„A történelem eddigi szakaszában – írja Jaspers – szilárd közösségek, intézmények és általános eszmék formájában természetes szövetség állott fenn ember és ember között. A maga izoláltságában még az elszigetelt egyén is bizonyos fokig együvé tartozott a többivel. A mai bomlásnak egyik legvilágosabb jele viszont éppen az, hogy mind több az olyan ember, aki nem érti meg a másikat; mind több azok száma, akik csak összeakadnak és máris szétválnak, akik közömbösek egymás iránt, akik között nincs többé megbízható társulás vagy lojalitás” (JASPERS 1987: 26).
A közösségi élet több területén nagy horderejű változások, átalakulások játszódtak le. Ezek: a korábban megváltoztathatatlannak hitt társadalmi rétegek felbomlása és újjászerveződése, a hagyományok jelentőségének és befolyásának jelentős csökkenése, a vallás visszaszorulása, a tömegkommunikáció létrejötte, fejlődése és rendkívüli arányú térhódítása, valamint különféle, eszmei-ideológiai alapú új szerveződések, mozgalmak megjelenése. „Anélkül, hogy ebben a bonyolult szociológiai problematikában elmélyedhetnénk, a változások lényegi elemeinek a társadalmi átrétegződést, a különféle (politikai, kulturális, nemzeti, lokális stb.) hagyományok felbomlását és érvénytelenné válását, a vallás befolyásának csökkenését, a tömegkommunikáció nagyarányú fejlődését, a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésére irányuló világméretű törekvést, valamint az emberek individualizálódását kell tartanunk” (BUDA 1985: 27).
Ami egykor közösség volt, egyének csoportjává morzsálódik, individuumok halmazává fokozódik le. A határhelyzetben-levés sok-sok ember életérzésévé válik – még akkor is, ha ezernyi különféle okban gyökerezhet az elidegenedés. Az író művei ezen sorsközösség révén lesznek nem csupán egyéni megnyilatkozások, hanem széles körben érvényes emberi léttapasztalatok artikulációivá. A válságtudat így fogalmazódik meg Az éjszakai lázadás című elbeszélés egyik párbeszédrészletében:
„– A nukleáris fegyverekre gondol? – kérdezte a fiatalember még szokatlan helyzete ellenére is kissé unottan. Ezt a témát már régóta bosszantóan banálisnak érezte.
– Nem csak arra. Hanem arra is, hogy egész civilizációnk túlnőtt rajtunk és egyre inkább a rabszolgáivá váltunk. Túl bonyolult emberi viszonyokat teremtett, mérhetetlenül áttekinthetetlen lett, úgyhogy végül is nem csoda, hogy az emberek fellázadtak ellene és most valami egyszerűbb világot szeretnének. Hiszen a legtöbben egyáltalán semmit vagy legfeljebb egy egészen szűkre szabott területet értettek meg a világból, amelyben éltek” (VARGA 1968: 160).
Az elődöktől örökül hátrahagyott hagyományok, a tradíció megkönnyítette a kapcsolatok létesítését és egymás értelmezését. Egyértelműnek tűnhetett az emberek közötti kapcsolatokat szabályozó viszonyrendszer. Ezek a keretek azonban átalakultak. Teljesen új helyzet alakult ki. „Létrejött tehát egy olyan korszak, amikor a korábban olyan problémátlan, egyszerűnek látszó megértés bonyolult feladat lett, amikor erre már nem állnak a hagyományok kliséi rendelkezésre” (BUDA 1985: 29).
Ebben a bonyolulttá, többértelművé és kiszámíthatatlanná váló közösségi térben a támpontot kereső egyén gyakran az érdekek érvényesítésében és a haszonelvűségben fedezi fel a közösségszervező erőket. A kapcsolatokat gyakorlati érdekek hatják át és határozzák meg. „Ugyanakkor ezt a korszakot áthatja a racionalitás szelleme, amely az emberi dolgokban ésszerű indítékokat keres, többnyire az érdek megnyilvánulásait, és amely megtanítja az embereket kívülről, objektív módon szemlélni a világot” (BUDA 1985: 29).
