Kötter Tamás hímsoviniszta. A Magyar Nemzetnek adott interjújában1 – mintegy a feminista vádakra válaszolva – vállalja ezt az attitűdöt, amennyiben „a hímsovinizmus a nők tiszteletét, a hagyományos értékek és szerepek elfogadását jelenti”. A hagyományos női szerepek tisztelete természetesen nem hímsovinizmus. Miként a hagyományos társadalmi nemi szerepek agresszív és ocsmány hangú rombolása sem feminizmus. A Facebookon megjelenő bármilyen hangú kommentár meg nem kritika. Egyáltalán nem szokás rá reagálni. A hagyományos (ha már ilyen fontos lett ez a meghatározás!) irodalmi közfelfogás értelmében a szerzőnek – hiszen, aki beleszól a nyilvános irodalmi diskurzusba, annak vállalnia kell, hogy megmérettetik – semmilyen kritikával sem „illik” vitatkozni. Még debütáns íróknak sem.
„A hagyományos értékek és szerepek elfogadásá”-ra épülő társadalmi–kulturális habitus (nevezhetjük akár – a ma már pejoratív értelemben használt szóval – patriarchális társadalmi rendnek) a nők helyzetét illetően alapvetően pozitív tendencia, amennyiben egy ilyen társadalom és közösség fel tudja mutatni, és működtetni képes a „hagyományos férfi értékeket és szerepeket”. Minthogy a patriarchális értékrend elsősorban a közösség és a család fennmaradását, folytonosságát, megélhetőségét szolgálja, tiszta és világos erőviszonyokat, etikailag kifogástalan maszkulin/feminin álláspontokat és szerepeket jelent, ahol az egyik legfontosabb tradicionális férfiszerep a család tekintélyének és anyagi helyzetének biztosítása, ami sohasem lehetséges a közösséghez tartozó másik megalázása, letörése, szabadsága elvétele révén. A nőket (illetve a gyermekeiket) megalázó, alattvalóként, jószágként, cseretárgyként kezelő társadalmi rend nem patriarchális, hanem primitív, és sohasem működik jól. Az a világ, amelyet Kötter Tamás korábban a Rablóhalakban, majd a Dögkeselyűkben is bemutat, illetve interjúiban képvisel, épp ezt a tradicionális maszkulin értékeken alapuló „nők tiszteleté”-t nem tudja felmutatni. Valójában semmilyen értéket sem. Ezért marad meg a nőkhöz való viszonyában mégiscsak a szó eredeti értelmében vett hímsovinisztának.
Kötter Tamás regényét önmagában, a szerző nyilatkozataitól függetlenül kellene (de szinte lehetetlen!) értelmeznünk, mert egyébként magát a Kötter-jelenséget és nem az irodalmi művet értékeljük. Mindenesetre figyelemfelkeltő, jó és sikeres marketingfogásoknak bizonyultak ezek a kétélű, provokatív nyilatkozatok. Kétélűségük abban van, hogy – ha nem kapcsoljuk ki őket olvasás közben – akkor „agyonütik” a regény ironikus és távolságteremtőnek hitt elbeszélői pozícióját, másrészt viszont jó, mert eladhatóvá és szerethetővé teszik a regényt a magyarországi közép- és felső középosztály (multik, gazdagok, jólmenők, porschésok, edzettek stb.), a tulajdonképpeni ábrázolt s – ez a regény hatásának igazi paradoxona! – életmódjuk miatt bírált társadalmi réteg számára is. És meg is védenek, fedezéket is jelentenek. A kritikával szemben azért, mert azt lehet mondani, s mondja is Kötter2, hogy csak az „őrjöngő feministák”, a „romkocsmákban merengő bölcsészek”, a „történetben vesztesek” számára elfogadhatatlan ez a világkép. Ha, mondjuk, nem hiszem el azt, hogy az általa megjelenített világ és szereplői azért olyanok, amilyenek, mert ilyenné formálja őket ez a rothadt, öngyilkos globalizációs kultúra (nincs mit tenni, a férfiak vadászatra vannak predesztinálva, a nők meg – nem is az áldozat, hanem a „vadkínálat” szerepét töltik be!), szóval, ha ezt nem fogadom el (s gondolom, ezért a felmentő gesztusért – miként mondja – „imádják” maguk a bírált réteghez tartozók is!), akkor ez csakis azért van, mert szegény és kövér lúzer vagyok, akinek nincs mit eladnia és felkínálnia. Az vagyok. És bölcsész.
