Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kontaktzóna című rendezvénysorozatában március 5-én Kontra Ferenc író beszélgetőpartnerei Antalovics Péter és Kiss Tamás, a Magyar Tanszék hallgatói voltak. A rendezvényt dr. Csányi Erzsébet, a Magyar Tanszék vezetője nyitotta meg, ezt dr. Bence Erika bevezetője követte. Függő beszédes utánmesélés helyett következzen néhány részlet a beszélgetésből.
Antalovics Péter: Elsősorban prózaíróként gondolunk Önre, viszont ezt a prózaírói munkásságot megelőzi két verseskötet, illetve az ezzel kapcsolatos lírai tevékenysége. Hogyan alakul át ez a lírai világ prózaírássá? Egyáltalán mi az a folyamat, ami során eljutunk a lírától a prózáig?
Kontra Ferenc: Valóban versekkel kezdtem. Egyébként nem azért, mert költő akartam lenni. Furcsa módon csak fiatal akartam lenni. Elég nehéz rólam elképzelni, de akkoriban, amikor elsős egyetemista voltam, Szegeden egy alternatív mozgalom bontakozott ki, a punkzene, amit Magyarországon tűzzel-vassal irtottak. Ne felejtsük el, hogy az 1970-es évek végén járunk. Amikor ma a punkra gondolnunk, az már nagyon átértelmezett dolog, de Magyarországon, egy szigorú Kádár-rendszerben ez egészen máshogy nézett ki. Bizony, ahhoz bátorság kellett. És mikor legyen lázadó az ember, ha nem éppen akkor, amikor elsős egyetemista, és elkezd olyan szövegeket írni, amelyek a tömegekhez szólnak? Ki ne szeretne megnyilatkozni a nyilvánosság előtt valamilyen módon? A korabeli magyarországi punkegyütteseknek egyébként fiatal költők írták a szövegeiket, azért voltak annyira jók. Az első verseskötetem ezeket a dalszövegeket tartalmazza, ettől egyébként soha nem is váltam meg, mindig is írtam zenészeknek szövegeket, nekem már nosztalgia, amikor rádióban meghallok egy-egy olyan dalt, aminek én írtam a szövegét. Kívánom mindenkinek azt az élményt, hogy nagyközönség előtt egy nagy és híres zenekar eljátssza a dalait. Meg milyen jó az, amikor a rádióban felcsendülnek még ezek a dalok! A kérdés úgy folytatódott, hogy miért a váltás a prózára. Azért, mert ilyen rövid sorokba és egy-egy ilyen dalba beletuszkolva már régen nem fértek bele azok a történetek, amiket el akartam mondani. És persze hogy voltak nagy ívű történetek, és voltak kikívánkozó élmények, amelyek már szétfeszítették azt a formát. De egyébként a verssel soha nem szakítottam, megmaradt amolyan rejtett kincsnek, tartaléknak, majd biztos lesz egy posztumusz verseskötetem…
Antalovics Péter: Különösen fontos ez a líraiság, azért is, mert a prózaszövegekben nagyon erősen jelen van ez az érzékenység, a tájnak és a környezetnek, a különböző tapasztalatoknak a lírai szemlélete. Még egy hasonló kérdésem lenne, illetve már a szövegekről általában, az újraírásról és az átírásról, akár gondolhatunk a Drávaszögi keresztek kapcsán is erre, de akár az első két verseskötet alapján is gondolhatunk erre, hogy előbukkannak átírt, átemelt szövegek, újra feldolgozott, akár újraélt – azt hiszem, ezt egy interjúban láttam. Tehát ehhez hogyan viszonyul, amikor egy szöveget újra kézbe vesz? Milyen a munkafolyamat, akár hosszú idő múltán, és a szöveg mennyire marad élő annak publikálása vagy befejezése után?