Ha a hideg logika, az érvényesülést segítő, kifinomult és ravasz szándékoltság lesz az emberi kapcsolatok fő jellemzője, akkor a határhelyzetben-levés tudata akár el is homályosulhat, a figyelmet ideig-óráig más is lekötheti. Több út áll ilyenkor az ember előtt. „Csak a konkrét szituációkkal nézünk szembe, gyakorlati érdekeink ösztönzésére csak ezeket fordítjuk hasznunkra, csak ezekre válaszolunk elképzelésekkel és evilági célkitűzésekkel. De a határhelyzetekre ködösítéssel, vagy – ha valóban tudomásul vettük őket – kétségbeeséssel, esetleg személyiségünk újrateremtésével válaszolunk: a léttudatunkban történő változás révén önmagunkká válunk” (JASPERS 1987: 21).
Utóbbi, vagyis a „léttudat megváltozása” lenne az igazán komoly állásfoglalás. A határhelyzet azt is jelenti, hogy a létállapottal kell szembesülni a maga valóságában. „A határhelyzetek – a halál, bűn, változás, a világ bizonytalansága – a kudarc realitásával szembesítenek bennünket” (JASPERS 1987: 23).
Jaspers hangsúlyozza az egyéni hozzáállás, szubjektív létélmény viszonylagosságát. Többféle viselkedést tart elképzelhetőnek. „Az ember számára döntő, hogy hogyan viszonylik ehhez a kudarchoz. Nem tud róla, s csak a végén döbben rá; világosan látja mint egzisztenciája végső korlátját; fantasztikus megoldások és vigaszok után kapkod; őszintén szembenéz vele, és elcsendesedik a megfejthetetlen előtt. Ahogyan felfogja kudarcát, az határozza meg, mivé válik” (JASPERS 1987: 23-24).
Varga Zoltán már idézett megfogalmazásában: „magányosnak lenni annyit jelent, mint arccal az emberek felé fordulni” (VARGA 1963: 196). Másokra irányítani érdeklődésének a fókuszát, ezt jelentette számára a határhelyzettel való szembenézés, mely magában hordozza a határsértés mozzanatát is, ami az emberek közötti kapcsolatrendszer provokatív újraértelmezése. Ebben az emberi-írói törekvésben Varga Zoltán segítségére leginkább az empátia képessége volt.
„Nem szenvednénk annyira a szó hiányától, illetve nem keresnénk egyetlen örömünket mások megszólításában, ha abszolút magányunkban bizonyosak lehetnénk az igazság felől. De hát csak a másik emberrel kapcsolatban lehetünk valakik, önmagunkban semmik sem vagyunk” (JASPERS 1987: 27).
Mi, emberek kölcsönösen próbáljuk egymást megérteni, a látható viselkedés hátterében meghúzódó szándékokat feltárni, értelmezni. A legtöbb ilyen viselkedéselemző eljárás értelmi-intellektuális jellegű, és általános, sablonos képet ad a másik emberről. Az empátia mint megértési mód viszont a sajátosan egyéni lelki tartalmak megértéséhez is hozzásegít, mert az érzelmi viszonyok megértésén, feltérképezésén alapul.
Az empátia kifejezés eredetileg a pátosz görög szó fokozásából keletkezett. „Eredeti jelentése erős érzelem, szenvedély. A »pátosz« híres, közismert fogalmának egyik változata, annak a nevezetes fogalomnak, amelybe a görög szellemiség azt a felismerést sűrítette, hogy a nagy érzelmek, erős törekvések szükségszerűen magukban hordják a szenvedést. A pátosz ugyanis eredetileg bajt, betegséget, szenvedést jelent” (BUDA 1985: 31).
Arisztotelész katarziselméletében egy olyan jelenséget is leír, melyben a korszerű empátiaértelmezés előképét fedezhetjük fel. Így elmélkedik arról, hogy egy kép szemlélése miért vált ki élvezetet a nézőben: „Ennek az az oka, hogy a felismerés nemcsak a bölcsek számára gyönyörűség, hanem a többiek számára is – csak éppen kisebb mértékben. Azért örvendenek a képek nézői, mert szemlélet közben megtörténik a felismerés, és megállapítják, hogy mi micsoda, hogy ez a valami éppen ez, és nem más” (ARISZTOTELÉSZ: digitális kiadás). A dráma hatásmechanizmusáról szólva pedig a következőket állapítja meg: „A félelem és a szánalom létrejöhet a dráma látványából, de magából a cselekményből is. Ez utóbbi az előnyösebb, és ez illik a jó költőhöz. Mert látványosság nélkül is úgy kell megalkotni a történetet, hogy a hallgatót maguk az események is megrendítsék és szánalomra indítsák, mint Oidipusz története” (ARISZTOTELÉSZ: digitális kiadás).