A szöveg olyan, különböző elbeszélői szólamok egymásutánjából szerveződik – végül unalmassá váló – regénnyé, amelyek egymás után ugyanazt a történetet mondják el az újramondás mindenféle többlete nélkül. Gondolom, sokan jártunk úgy, hogy eleinte megpróbáltuk megérteni az ábrázolt multinacionális cégen belüli viszonyokat, rájönni arra, hogy e viszonylatokon belül ki, mikor és miért szólal meg, egyáltalán, hogy ki kicsoda, és mit képvisel ebben a történetben. De aztán rájöttünk, hogy teljesen felesleges, mindegy, hogy épp ki beszél, ugyanazt mondja biológiai nemétől és társadalmi szerepétől függetlenül. Van egy nagy multinacionális cég, ahol nyolc–tíz jogász, titkárnő, gyakornok ügyködik nagy pénzekért, kevés vagy semmilyen munkával. Legfontosabb elv a „jókor jó helyen lenni” gondolata, vállalati szinten önnön „multi” jellegük, azaz nemzetközi és szakmai kompetenciáik túlhangsúlyozása – olyan, látszólag nagy horderejű ügyek képviselete (a regényben egy környezetvédelmi per), amelyeknek legfontosabb szabálya, hogy igazából ne legyen valódi tétjük (itt egy vízzel telt mélyedés, amely értelmezés szerint lehet szennyvíztározó és autómosó, illetve természetvédelmi terület), s hogy (látszat)bonyolultságukra hivatkozva vég nélkül el lehessen húzni befejezésüket. Egzisztenciális szinteken viszont legfontosabb törekvés a jólszituáltság, a fiatalság és a párkapcsolati sikerek illúziójának bármi áron történő fenntartása. Azt hihetnénk, merő gúny ez a szöveg, s hogy az elbeszélő bravúrosan ironikus interpretációja egy infantilis, végletesen kiüresedett létformáról. Ha az egyes történetek önmagukban állnának, talán hitelessé válna a bírálat, a leleplezés, a görbe tükör állításának szándéka. Ám az újramondás eljárása teremtette folytonosság és ismétlődés során megértjük, hogy szó sincs itt elbeszélői kívülállásról; a változó elbeszélői hangok csak e világ szereplőinek önkultuszát és önsajnálatát erősítik. Ám ha úgy éreznénk, hogy érvényesül itt mégis valamiféle távolságtartó, elhatárolódó elbeszélői attitűd (a két, önmaga fiatalságát modell nőkkel legitimáló vállalatvezető [Viktor? Béla? Szabolcs? Kelemen?] gyermekeiéi, pl. az egyikük pincérnek állt fiáé), azt – ha elolvassuk, s miért ne, hiszen az interjúk azért vannak, hogy elolvassuk őket! – végül hatályon kívül helyezi valamelyik Kötter-interjú.
Kötter Tamás a nyilatkozataiban és a regényében is tematizálja a kortárs filozófia3 által – persze más módon és szempontból – diskurzusba emelt problematikát, a mai társadalom ún. fiatalságkultuszát. A regény – a szerző egy francia barátjáról mintázott – Daniel nevű szereplője képviseli legerőteljesebb ezt az „annyi idős vagy, ahány éves a barátnőd”-féle életformát. Danielnek „van egy étterme az Andrássy úton, egy Porsche 911-ese, és az egyik divatmagazin szerint a tavalyi évben ő volt a legkúlabb külföldi Budapesten” (129); az „épp” aktuális elbeszélő révén szólal meg a történetben: „Lehet, hogy tényleg le kell mondanom a modell csajokról meg a nagy autókról, meg az utazásokról, meg arról, hogy kurva sok pénzt keressek. Kész, érted, Kész!? […] Тényleg ez lesz a sorsom. Holnap visszamegyek Párizsba, fogok egy fárasztó nyugati nőt, akit semmi sem érdekel, csak a karrierje, és elveszem feleségül. És lesz egy unalmas állásom egy multinál, és reggelente be fogok járni a munkahelyemre, és egész nap értekezleteken ülök majd. És hallgatni fogom az unalmas kollégáim unalmas beszámolóit a gyerekeikről meg a hétvégéjükről.” (131) Ugyanerről beszél Kötter a már hivatkozott interjújában: „Míg Nyugat-Európában általában elképzelhetetlen – hacsak nem a topmodellek meg a Picasso-szerű top-értelmiségiek, sportolók, üzletemberek viszonyáról van szó –, hogy a fiatal nők elfogadják az idősebb férfiak közeledését. Ebből a szempontból gellert kapott a dolog: benne vagyunk a fiatalságkultuszban, mindenki fiatal akar lenni. Elterjedt egy ilyen mondás, hogy „annyi idős vagy, ahány éves a barátnőd”. Ugyanakkor nem éljük Michel Houellebecq-nek a világát, mert Franciaországban a fiatal testek ellökik az öregeket maguktól és kirekesztik. Magyarországon meg pont ezt üdvözölte Houellebecq: hogy azonnal szóba álltak vele, mindenki kedves volt, nem nézték, hogy idős vagy fiatal. Nálunk nagyon erősen patriarchális a társadalom, a jó értelemben.”4 A hivatkozott filozófiai látószög viszont – Kötterrel ellentétben – egészen másként érti a Houellebecq-opus fiatalságkultuszra vonatkozó fejezeteit: „A szépség- és fiatalságkultusz korunk egyik meghatározó jellemzője. A tömegkulturális szépségeszménynek való megfelelés a siker egyik feltétele. Ez az eszmény természetesen a szépség leszűkített fogalmán alapul, a filmek, a televízió-műsorok és reklámok, vagy éppen önmagukat megmutatni vágyó amatőrök (lásd közösségi portálok) képeivel vannak tele, akik maguk is az eszménynek megfelelően alakítják a testüket (edzés, fogyókúra, szolárium, plasztika), és ezzel közvetítik azt. […] a szépségkultusz nagyobb nyomást helyez a nőkre, ugyanakkor a szépségből eredő hatalmat elsősorban ők tudják kihasználni. […] Аz Egy sziget lehetőségében (amelyben gyakoriak a szépségkultuszról való elmélkedések) egy helyen ezt olvashatjuk: »egy nagyon szép fiatal lány, aki előtt minden arc kinyílik, aki elől minden nehézség elhárul, akit mindenütt úgy fogadnak, mintha ő lenne a világ úrnője, előbb-utóbb egoista és hiú szörnyeteggé változik«” (Barcsi 2012: 205).