Kontra Ferenc: Minden írónak vannak emblematikus szokásai. Az előző kötetben mindig van valami, ami folytatódik a következőben, de nem marad ugyanolyan, hanem kontexusfüggően átértelmeződik és átíródik. Ahogy itt sorakoznak a könyvek előttünk, mindegyikből meg tudnám mondani, hogy melyik az a rész, ami átkerült, akár csak utalásszerűen a következőbe, még ha néhány mondatnyi is. Egy életmű folyamatosságát is érzékeltetve. Egyébként az átírással mindig egy új mű születik. A Drávaszögi keresztek megnyerte a Forum Könyvkiadó regénypályázatát, egy első díjas regény volt, így jött létre az első kiadás. Azután húsz évvel később elővették ezt a regényt, egész konkrétan az Életjel gondolt arra, hogy elindítja a Klasszikusaink sorozatát, ehhez csatlakozott egy magyarországi és egy horvátországi kiadó is, tehát három ország könyvkiadóinak támogatásával jelent meg a második kiadás. Hogyha már az ember lehetőséget kap arra, hogy húsz év múlva újra kiadják a regényét, akkor él azzal a lehetőséggel, hogy saját maga adjon még egy lehetőséget a regényének. Ez egészen konkrétan úgy mutatkozik meg, hogy a második kiadás jóval hosszabb lett. Tehát a legutolsó fejezete hozzáíródott, és jócskán hosszabb az összes többi fejezete is, hiszen én is változtam a regénnyel együtt, és ez a változás tükröződik a második kiadáson. Voltak, akiknek érdekes volt ez koncepció, és írtak is egészen komoly összehasonlító elemzéseket. Végül is érdekes játék elolvasni a kettőt. De olyan is volt, mint Fekete Jóska barátom, aki határozottan állítja, hogy neki akkor is az első kiadás a jobb. Nem én voltam egyébként az egyetlen, aki ezt megcsinálta a könyveivel. Például Márai Sándor, amikor szintén húsz évvel később létrehozta a Garrenek művét, akkor a négy regényt csiszolta egybe, mint a márványt, például a Zendülőkben kő kövön nem maradt, úgy átírta. Márai az egyik példaképem egyébként, azért hoztam fel az ő példáját.
Kiss Tamás: Olvastam, hogy nagyon fontosnak tartja, hogy át is élje azt, amit leír. Például hogy nem tud egy szobáról írni, amelyben nem járt. Tehát nyilván nehézség elé állítja, hogy hogyan is írja meg, amit másod-, harmadkézből hallott. Ezért van szükség a kihagyásos elbeszélőmódra?
Kontra Ferenc: A kihagyásos elbeszélésmód, az már szakmai kérdés. De abban magának tökéletesen igaza van, hogy ezekben a könyvekben az egyes szám első személy természetesen nem mind azokat az élményeket tartalmazza, amiket én életem át, és ez nemcsak a nagyszülőkre vonatkozik, hanem majd később az Idegen és főleg az említett Angyalok regénye kapcsán kiderül, hogy mások bőrébe is beleképzeli magát az író, amikor megfogalmazza ezeket az élményeket. De igaz az is, hogy nekem látnom kellett azokat a házakat és szobákat, ahol a történeteim játszódtak.
Kiss Tamás: Tehát akkor ez a kihagyásos módszer mit takar pontosan?
Kontra Ferenc: A kihagyásos eljárás mindig valamilyen drámaiságot jelöl. A bűnügyi történetnek például egy nagyon jellegzetes sajátossága a kihagyásos technika. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az információk fokozatos adagolásával az író úgy teremt feszültséget, hogy mindig kihagy valamit, és később valamiféle információtöbblettel szolgál, hogy fönntartsa az olvasó figyelmét.
Antalovics Péter: Hogy rendezvényünk címéhez is próbáljunk meg igazodni, a trilógiának az idegenség az egyik fő mozgatórugója. Két idézettel gondoltam ezt a kérdést megalapozni, az egyiket egy interjúban hallottam, ebben azt mondja: „Idegennek lenni alapvetően jó.” A másik pedig már az Angyalok regényét vetíti elő, itt találtam ezt az idézetet az idegenségről, ami úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos tételmondat: „Azért válik valaki idegenné, mert a lélek másutt éli le életét, mint ahol a test.” Tehát akkor az idegenség jó vagy rossz?