Az empátia szó modern alkalmazása és beivódása a szaknyelvbe a lélektan, a pszichológia tudományának a létrejöttéhez és dinamikus fejlődéséhez köthető. A 19. és 20. század fordulója körül került vissza a tudományos szóhasználatba hosszú ideig tartó mellőzöttség után.
„Az angol nyelvhasználat tehát új szemantikai tartalmat vitt a görög szóképbe. Ez az új tartalom 1897-ben vált tudományos fogalommá, ekkor alkalmazta ugyanis Theodor Lipps német pszichológus egyik munkájának fordítása közben az Einfühlung – beleérzés – kifejezés visszaadására az empathy – empátia – szót Edward B. Titchener, a Cornell egyetem neves lélektanprofesszora. Innen, tehát az amerikai szóhasználatból indult el a koncepció, ugyanitt alakult ki sajátos elmélet körülötte a harmincas években” (BUDA 1985: 32).
Freud és a pszichoanalitikus iskola is beépítette terápiás gyakorlatába a beleélés mozzanatát. „A különleges kommunikációs helyzet – ha az embert mélyrehatóan megértik – egészen különleges lelki kapcsolatot enged meg, és ennek keretében a személyiség tiszta tükörben láthatja önmagát. Freud a terapeuta fő feladatának azt tartotta, hogy tükröt jelentsen a beteg számára az önmegismeréshez” (BUDA 1985: 42).
Mint egy személyközi, sajátos megértési mechanizmusnak, az empátiának a főbb vonásai az alábbiak: „Az empátia lényege az a megfigyelésen, tapasztalaton, következtetéseken alapuló állítás, hogy az ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele közvetlen kapcsolatban levő másik ember lelkiállapotába, ez a beleélés sajátos pszichés folyamatokat indít meg, amelyek révén fel tudja idézni magában az ember a másikban zajló indulatok, érzelmek és gondolatok tartalmát és azok összefüggéseit, és e felidézés révén jutunk el a másik ember megértéséhez” (BUDA 1985: 24). Az empátiát alkalmazó személy képessé válik arra, hogy olyan emóciókat, törekvéseket is megértsen, felfogjon, amelyeket a másik személy szavakkal, verbálisan közvetlenül nem fejezett ki. „A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát” (BUDA 1985: 67).
Saját határhelyzetének a tudatosításában és meghaladási kísérletében központi jelentőségű Varga Zoltán empátiaképessége, mely által közvetlenebb, szorosabb kapcsolatot tudott kialakítani és fenntartani emberi környezetével, de mindenekelőtt azért, mert ennek révén juthatott olyan élményekhez, melyeket a műveiben fel tud használni.
Mozgáskorlátozottsága határhelyzettudatának egyéni jelleget adott, de olyan magasfokú empátiát fejlesztett ki magában, amely újra és újra megkonstruálódó, eleven hídként össze tudta kötni másokkal. Alkotáslélektani szempontból az empatikus beleélés a határhelyzet ismétlődő megkérdőjelezéseként értelmezhető, melynek megerősítéseként, elmélyítési szándékaként foghatók fel maguk az irodalmi szövegek.
Varga Zoltán írói munkásságának kiindulási alapja, origója az empátia, az empatikus odafordulás, mely jellegénél fogva láthatatlan, egzakt módon kevéssé mérhető, mert egy belső, mindenekelőtt a tudatban lejátszódó folyamat. Ennek a kifinomult eljárásnak a módszeres alkalmazásával magyarázható az író rendkívüli érzékenysége az emberi kapcsolatokban megmutatkozó diszharmónia iránt a lehető legkülönfélébb élethelyzetekben, a legkülönfélébb kapcsolati viszonyokkal rendelkező szereplőknél saját viszonylagos elszigeteltsége ellenére.
„Az empátiához kell a személyiség akaratlagos odafordulása, figyelme a másik iránt. (...) A kívánságban erőfeszítés rejlik. Ez az akarás az empátia intenzív kifejtéséhez elengedhetetlen, ennek átélése nélkül többnyire felszínes megismerésre vagyunk képesek” (BUDA 1985: 69). Varga Zoltánnál erőteljes, határozott ez az odafordulás, sőt tudatosan vállalt küldetésnek is nevezhetjük. Ez az a bizonyos „arccal az emberek felé fordulás” (VARGA 1963: 196), amint ő maga nevezte.
