene Handelsstaat (1800), magyarul A tökéletes állam címmel megjelent utópiája, illetve Arany János A nagyidai cigányok (1851) című eposzparódiája jelent(het)ik. A zárt kereskedőállam működéséről szóló, a szocialista állambölcselet által alapműnek tekintett Fichte-utópia 1943-ban jelent meg a Phőnix Kiadó gondozásában Rózsahegyi Zoltán fordításában. Ez az a könyv, amely a regény egyik kulcsszereplőjének, az „élet és halál urá”-nak” nevezett hömpölyzugi főideológusnak, Najmánnak a táskájából előkerül, s amelynek tételei vulgár-értelmezésben kerülnek be a hömpölyzugi köztársaság közéleti szerveződésébe: „Városunk lakói közül többen is látták már ezt a könyvet. Esztráng tanár úr, aki az iskolaigazgató és a református lelkész menekülése óta a legkiműveltebb emberfő a mi kis köztársaságunkban, azt mondogatja rá, hogy ez egy utópia. Az utópiáról a felszabadult agrárproletárok azt sem tudják, hogy azt eszik-e vagy isszák. A szélesebb látókörű, világot járt kubikosok viszont kötik az ebet a karóhoz, hogy igenis isszák, elvégre pia. Utónak pedig attól utó, hogy mindig utólag isszák, utóbb a kelleténél. Ők bizony igen sok utópiát beszoptak Újpesten, a vasútállomással szemközti csapszékben, amikor a Népszigetnél készült a töltés.
A haladó iparosok viszont meg mernének esküdni rá, hogy az »utópia« egy olyasféle varázsige, mint az »abrakadabra«, és maga A tökéletes állam is egy mágikus ábrákkal telerajzolt varázskönyv, mellyel Najmán hol hóvihart és forgószelet kavar, hol pedig megidézi Kun Béla szellemét, és órákig társalog vele.” (32)
Márton László Testvériség-trilógiájának második darabjában, A mennyország három csepp vérében (2002) szó esik többek között a Tzingáriász című álom-vígeposzról, amelynek referenciális alapját vizsgálva nem tudunk nem Arany János A nagyidai cigányok (1851) című eposzparódiájára, pontosabban az által megjelenített 16. századi anekdotára utalni, melynek lényege, hogy a Nagyida várát védelmező magyar főemberek reménytelennek látva helyzetüket „kereket oldanak”, s a – vajdájuk, Csóri révén a Nagy-Cigányország megalapításáról delíriumos álmot dédelgető – cigányokra bízzák a vár védelmét. A cigányok vesztét természetesen az ostobaság okozza: részegen puskaport nem kímélő őrült lövöldözést rendeznek, majd a vélt túlerő miatt visszavonuló németek után kiabálnak: szerencséjük, hogy elfogyott a lőszerük, egyébként lekaszabolnák őket. A mi kis köztársaságunkból nem hiányzik sem az idegen hadsereg (a Polkolnyikov elvtárs vezette orosz különítmény), sem a cigányok (a Párizs névre hallgató cigánytelep lakói), sem a delírium tremens okozta látomás (Mátrai és Mrázik elvtársak pl. bika alakú felhő képében küzdenek meg egymással a Hömpölyzug feletti égen), sem a bornírt erőszak. Sőt, tobzódik.
A forradalom emlékét keserű iróniába oltó A nagyidai cigányok főszereplőjét, a nemzet nevében „nagyot álmodó” Csóri vajdát, Kossuthtal azonosította a referenciális olvasás. A várvédők nevei (Akasztó, Nyúlláb, Degesz, Vigyori, Kolos, Gyügyü, Pityke, Toportyán, Bugyi, Káka, Habók, Irha, Diridongó, Süsü, Juhgége, Hubi, Csucsuj, Csimaz) jellemre vonatkozó utalást rejtenek. Beszélő neveknek nincs híján A mi kis köztársaságunk sem. Ilyen pl. Puprakel a kanászból lett küldött, vagy Gajdos, a juhász ugyane szerepben, Ordas, Verő, Rónai, Dömper, Dózer a kommunista elvtársak, pártbizottsági tagok, ÁVO-sok, Rilke, Samsa és Kaffka rendőrök, vagy akár Totyis és Zúzós náci kápók nevei, illetve a különböző pártfunkcionáriusok, Bolhányi, Tetűnyi, Poloskányi etc. jellemző elnevezései. A néven nevezettek (Sztálin és Rákosi elvtárs) mellett számos olyan név bukkan fel, amely valós „mintájára” mutat. Mátrai, Hömpölyzug Köztársaság elnöke nevének hangalakja kétséget kizáróan Rábai Imre, a Vésztői Köztársaság első és egyetlen elnökének nevére asszociál; a regényben többek között utalás történik arra a mozzanatra is, miszerint Rábai–Mátrai „elnök”, miközben a kommunista nómenklatúra csak a főtitkár tisztségét ismeri. Mezei elvtárs Erdei Ferenc alakját formázza, a Dömper név Tömpe András, a Dózer Péter Gábor állambiztonsági vezetők nevét rejti, a Pestre költözött Sonka nevű koszorús költő pedig Sinka István. Történetalkotó elem Tömpe és Péter ténykedése az államvédelmi osztály megalakítása terén, versengésük, illetve a Tömpe (a regényben Dömper) nevéhez fűződő szentesi Lakos József rendőrparancsnok (a regényben Kaffka) brutális meggyilkolásának esete. A Hömpölyzug nevében rejlő Hömpöly a város mellett „hömpölygő” folyó nevét jelöli (Vésztő mellett a Sebes-Körös folyik), míg a második névelem, a „zug” nyilván az elszigeteltség jelenségére utal. A Móricz regényírására – ahol Debrecen neve Zsarátnok – reflektálva mondja az elbeszélő a megyeközpontról (feltehetően Békés!), hogy legyen a neve Állóvíz. Nem nehéz a regénybeli Dögvészpuszta internálótáborainak valós mintáit sem azonosítani.
