Április 11-e József Attila születésnapja, mely napot a magyar költészet napjaként ünnepeljük. A magyar irodalmi nyilvánosság 1964 óta teszi ezt, bár tájunkon jóval később kezdték ennek a napnak a megünneplését. A magyar költészet napja alkalmából felkérésünkre két költőnk arról vall, mit jelent számára a vers.
Mi a költészet? Miben mutatkozik meg jelentősége? Milyen szerepet tölt be életünkben – költők, írók, művészek, értelmiségiek s a szélesebb közönség, nyelvi közösség életében – a vers? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni, nyilvánvalóan azért nem, mert nincs is rájuk egyértelmű válasz. Mi a szerelem? Mi az élet? Mi a születés és mi a halál? Mi a művészet? A létünket érintő lényeges kérdések előtt egy kicsit mindig tanácstalanul és némán állunk.
Van, akinek a számára fontos a költészet, van, akinek a számára kevésbé az. Aki ír, s főként, ha verset, annak a számára létszükséglet, napi levegődózis a vers – az írott is, az olvasott is. Egyszerre csatatér, küzdelem – és megtartó erő. Olyan szellemi csatatér, amelyen a versíráshoz szükséges, a nyelvi korlátok következtében soha nem elegendő munícióval, meg kell küzdeni a némasággal, fel kell törni a csend, a hallgatás falát, hogy megszólalhassunk, hogy valami mondható legyen arról, ami van vagy arról, ami nincs, vagy nem jól van – arról, amiben élünk. Ennek a szellemi csatatérnek nemcsak a költő, a versíró, de a versolvasó is ugyanolyan fontos aktőrje.
A költészet – kiterjedését és sűrítettségét tekintve – a legkisebb terjedelmű és legtöményebb szellemi-művészi forma, amely szóra bírja létünket, s amely arról szól, reflexív és szenzuális módon, vagy épp azt kérdezi, kik vagyunk, milyenek vagyunk, milyen a világ, amelyben élünk, s milyen szerepet töltünk be benne. Amely újra és újra nekirugaszkodik a kimondhatatlannak. Aki ennél alább adja, akár költőként, akár olvasóként, félig tudatos, fél életet él. Kisebb levegődózissal, mondhatnánk.
Az irodalom, s ezen belül a költészet a nyelvi kultúra része. Gondolkodásunk alapvetően nyelvi természetű: azt ismerjük, amire van szavunk. Nem tudtam, hogy létezik szívlapát, amíg nem olvastam Parti Nagy Lajos egyik versének címében. Nyelv által tudjuk megfogalmazni önmagunkat s a világban betöltött helyünket. Nyelvi reflexióink, akárcsak a vizuális, zenei és egyéb, papírra vetett és medializált reflexiók, érzékletek – akár sajátjaink, akár másokéi – túlélnek bennünket.
Mai gondolkodásunk a művészeti ágak, műnemek és műfajok között nem ismer hierarchiát, ahogyan művészet és tudomány között sem. Mindegyik a maga eszköztárával és lehetőségei szerint kísérli meg kitölteni létünk folyamatosan képződő fehér foltjait. Kitölteni, felülírni, újrafogalmazni, s újra, elölről ugyanezt. A költészet erejét költőként is, versolvasóként is abban látom, hogy nyelvi kondíciói által nemcsak a világ, világunk logikai struktúráit, hanem a rím, a ritmus, a hangszimbolika által zenei, a formai és képi alakzatok által pedig vizuális effektusait is meg tudja ragadni. Körülbelül úgy, ahogyan a 110 évvel ezelőtt született József Attila és versértő barátja, Németh Andor vélekedett a komprimált versről.
A költészet a gondolat, a szó szabadsága. Felszabadító hatása abban rejlik, hogy általa mindaz elmondható, amiről mindennapjainkban hallgatni kell.
Harkai Vass Éva
(Dávid Csilla felvétele)
Egy közeli ismerősöm kérdezte egyszer, milyen a jó vers, pontosabban, én milyen verseket szeretek – és milyeneket igyekszem írni. Összegezve körülbelül ezt válaszoltam neki:
Először is legyen egységes (nyelvileg, logikailag, hangulatilag, érzelmileg stb.).
Legyen hiteles.
Legyen valamiféle formája (gondolati ritmusa, íve), és arányos legyen.
Legyen választékos, ugyanakkor legyen egyszerű, mint a hétköznapi beszéd. Mint ahogyan a legjobb barátodnak elmesélsz valamit.
Mindezeken felül pedig ott áll a legfontosabb szabály: úgy szóljon a mikrokozmoszról, hogy a makrokozmosz is értelmezhető legyen belőle, és fordítva. Csepp a tengerben legyen ugyanaz, mint cseppben a tenger.
Antalovics Péter