Kontra Ferenc: Én is ezt a mondatot választottam volna. Tényleg meglepő, amikor valaki kiszúrja azt a mondatot, ami ars poetica lehetne. Tehát: nagyon jó az, hogyha az ember mindjárt a legelején, tudatára ébredésekor tisztázza magában azt, hogy az ő identitása, az bizony az idegen és az idegenség. Már az előbb fölvetődött itt, hogy több generáció között életem, a nagyapám a Monarchia katonája volt, több generáció élményeit kötöm össze a könyveimben egészen a máig. Családomnak a háromnegyed része elment Ausztráliába, Kanadába, Németországba, Svájcba stb., mi rengeteget beszéltünk arról, hogy mindenütt idegenek leszünk. De igenis jó dolog, ahogyan említette, ez a fölvállalt idegenség, mert nagyon sok országban tudunk otthon lenni. Nekem szerencsém volt, mert kisgyerek koromtól kezdve a rokonoknál töltöttem a nyarakat, és nagyon kis koromtól otthon éreztem magam már Németországban, Ausztriában. Semmi furcsa nem volt abban, hogy amikor már író lettem, és kimentem ezekbe az országokba, már otthon éreztem magam. Mert az idegennek is van otthona: nagyapám azt mondta, hogy ő a Monarchiában született, és egy idegen országba tért haza, és maga is idegen maradt élete végéig. Ebből merítettem magamnak a bátorságot, hogy idegennek lenni jó, mert akkor nagyon sok helyen otthon leszek.
Antalovics Péter: Hallottam már olyan kijelentéseket, hogy regényt úgy is lehet írni, hogy majd adja magát a szerkezet, viszont az Angyalok regénye esetében én egy nagyon tudatos, elhatározott struktúrát látok. Azt hiszem, hogy az első 4 vagy 5 fejezet a történelmi önidentitás-képzés része, utána pedig életrajzi motívumok következnek. Hogyan épült fel ez a szerkezet?
Kontra Ferenc: Ezt nagyon jól látja. Igen, valóban ennek a legbonyolultabb a szerkezete. Említettük már a Fibonacci-sort, a természettudományból vettem át egy képletet, és alkalmaztam a szépirodalomra, de inkább úgy mesélném ezt el, hogy ott, ahol a tudomány csődöt mond, ott veszi át a szerepét a szépirodalom és a művészet, hiszen olyan fogalmakkal dolgozik, mint amilyen a koincidencia, a titok, a rejtély. A szerkezetre visszatérve, attól olyan bonyolult, mert az Angyalok regényét úgy írtam meg, hogy ezt a könyvet ki lehessen vinni a strandra. Teljesen mindegy, hogy ezeket a fejezeteket hogyan olvassák, és milyen sorrendben. Szórakoztató lesz, leköti mindenkinek a figyelmét, minden egyes fejezet kerek, úgy is el lehet olvasni mindegyiket, mint egy-egy novellát. Aztán úgyis összeáll regénnyé, ha az összeset elolvasták. Az Angyalok regénye azonban számít az olvasó intelligenciájára is. Bonyolult rácsszerkezete van, a legfelső réteg a három férfi sorsa, Rudolf koronahercegé, Csáth Gézáé és Csapó Sándoré. A rejtély az, hogy a három férfinak különböző korokban hogyan alakulhatott szakasztott ugyanúgy a sorsa. Az első két esetben mindenki ismeri a tragédia körülményeit, tehát esetükben nem ezt írom le, hanem azt, amit a magam kutatásai alapján hozzátettem. A harmadikuk esetében pedig éppen a tragédiát kellett leírnom és pontosan dokumentálnom, mert ezt nem ismerhetik. Gyerekkorom óta úgy élt bennem, mint egy nyomasztó családi legenda. Ezért mentem el Nürnbergbe – még az újság is megvan, ami beszámol a történtekről –, a végére jártam a történteknek, a megírása számomra olyan lett végül, mint valami feloldozás.
A második réteg az idő, a tér és az utazás poétikáját jeleníti meg egy közös horizonton a reneszánsztól napjainkig, Firenzétől Nürnbergig. Az olvasó észre sem veszi egyébként, hogy múlik az idő, hogy a gyerekek gyerekek maradnak, a koruk sem változik, mintha a szereplők és cselekmény tanulságai is időtlenek lennének. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az angyalok princípiuma. Természetesen azért az a könyv címe, hogy Angyalok regénye, mert a szerkezetben meghatározó szerepük van, mindegyik történetben másként vetődik fel a kérdés: Mi az az angyali? Hogy kerültek oda az angyalok, mi volt a szerepük? Miért hagyták az angyalok, hogy így legyen? Lehet-e minden embernek védőangyala? Ha ezt a transzcendens nézőpontot nem angyalinak nevezzük, akkor az a kérdés, hogy ki minek nevezi. Ahogyan az említett kérdések sem kerülnek kimondásra a szövegben, úgy a válaszok sem.
A beszélgetés hanganyaga meghallgatható a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék ÚE. BTK YouTube csatornáján.
