Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kontaktzóna című rendezvénysorozatában február 25-én Ladik Katalin író, költő, performer vendégeskedett, beszélgetőpartnerei dr. Samu János Vilmos, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar Nyelvi, Irodalmi és Kommunikáció Tanszékének asszisztense és Ternovácz Dániel, a Magyar Tanszék negyedéves hallgatója voltak. A rendezvényt dr. Csányi Erzsébet, a Magyar Tanszék vezetője nyitotta meg, köszöntőjében felidézte a 70-es és 80-as évek Újvidékének neoavantgárd és konceptualista művészeti légkörét, melynek szerves részét képezték a Ladik-performance-ok, továbbá röviden bemutatta Ladik Katalin művészetének sokoldalúságát és néhány szóval jellemezte költészetét. Függőbeszédes utánmesélés helyett az alábbiakban következzenek a beszélgetés részletei.
Samu János Vilmos: Három olyan problémát tudnék kijelölni, amit nagyon fontosnak érzek Ladik Katalin művészete szempontjából. Az egyik elsődleges probléma, vagy provokációja a nemzetközi performance művészetnek az egy nagyon érdekes konceptuális együttállás, ami már valahol a 70-es évek elején megtörtént Ladik Katalin művészetében. Ladik Katalin művészete értelmezésekor döntő szempont az, hogy a neoavantgárd, a jugoszláv neoavantgárd, az a vajdasági miliő, amelyhez Ladik Katalin is tartozott, tulajdonképpen nem gondolkodott női alkotóban. Van egy specifikuma Ladik Katalinnak, mégpedig a gender probléma, a nőiség, amelynek ő nem tudatos, nem konceptuális artikulációját hozta létre, de minden megnyilvánulásában tulajdonképpen ezt a fajta halmozott minoritást emelte ki, domborította ki, és e tekintetben, függetlenül attól, hogy a Symposion első nemzedékéhez sorolja a szakirodalom, tulajdonképpen ezen az első nemzedéken belül és az eleve kívülálló, a neoavantgárdon belül is Ladik pozíciója véleményem szerint egy minor pozíció. Ez természetesen most ebben a pillanatban visszatekintve csupa jót jelent a művészete értelmezése szempontjából. A minoritást egyébként sem természetesen nem pejoratív kategóriaként használom, hanem éppen ellenkezőleg, és ennek a minoritásnak 1970 környékén olyan következményei voltak, amelyek véleményem szerint a jelenkor nemzetközi performance művészetének szempontjából is jelentősek. Azok, akik emlkéznek Ladik Katalinra, vagy akik írnak Ladik Katalinról, azt mondják róla vagy úgy emlékeznek rá, akik felszínesen tekintenek természetesen a művészetére, hogy Ladik Katalin a meztelen költőnő, naga pesnikinja, ahogyan a horvátok nevezték és az olasz napi sajtó is. Ladik Katalinnak volt egy nagyon fontos, nagyon izgalmas performansza, aminek elég súlyos következményei lettek, kizárták a pártból, ugye?
Ladik Katalin: Nem csak. Majdnem a munkahelyről is …
Samu János Vilmos: Többek között mi ezt most áldásnak látjuk, vagy látnánk, de nyilván akkor ez nem volt ennyire mókás. Itt a testnek, a test performativitásának sajátos következményével találkozunk, ami megdönteni látszik például Erika Fischer-Lichte performativitás elméletének egy aspektusát. Arról van szó, hogy a performativitás és ritualitás viszonyait elemző Erika Fischer-Lichte, a rítust összevetve a performansszal és a bodyarttal tulajdonképpen egyetlenegy mozzanatot talál, amelyben hatékonyan különbözik ez a két jelenség egymástól. Ez pedig a liminalitás jelensége. Az, hogy a rítusban tulajdonképpen egy olyan liminális helyzetbe kerül a szubjektum, aki részt vesz ebben a rítusban, amelyben valódi társadalmi státusváltás történik a rítus végén, a performansz során ez az egy dolog nem történik meg, nem történik valós társadalmi státusváltás, de egyébként a paraméterei, különösen a temporális paraméterei az eseménynek azonosak. Véleményem szerint Ladik Katalin performanszművészetében kétszer hágta át ezt a határt, kétszer sikerült összemosnia, attól tartok nem szándékosan, ezt a két jelenséget. Az egyik alkalom éppen ez a performansz volt, amit többször is előadott Belgrádban, Újvidéken és Zágrábban. Azért mondom ezt, mert a pártból való kizárás, a munkahelynek a veszélyeztetése, egyáltalán, a művészi karrierjének az elindulása rendkívül konkrét társadalmi státuszváltást jelentett, úgyhogy tulajdonképpen itt egy rituális folyamatról van szó, amely módosította a benne résztvevő szubjektumot. A ritualitásnak és a performansznak, illetve a testiségnek a szerepe az induláskor mennyire volt vagy nem volt tudatos, és mennyire volt ez valamiféle fölkészülés egy művészi pozícióra?