A mi kis köztársaságunk a kegyetlen szatíra eszközeivel jeleníti meg a létrejött hömpölyzugi kommunista miniköztársaság és általában a szocialista magyar államgépezet vallásellenességét, illetve az egyházi tisztségviselők és hívek üldöztetését, likvidálásának eseményeit. Pl. a rejtőzködő Csóványos katolikus plébános után hajtóvadászatot indítanak, minthogy „a hatalomátvételkor Mátrai kijelentette: Istennek nincs helye a mi kis köztársaságunkban; Istennek nem állítottunk ki tartózkodási engedélyt, de még átutazó vízumot sem.” (10) A „stupid” kommunista retorika, a különböző ideológiák és elméletek (pl. Platón vagy Fichte államelméletei) vulgár-értelmezésének „hót komoly” kifejtése és tálalása a leleplezés hatásos eszközeként funkcionál a regényben. Najmán főideológus elképzelése a tökéletes államról a következő: „[ … ] két legfontosabb varázsigéje: autonómia és önigazgatás. Igaz ugyan, hogy a tökéletes állam határait egyik irányban sem lehet átlépni – ezt az a határőr-hivatásrend teszi lehetetlenné, amelytől már Platón is ábrándozott –, de az államhatárokon belül az állampolgárok maguk alakítják a sorsukat.” (108) A valóságban Rábait letartóztatják és internálják, a kiszabadítására gyülekező helybélieket megfélemlítik. Kiszabadulását és hazatérését követően nem vállal közéleti szerepet, a pártba sem lép be. A központosító államhatalmat a regényben Mrázik elvtárs testesíti meg, vele folytat Mátrai állandó küzdelmet, de a kommunista államhatalom (a tökéletes állam) eszméjéből Najmán állambölcseleti alapvetését olvasva ábrándul ki. A főnix-allegóriát (itt a Fichte magyar kiadását megjelentető kiadó neve: Phőnix) vetítve rá a „nagytörténetre” (a szocialista államgépezet létesülésére) megjósolja a tőkés állam „porából való megelevenedését”, azaz jelenünk történéseit.
Márton László azt mondja – általunk a regény aktuális világunkra reflektáló és célzó jelentései, illetve a stupidizmus kapcsán már hivatkozott – az Irodalmi Jelenben közzétett interjújában, hogy egy swifti vagy egy gogoli szatíra úgy hat „mintha hegycsúcsra kapaszkodnánk fel általa, kitekintést ad önmagunk nyomorúságából” (http://www.irodalmijelen.hu/2014-okt-31-1407/vesztotol-hompolyzugig). Szándékai szerint egy ilyen „felemelő” rálátást nyújt saját történetünkre A mi kis köztársaságunk is. Azt gondolom igen. És miközben „kiemelkedünk” és kacagunk rajta, a „betonba veri a fejünket” ez a regény.
Márton László, amikor nem regényt ír(t), akkor nagy és nemcsak irodalom-, hanem kultúrtörténeti szempontból is fontos műveket, pl. a Faustot, Luther Márton Asztali beszélgetéseit, illetve Gottfried von Strassburg Trisztánját fordítja/fordította magyarra. Ez utóbbi munkájának részleteibe és műhelytitkaiba nyerhettünk betekintést a Létünk (amelynek szerkesztőségi tagja) 2010-es évi kettes számában megjelentetett műhelytanulmánya (Irány a szépség – Gottfriedről és verses regényéről), jegyzetei és a fordításból közzétett részlet alapján.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