Az empátia létrejöttéhez az embertársainkról gyűjtött élményt, összefüggéseket tudatosan is fel kell dolgozni, és önmagunk számára meg kell nevezni. Ez a mozzanat nyitja meg az utat a narratív technikák felőli megközelítés előtt.
A Varga-történetek egyik leghangsúlyosabb vonása, alapja éppen az, hogy ezt a megnevezési, verbalizálási folyamatot jelentik. Tehát irodalmi mű alakjában ölt testet az empatikus úton szerzett érzelmi tapasztalat. A kötéltáncos novelláitól a későbbi szövegekig nem annyira az objektív történet, a cselekményvezetés, hanem inkább a szereplők mentális állapotának kölcsönhatásban álló reprezentációi vannak jelen az általam vizsgált kisprózákban.
Az empatikus odafordulást rendszerint tudatos, intellektuálisan aktív állapot váltja fel, vagy működik vele párhuzamosan, mintegy oszcillálva a két személy között. Annak a vélt vagy valós határnak, határhelyzetnek a felszámolására, a vele való szembenézésre az empátia, mint a novellák, elbeszélések, és kötetek sorából látjuk, kiváló eszköznek, módszernek bizonyult.
„A határhelyzetekben az ember vagy nem vesz észre semmit, vagy igazi létére ébred, mulandó földi egzisztenciája fölött és annak ellenére. Még a reménytelenség is – azáltal, hogy lehetséges lennie – a világon túlira utal” (JASPERS 1987: 24).
Az empátiával szerzett ismeretek tudatossága és tudatosítása akkor igazán fontos, ha ezeket az ismereteket, benyomásokat emberekkel való kapcsolatainkban szeretnénk termékenyen felhasználni. Ekkor kiemelt jelentőségűvé válik a megszerzett benyomások kifejezése, artikulálása. „A tudatos feldolgozás lényegében fogalmi megragadás” (BUDA 1985: 71).
Úgy értelmezhetjük az empatikus beleélést Varga Zoltánnál, mint a szövegtest mögött meghúzódó szándékot, lelki attitűdöt. Az empátia egyik meghatározási kísérlete így hangzik: „Az empátia – pszichológiai lényegét illetően – a nem verbális kommunikáció és a metakommunikáció felfogásának és tudatosításának kifinomult és alkalmazott képessége” (BUDA 1985: 82).
Az irodalmi szövegek tehát empátiás úton szerzett nonverbális érzelmi ismeretek verbális leképeződései. Dolgozatom a pszichológiai és a narratív szempontot kívánja érvényesíteni a rövidprózákban felbukkanó tudatábrázoló részek elemzésekor. A továbbiakban azt vizsgálom meg, milyen tudatállapotokat, érzelmeket, indulatokat, vagyis belső, lelki folyamatokat fejeznek ki a szövegek, és ehhez milyen jellemző narrációs eljárásokat használ a szerző.
A tradicionálisan kimondatlan tartalmak kimondására tesz kísérletet Varga Zoltán, a kimondhatóság határáig feszíti a tudatosságot a psziché jelenségeinek kifejezésekor. Diogenész című elbeszélésében írja: „Világos: gyűlölik. Nem azért, mert szentségtörő volt, hanem mert kimondott valamit, amit mindenki kimondatlanul hagyott. Durva kézzel beletépett a kölcsönös értések, cinkos pillantások hálójába; vétett a hallgatás érdekszövetsége ellen” (VARGA 1971: 177). Amit pedig kimondott: a tudat nehezen megragadható folyamatai, melyekhez a művekben sajátos narratív technikák járulnak.
______________
Hivatkozások
ARISZTOTELÉSZ. Poétika.
http://mek.oszk.hu/00300/00315/00315.htm [2015. április 17.]
BUDA Béla 1985. Az empátia – a beleélés lélektana. Budapest, Gondolat Kiadó
JASPERS, Karl 1987. Bevezetés a filozófiába, ford.: Szathmáry Lajos. Budapest, Európa Könyvkiadó
VARGA Zoltán 1963. A kötéltáncos. Újvidék, Forum Könyvkiadó
VARGA Zoltán 1968. Várószoba. Újvidék, Forum Könyvkiadó
VARGA Zoltán 1971. Eláll az eső. Újvidék, Forum Könyvkiadó
A tanulmány Kilátó mellékletünkben jelent meg.