Ladik Katalin: Tehát nagyon is tudatos volt nálam a rítushoz való kötődésem. Mert úgy éreztem, az a szertelen és az a nagy energia és talán az a nem igazán megfogalmazható mondanivó, amit én ki szeretnék az írott papíron kívül is fejezni, hogy az egy bizonyos fegyelmezett, úgymond dramaturgiát követel. Ahhoz, hogy céltudatosan, tehát hogy ne szóródjon szét, és ne legyen egy plazmaszerű mondanivaló, amiből aztán ki kellene hámozni valmit. A rítus az egy fegyelmezett irányba kötelez engem is, és talán a befogadót vagy a közönséget vagy akinek szánom, egy kulcsot, egy támpontot mutat. A rítusnak, úgy éreztem, az a szerepe, hogy katarktikus élménnyel jöjjek ki belőle, de elsősorban magam miatt, és talán reméltem, hogy a közönség vagy a résztvevők számára is katarzist nyújt. De a rítusra már nekem volt szükségem, hogy más emberként kerüljek ki belőle. A rítushoz számomra testre van szükség, az, hogy én a saját testemet használtam, az egy dolog, és a jelmezre és bizonyos értelemben már akkor egy bizonyos álarcszerűségre is szükség volt, egyébként számomra mindig, ha egy rítus jellegű dologba kezdek, akkor szükséges a szcénikon és annak a kellékei, jelmezei, mert akkor azáltal kapok támpontot. A performanszban szintén. A performanszban a testre azért van szükségem, mert azt szeretném kifejezni és megformálni elsősorban önmagam számára, amit két dimenzióban nem tudok. A performanszban is álcázom magam, de ott sokkal sebezhetőbben tárulkozom ki. Tehát a performance jelenti a sebezhetőséget, teljesen, még hogyha használok is jelmezt vagy állarcot, meg torzítást, de valójában teljes sebezhetőséggel tárom ki magamat, ami által aztán szintén úgy érzem, hogy egy változás következik be. A performansz megváltoztat engem. A rítus szabályozottabb és érthetőbb, a performansz valószínűleg nem annyira érthető a közönség számára.
Samu János Vilmos: Most mondta, hogy mennyire fontos az ön számára a test, a sebezhetőség önmagában véve. Ladik Katalinnak ebben a bizonyos Varázslat című perfomanszában, ami ilyen nagy port kavart, de nagyon populáris volt abban az időben, tulajdonképpen objektivizálódik a test, azáltal, hogy egy női szubjektum szélsősőgesen kiszolgáltatja magát a közegnek, a kontextusnak, a politikai és kultúrális miliőnek, hiszen anélkül vált ő objektummá, a politikai hatalmi játszmák célpontjává, hogy tulajdonképpen beleegyzését adta volna. Tulajdonképpen egy túlhajtott szubjektivitás eredményezi vagy eredményezte azt, hogy a női test egy konkrét szubjektum-objektummá vált és objektumként kezdte kezelni a kihágásai miatt a hatalom. Ez egy olyan izgalmas dolog, ami már nem a befogadóban játszódik le, hanem tulajdonképpen abban az egész miliőben, közegben, amit ezáltal a művésznő megszólaltat. Én azért gondolom, hogy Ladik Katalinnak ezek a megnyilvánulásai metapozícióban helyezték őt, a kontextusról való gondolkodás metapozíciójába, annak ellenére, hogy egy nagyon erőteljes és szélsőséges közvetlenséget tapasztalunk a bodyart és a performansz művészetében. Ez egy olyan kísérletiség, a kísérletnek egy olyan nyílt terepe, aminek nagyon keményen meg kellett fizetni az árát. Én azt gondolom, hogy ott, abban a pillanatban a következmények nem voltak beláthatók, de ha beláthatóak lettek volna, akkor is vállalta volna?