Feltehetően túlságosan magas és távoli az a „páholy”, ahonnan Kötter Tamás az általa ábrázolni vélt magyar társadalomra rálát, miként virtuális az az öregek és a nők iránti tiszteletet és közeledést mutató, „jó értelemben” vett „erősen patriarchális társadalom” is, amelyről interjúiban beszél. Mi meg, persze, a legrosszabb helyre kaptuk az ingyenjegyet, ahonnan meg egyáltalán nem látszik, mitől lenne tisztelettudó a Houellebecq-féle világhírnévvel és biztos társadalmi státusszal rendelkező „öregek”-et el- és befogadó fiatal magyar társadalom. Mert a főszínpad mögötti állóhelyről azt hihetnék, hogy a humán értékeket felmutató tradicionális társadalom az időseknek járó tiszteletet és befogadást a szociális segélyen tengődő, vagy kisnyugdíjas, vagy ne adj Isten, hajléktalan „öregek”-nek is megadja, és meglátja a társadalmi szerepüknél fogva „nem irányító”, valójában alávetett, de asszonyi/anyai státusukat méltósággal elfogadó ráncos, fogatlan, lógó mellű öregasszonyban, a trabális ládagyári munkásnőben és a kerekre hízott családanyában is a tisztelni való nőt. Ahol valamilyen értelemben van helye a középszerűeknek, a tehetségteleneknek és a lecsúszottaknak is.
Nincs baj, mondhatnánk, hiszen a Dögkeselyűk épp ezt, a saját technokrata önkultuszába csömörlött világot gúnyolja ki, rajzol szereplőiről maróan szatirikus portrét. És van benne önirónia is. Viktor vagy Béla vagy Szabolcs fiának alakja, akinek „hánynia kell” saját apja, barátnője és közvetlen környezete hazugságaitól és felszínességétől. Sőt, Viktorban, Bélában vagy Szabolcsban is van öngúny. Viktor vagy Béla vagy Szabolcs pl. a háta mögött köbcentinek hívja mellplasztikázott feleségét. Csakhogy ez az önirónia „belső” perspektívájú, azaz csak az adott világon belül működik; szereplői még véletlenül sem szeretnének egy kívülálló, nem „kúl”, nem porschés személy helyzetéből ironizálni. Mindannyian, miként szerzőjük, Kötter Tamás is – mondhatjuk egy ismert mondást parafrazeálva –, „limuzinban szeretnek sírni, nem biciklin”. Vagyis nincs felülemelkedés. Azt hiszem, Kötter regényének legnagyobb értelmi hiányossága ebből fakad. Nem bírálja – hiszen része és része is akar maradni ennek a világnak (a Porschét választja!5) –, hanem „közvetíti” ezt a kultúrát. Regényszerű hiányossága pedig az elbeszélés ötlettelenségéből ered. A főszöveget tagoló szakértői jegyzőkönyvek és kivonatok formai megoldások, nem állnak jelentés szolgálatában. Unalmasak. Ki lehet és ki kell őket hagyni az olvasásból.
Kötter Tamás elment egy íráskurzusra, és író lett. Ennyi. Megjelent egy novellája a Forrásban. Aztán a kiadója (aki nem mellesleg az íráskurzus-vezető is volt!) látott benne fantáziát. Jó, eladható könyvek a Rablóhalak és a Dögkeselyűk. Kötter nem nagyon sajnálja, hogy a nagyobb, kanonizált irodalmi folyóiratok nem mutatnak iránta érdeklődést. Nem fogadja be a „zárt írótársadalom”. Egyébként ha választania kellene az ügyvédi hivatal és az irodalom között, mindenképp a Porschéját választaná6. Annak viszont nagyon örült, hogy Tandori Dezső lelkes esszét írt róla a Forrásban. Igen, írt. Igaz, hogy nem róla, hanem róla is. Többek között. De lelkes és elismerő. Miért ne lehetne? Nem a legrosszabb olvasmány a Kötter-novella. Amúgy meg, ha Köttert nem érdekli különösebben az irodalmi kanonizáció, akkor nem is fontos egy olyan írónagyság, mint Tandori Dezső legitimációja. Vagy mégis?
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