Ladik Katalin: Akkor én olyan helyzetben voltam önmagammal is, hogy én mindent bevállaltam volna, mert egyszerűen akkor az előre menekülés volt a stratégiám. Nem volt visszaút, nem volt hátra, nem voltam olyan helyzetben, hogy megőrizhettem volna egy békés vagy nyugodt alkotói életet, egyszerűen előre kellett menekülnöm, bárhogy. És egyébként azért választottam akkor elsősorban ezt a női testnek a sebezhetőségét és a nőiségnek a kitárulkozását, mert pont az a rész volt elnyomva bennem. Addig a korig, akár biológiai koromig, így alakult az életem, szinte a patriarchális férfi szerepét kellett vállnom a családban, a magánéletben, a munkahelyen, tehát úgy kellett küzdenem és olyan pozícióban, hogy a hagyományos női mivoltom el volt nyomva, el kellett, hogy nyomjam magamban, hogy elvégezhessem a napi teendőimet a munkámban. És nem véletlenül torzítottam, úgymond csúfítottam vagy álcáztam magam, hogy kevésbé legyek feltűnő, és hátránynak éreztem azt, hogy aránylag jóképű voltam. Nekem nagy hátrányt okozott az, hogy fiatal voltam, jóképű és főleg később, amikor elvált nő lettem, gyerekkel, hát akkor egy közpréda, főleg a foglalkozásom miatt. Tehát mindenképpen rejtőzködnöm kellett, ez volt a védekezési mechanizmusom, mert a küzdelem, a harc, a szembenállás, az, hogy kiálljak a jogaimért, nem úgy, mint egy feminista (hiszen nem foglalkoztam az ilyen mozgalmakkal), nekem mindennap meg kellett küzdenem az autóbuszban, a vonatban, a munkahelyen, naponta a piacon, meg kellett küzdenem azzal, hogy nő vagyok és fiatal és jól nézek ki. És nemcsak én voltam így, a kortárs írónőimnek is az volt a hátránya, hogy jól néztek ki, Juhász Erzsébetre gondolok, akivel egyszer erről beszélgettünk, hogy ahhoz hogy „komolyan”, idézőjelben mondom, ez volt a magyar értelmiségnek a szava járása, hogy „Hát ez nem komoly! A Ladik Kati nem komoly, hát hiszen verseket ír, meg színésznő” – mondata egy nagy írókollégám. Erről volt szó. Ilyen értelemben csupa hátrány, a minoritás még a legbelsőbb írói köreinkben is érezhető volt. És volt ez a rejtőzködős változat az életemben, 18–20, és utána pedig hát mondom csak azért is! Hát úgy éreztem, hogy túlzás, hát csak azért is, igenis radikálisan, talán túlságosan is, mert szeleburdian levetettem ezt a védőburkot.
Samu János Vilmos: Szó szerint is.
Ladik Katalin: Szó szerint is. És akkor a rítus volt az, ami mégis egy bizonyos fegyelmett adott, hogy igen, eddig és ne tovább. De később is folytattam a nemeknek a szerepvállalását. Akkor időnként férfivá változtam a performanszokban, akkor az adrogün, a kettős, vagy a Janus-fej álarca, tehát váltogattam a szerepeket, egy szerepjáték volt. Mint ahogy a szerepjátékkal kezdtem, azt, hogy elnyomtam a nőiességemet, aztán viszont túloztam. Mert nem olyan voltam, amilyennek hagytam magam lefotózni. Tehát az egyik végletből a másikba. Nem volt igazi egyensúly az életemben, ahhoz tudtam, hogy el kell érnem ezt a kort, amiben most vagyok, hogy az ember végre egyensúlyba kerüljön önmagával.
Samu János Vilmos: Érdekes ez, hogy ugye azt mondja, hogy író, tehát művészettel foglalkozó figurák nem vették komolyan, mert szép. Ez a klasszikus esztétika: a szépséget hajszolja, de ha találkozik vele véletlenül, akkor rögtön ellöki magától, megijed, hogy Atyaúristen! ez nem lesz jó. Igen, jellemző.
Ternovácz Dániel: 76-ban jelent meg a Fonopoetika nevű lemez, az alcíme szerint vizuális költőknek a képverseinek a vokális interpretálását tartalmazza. Milyen hagyománya volt ennek akkoriban? És az utókorban akadtak-e követői, akik hasonló próbálkozással jelentkeztek, hogy vizuális verseket próbálnak meg előadni?
Ladik Katalin: Tudtommal nem volt hagyománya, sőt biztos vagyok benne, hogy nem volt hagyománya. Legalábbis a mi területünkön, sem Jugoszláviában, sem Magyarországon, mint utólag kiderült. Akkor ez valóban úttörő kísérleti lemez volt, a belgrádi Vladan Radovanović előzött meg, neki jelent meg előttem egy konkrét és hangköltészetet tartalmazó lemeze, tehát Jugoszláviában én voltam a második, aki így fogalmazta meg munkáját. De ő a belgrádi elektronikus stúdióban dolgozott, tehát ő igazán hangtechnikai manipulációkkal tudott dolgozni. Én ilyen egyszerű házi magnófelvételt csináltam valójában és három réteget tettem egymásra vagy kettőt. Tehát nagyon egyszerű technikával dolgoztam. A vizuális költészet, azt amit a borítóra rátettem, azok inspirációként szolgáltak valójában, de nem konkrétan szóról szóra azt énekeltem le. Azok nekem partitúrául szolgálnak, akkor másokét vettem. Egy ilyen kis antológiaként csináltam azt a lemezt. Azóta pedig a saját képverseimet, amelyeket két dimenzióban ki lehet akasztani a falra, tehát kiállítás van kint. Már Belgrádban ‘75-ben is ezt csináltam, tehát még a lemez megjelenése előtt. Ezek a képversek nagyon kötődnek az előző témánkhoz, tehát a nőiesség és a minoritás, a 70-es és legeljén, de már a 60-as években is voltak a Burda, Neue Mode meg voltak ezek a jugoszláv nőknek készült magazinok, lapok, s azokban mellékelve voltak szabásminták, kézimunkaminták, hímzésminták, gobelinminták meg ilyesmi. Körülnéztem a világban, hogy mit csinálnak a költészetnek ezen a területén, mármint a vizuális költészet területén, hát akkor főleg a tipográfiával voltak elfoglalva, a betűk, a vonalaknak a felhasználásával. Jugoszláviában nem, de máshol nagyon jól fejlődött ez a nyomdatechnika, sőt, nagyon sokan hozzáfértek. Nálunk akkor még csak az írógép volt, azzal a néhány indigós másolattal. De a rádióban, amikor színésznőként dolgoztam, akkor időnként kedvesek voltak hozzám és megengedték, hogy néha egy-egy dolgot felvegyek. Akkor mondtam, hogy én nem akarok a technika kiszolgáltatottja lenni, csinálok magamnak egy olyan vizuális technikát, amihez hozzáférek, arte povera, én azzal dolgozok, ami van, hát szabásminta van, gobelinminta van, és akkor itt legalább jól megmutatom a férfiaknak, hogy igenis lehet így is csinálni vizuális költészetet, és akkor ezt használtam alapul a képversekhez, persze, manipuláltam egy kicsit, megdolgoztam őket, és ezeket le is énekeltem. Tehát így használtam fel a képverseket vokális előadásra, és élőben csináltam. Később pedig olyan verseket is előadtam, bizonyos értelemben hangköltészettel kissé megzenésítve, amelyek olvasásra valók. A verseim nagy része valóban olvasásra írott vers, még azok közül is néhány, melyek a saját előadásomra készültek, de ez nem jelenti azt, hogy más nem adhatná őket előadni, ez nem tabu.
Samu János Vilmos: Van egy nagyon fontos motívum, legalábbis az én számomra nagyon fontos motívum, ami újra és újra megjelenik ezekben a szövegekben kötettől függetlenül, ez a tenger motívuma, amit azért tartok rettenetesen fontosnak, mert a felszín, amely szegmentálhatatlan és az a nyelvi felszín, amely tulajdonképpen nem ismeri a hátrokat, amely cseppfolyós, amely áthalad, az tulajdonképpen véleményem szerint ezeket a verseket is összejátsza, az összeset, függetlenül attól, hogy vannak, vagy volnának címei. A figura magánmitológijában óriási jelentősége van a tengernek. Mennyiben elrugaszkodott vagy mennyiben adekvált egy olyan értelmezői megközelítés mely a tengernek és a tenger filozófijának ezt a mozzanatát ráolvassa a klasszikus, hagyományos versekre is?
Ladik Katalin: Annyiban igaz, hogy a folyadék, a víz, az nagyon fontos számomra, hogy víz mellett éljek, tehát ezért jó hely számomra Újvidék és minden olyan helyszín, ahol víz van a közelben. Ez valahogy olyan elemi szükségletem. Az a tudat, hogy legyen este az ágyam mellett egy pohár víz, és hogy elérhető távolságban legyen. El nem tudnám képzelni, hogy sivatagban éljek vagy olyan szárazföldi városban, mint Kecskemét, vagy ahol nincs vagy egy patak vagy valami egy ilyen adottság. Először ezt én fiziológiai szükségletnek éreztem, utána rájöttem, hogy más értelemben is meg tudom magyarázni ezt a vonzódásomat, és ezt a nélkülözhetetlen elemet az életemben, ugyanis a folyékonyság, az átváltozás, mint ahogy rájöttem, a változás rám jellemző, az alcázás és a maszkok is, ez a változékonyság is, az, hogy idomul és alakalmazkodik, észrevettem, hogy alkalmazkodó természetű vagyok. Szinte mindenütt meg tudom teremteni az otthonomat, a kis mikroklímámat, a mikrokörnyezetemet. Úgy, ahogy a víz elfoglal egy üreget és ilyen értelemben a tér is foglalkoztat, és nagyon nagy hatással volt rám és nagyon megtaláltam magamat Gaston Bachelard A tér poétikája című könyvében, amit szerbül olvastam annak idején, és nagyon jókor. Tehát egy tér, a Pannon-tenger, amiben nincs víz, tehát az egy üreg, de ha én megtöltöm még ezt a Pannon-tengert a saját fluidumommal, be tudom tölteni, akkor otthon tudom magam érezni bárhol egy akármilyen kis szobában. Az, hogy most tenger vagy nem tenger, a tenger az inkább szimbolikusan fontos számomra, úgy, ahogy a horizont, a láthatár, ami a síkságban szintén megvan, tehát az ember elképzeli azt is Pannon-síkság is meg másik terület is, az egy tenger, ilyen értelemben valóban fontos a folyékonyság, a fluidum, és amely persze tenger is lehet, de folyó is, de lehet kút is és a föld alatti vizek és a búvópatakok. A víznek nagyon sok halmazállapota van, tehát ilyen értelemben én arra is gondolok, hogy a halmazállapotok nagyon fontosak számomra. Mindennek az alapja ez a folyékonyság, a költészet átmegy hangköltészetbe, akkor átmegy a testre is, tehát mondhatom bodyartnak, de akkoris a költészet valahogy a testben nyilvánul meg, hiszen van ugye, kitalálták a gesztuális költészetet. Az ami nem tud érvényesülni folyékony állapotban, akkor párává változik vagy kristállyá, vagy jéggé, talán így értem, így azonosulok a vízzel és a folyékonysággal. Néha keményen jégként török össze, vagy pedig előremenekülök, mint egy kis pataki, aki megtalálja a lejtőjét és itt párolog el.
Csányi Erzsébet zárógondolatai: Hogyha most kellene címet adni ennek a mai műsornak, akkor én azt adnám, hogy: A Ladik-fluidum.
A bészélgetés hanganyaga és Ladik Katalin hangköltészeti performansza meghallgatható és megtekinthető a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék ÚE. BTK című YouTube-csatornán.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
